Bíborgyöngyök - az eredet

Eddig egyik blogoló kolléga sem csapta le a labdát, pedig érdekes lehet, és a kötetbemutatón esett is róla szó: hogy miként is indult a Bíborgyöngyök trilógia. Nos: egyetlen kötetként.

Sziasztok!

Lenne kedvetek/időtök a közeljövőben beülni valahova egy sörre/teára/baracklére? (ízlés szerinti aláhúzandó!)

Mit szólnátok jövő hét szerdához (dec. 6.)?

Ezzel indult az egész. 2006. december 6-án járunk, tombol a tél, és a Roham magazin akkori főhadiszállásán, egy füstös de hangulatos pincekocsmában ülünk Keith Alanson és Malcolm J. Hunt kollégákkal, és többek között arról beszélgetünk, hogy írni kéne valami jót.

[...] Lényeg: Első körben hozzunk össze egy novelláskötetet. Van néhány sztoriötletem, amit szívesen megírnék [...] Én lennék egy. Árpi és Gyuri lennének a kettő és a három, rád és Horváth Gyurira is számítunk, az már öt – és haladhatunk tovább. Hármasban hamarjában rábólintottunk, hogy ha alakul, akkor Alanson legyen a szerkesztő, ha mindenki elfogadja, és ha tényleg olyan jó, mint amilyennek tartják. [...]

Szó szót követett, levél levelet – a fenti két nappal későbbi –, és máris szerveztük az első témába vágó találkozót. Hogy mit gondoltunk? Hogy hozzunk össze egy kötetet, de ne gondoljunk semmi nagyra, egyszerűen csak jó legyen, élvezetes írásokkal, legyen szórakoztató, és ami a legfontosabb: legyen fogyasztható. Legyen szerkesztője, korrektora, mindenféle felelőse, és ne úgy jöjjön ki, mint a legtöbb kötet annak idején, mert abból bizony adódtak problémák. Úgy gondoltuk, szervezés és akarat kérdése az egész, és ha a kiadó nem képes rá, akkor megcsináljuk mi magunk.

Az első tervek még egyáltalán nem a Bíborgyöngyök irányába mutattak. Pontosabban az már az elején eldőlt, hogy low-level kalandozókról kívánunk írni, és semmi világmegváltásról, egymással lazán összefüggő történeteket, amelyek megfelelnek az előző bekezdés feltételeinek, de tényleg semmi többet... hanem aztán elkezdett alakulni a dolog. Már az első érdemi megbeszélésen körvonalazódott a téma – amit aztán jól elhagytunk (legalábbis egy időre, merthogy a mai napig tervben van, sőt), hogy egy "van néhány másik, sokkal jobb!" kiáltással belevágjunk az igazi munkába.

Na, a tegnap esti beszélgetés szokás szerint nagyon jó hangulatú volt, sajnálhatja az, aki nem tudott eljönni. Mindamellett, hogy bődületes mennyiségű hülyeséget összehordtunk, nagyjából sikerült kidolgoznunk egy "metaplotot" (bármit is jelentsen ez a szó).

Ez pedig kb. a következő, ha valamire rosszul emlékszem, majd az illetékesek kijavítják:

Metaplot #1:
Bármilyen meglepő is legyen, a Quiron-tenger déli partvidékén létezik gyöngyhalászat, annak ellenére, hogy a hidegvizú tengerről van szó. E kagylók eredetéről nem lehet sokat tudni, de nem biztos, hogy gyöngykagylókból származnak. Kétfélét lehet erre találni. a közönséges fehér (gyöngyházszínű) és a ritka fekete gyöngyöt.

Persze rögtön jöttek az első észrevételek, tovább ritkítottuk a felmerült metaplotokat (bármit jelentsen is ez), meg elgondolkodtunk, hogy a fekete gyöngy az tényleg akkora ötlet-e vajon.

1.Fekete gyöngyök:
Valóban lehetne más színű. Mondjuk mindenki bíbor gyöngyökként emlegeti őket – csak a beavatottak tudják, hogy a színe (ezeknek és csak ezeknek) valójában inkább sötétlila.

Igazi csapatmunka volt az elejétől kezdve, mindenki beledobta a maga kedvencét, én fölvetettem Tanuriát, kedves rpg-s városállamomat, Boomen hozta a Sinemossát, Malcolm Hunt a boszorkányait és a Kard-lovagokat, egyre dagadt a dolog, és már láttuk, hogy akkor a kötet gyöngyvadászatról szól majd, méghozzá Alidax érintettségével, és felmerült, hogy bizony érdemes lenne akkor bevenni Liliathot is, ahhoz viszont Renier is kell.

Ez már a következő fázis volt. Közben eltelt két-három-négy-öt hónap, elkezdtünk dolgozni a novellákon – az enyém 2007 augusztusában készült el, de nem én voltam az első –, közben pedig Raoul Renier is csatlakozott a csapathoz, sőt, szerkesztővé lépett elő, és alaposan változtatott a koncepción. Az eredeti ötlet szerint rövidke, épp csak a novellák összetartását szolgáló átkötések szerepeltek volna a kötetben, Zsolt viszont belecsapott a lecsóba, és azt mondta, hogy ha már Liliath és ilyen sok embert megmozgató koncepció, akkor legyen veleje is: és megalkotta a már jól ismert történetet Liliath és Iglat fogadásáról.

A projekt a közben eltelt három év alatt annyi embert mozgatott meg, hogy felsorolni is hosszú volna: a végül publikált szerzőkön kívül rengetegen csatlakoztak a társasághoz hosszabb-rövidebb időre, mert a lelkesedésünk olyanokat is megmozgatott, akik hosszú évek óta nem írtak M*-t – aztán vagy támadt egy jó ötletük vagy sem, de az biztos, hogy eközben megtanultuk, milyen fontos az egyeztetés, és hogy hogyan érdemes csinálni; ez az, amire azóta gyakran hivatkozunk, hogy igyekszünk egészen másképp állni a M*-hoz, mint az azt megelőző években.

De ami szerintem – és számomra – fontosabb ennél: hogy a Bíborgyöngyök nem csupán szerzőgárdát, de baráti kört kovácsolt ebből a csapatból; remélem, hogy ebből legalább egy kevés az olvasók számára is látszik.