Nem nézek tévét – leszámítva a hírműsorokat –, filmeket viszont igen, és egy-egy ilyen alkotói elvonulás arra is jó, hogy behozzam a lemaradásom, úgyhogy az elmúlt pár napban olyan új klasszikusok is lehetőséget kaptak, mint a Letters from Iwo Jima, és olyan nagy dírrel-dúrral beharangozott filmek is, mint a The Last Airbender. A következőkben ezekről lesz szó mérsékelten spoileresen, úgyhogy aki bármelyiket is nem látta, de szeretné megnézni, nyugodtan hagyja ki ezt a részt, mert ha valami perverz kíváncsiságtól hajtva az érdekli, hogy mit ajánlok megtekintésre, akkor azt rögtön megmondhatom: az Iwo Jimát és a The Ghost Writert, ha intellektuálisan is szórakoztatót akar, ha pedig csak valami egyszerű, de még élvezhető akciómozit, akkor – igen, hamut a fejemre – a G. I. Joe: The Rise of Cobra című popcorn movie-t. Továbbá mesekedvelőknek a 9 (Nine) animációs filmet. Az összes többi felejtős. Vagy rosszabb.
Flags of our Fathers – Kezdjük talán ezzel. Clint Eastwood az utóbbi időben többször bizonyította, hogy kiváló rendező, ezzel a filmmel viszont csúnyán mellényúlt: az érzelgős lassítások és a zsigerfordító robbanások messze nem elegendőek egy háborús filmhez, ahhoz többek között hősökre van szükség. A Flags... ott a leggyengébb, ahol a legerősebbnek kellene lennie, sem szerethető, sem utálható szereplők nincsenek ugyanis benne, nem tudunk meg semmit a céljaikról, a vágyaikról, a reményeikről, jószerivel a nevüket sem jegyeztem meg, és alig vártam, hogy vége legyen. Forgatókönyv van, de unalmas: három hősnek kikiáltott majdnem-hős közül kettő azon vekeng, hogy ő nem is hős, de persze mégis, hiszen minden parancsot teljesített, és még ha amiért hősnek gondolják, nem is úgy történt, az nem teszi kisebb emberré. A harmadik főszereplő elméletben a konfliktusforrás, de ezt a szerepet sem tölti be, szóval ennyit sem mondanék róla. Pocsék színészi játék, unalmas fényképezés, szájba rágott tanulságok, ráadásul nincs miért izgulni, hiszen pontosan tudjuk a végét. Jézusom, de rossz volt.
Letters from Iwo Jima – Ennek a filmnek a végéről visszatekintve érdemes volt végigszenvedni a Flags of our Fatherst. Nem azért, mintha az bármit is hozzátenne ehhez, hiába a közös helyszín és időpont ugyanis, a történet szintjén minimális az összefüggés; hanem azért, mert a két filmet együtt megnézve látszik, mennyit számít egy jó karakter. De még inkább kettő. Az Iwo Jima tábornoka egy igazi hős, szívvel-lélekkel szerethető figura, és mivel itt nem tudjuk előre, ki hal meg a végén, izgulunk is a tábornok és a kissé idegesítőbbre sikeredett, de azért szimpatikus közlegénykölyök összefonódó sorsáért. Tetszett. Azt nem mondanám, hogy zseniális, mert néha épp csak vánszorgott a történet, de Eastwood azért végig fent tudja tartani az érdeklődést, emlékezetes, értékes filmet csinált valami olyasmiről, amiről amerikaiként nem szokás. Csak azt a szürke szűrőt tudná feledni, ami a Ryan közlegény megmentése óta minden háborús filmbe kötelező (főleg, ha Spielberg a társproducer), mert tök hiteltelen, hogy minden dramaturgiailag fontos esemény szürke fátyolfelhős ég alatt történt, még akkor is, amikor a háttérben magasan és tisztán ragyogott a nap.
The Ghost Writer – Polanski az isten. Oké, túlzás, de rakjuk oda Eastwood mellé, aki az Iwo Jima alapján is nagyon jó rendező, és rögtön látszik, hogy Polanskinak azért a kisujjában is több van: egy közepesen érdekes, kitalálható végű sztoriból is úgy hozza ki a legtöbbet, hogy vacsorázni is elfelejtek közben. A szürke szűrő itt sem hiányzik, viszont itt hozzáadott értéket képvisel, valóban elengedhetetlen a miliőhöz, a hangulatkeltés szerves eszköze (nem úgy, mint Eastwoodnál). Az Iwo Jimában is jó színészek játszanak, és tudjuk, hogy Ewan McGregor is tud nagyon jó lenni, de ennyire összeszedettnek nagyon rég láttam, ahogy Pierce Brosnan is nagyon meggyőző kvázi-Tony Blairként, Olivia Williamsnek pedig azt is elhinném, ha kurvaként szende szűznek hazudná magát. Zseniálisat alakított. Jó film, másodszori megnézésre is érdemes.
The Last Airbender – Na ez valami borzalmas volt. Igen, persze, az effektek jók, de ez kötelező kűr, könyörgöm, lassan már otthon is összerakunk egy ILM-megaprodukciót, mint ezek a rajongói Star Trek-filmek bizonyítják (0:45-től érdemes nézni), szóval ezért már hadd ne dicsérjem. Másért meg nem nagyon lehet. Amikor a leghangulatosabb és egyben legmeggyőzőbb rész az, hogy két tizenkét éves tájcsízik a folyóparton, akkor valami nagyon nagy baj van a filmmel. Hogy mi hiányzott belőle? Ebből is leginkább a karakterábrázolás. Az Avatár gyászán és vívódásán kívül semmilyen érzelem nem szerepelt benne, az viszont sótlan volt és fárasztó, elkelt volna némi humor a fogyaszthatóvá tételhez: a hosszas picsogást akkor is unom, ha a közvetlen környezetemben kell elviselnem, nemhogy egy mozifilmben. Nem is kettő, hanem egydimenziós karakterek, előkészítetlen fordulatok, random módon és teljesen hiteltelenül bedobott szerelmi szál, uram isten, erre ki bólintott rá? Még a bizonyítani vágyó (helyett egész egyszerűen hisztériás és közveszélyes hülyegyereknek beállított) száműzött herceg nagybátyja tűnt úgy-ahogy kigondolt szereplőnek, de ez véletlen lehetett. Burn, baby, burn!
Prince of Persia: The Sands of Time – Hát, végül is egyszer meg lehetett nézni. Sokkal rosszabbra számítottam, bár Jake Gyllenhaal szerelmesen-próbálok-nézni-de-csak-a-szokásos-most-keltem-fel-bárgyú-vagyok-képemre-futja pillantása okozott némi fájdalmat, de olyankor elfordultam. Meggyőződésem, hogy a nővérének köszönheti az összes szerepét, bár azt inkább nem akarom elképzelni, mennyit fizet ezért a csaj, vagy mit kell tennie érte... Gemma Arterton perzsa hercegnőként már meggyőzőbb volt, de ő is csak azért, mert kellemesen egzotikus pofija van, a színjátszáshoz neki sincs érzéke. De legalább értem, hogy őt miért választották. Látvány kevesebb van benne, mint vártam, viszont elég kellemes, a nyitó képsorok régi emlékeket idéztek (amikor a kölyök ugrál a rudakon meg a tetőkön, esküszöm, pontosan lemásolták a PoP 2. játék egyes mozgásait), van néhány gyenge poén is (a léghajlítósban egyetlen egy sem volt), ha az ember feje tele van regényírással, akkor kikapcsolásnak megteszi, de nem erőltetném a folytatást.
G. I. Joe: The Rise of Cobra – Na ez viszont meglepett. Hé, nem azt mondom, hogy az évtized filmje, sőt, de sokkal (sokkal-sokkal) rosszabbat vártam, simán megérdemel egy erős közepest. Színészi játékból mondjuk picit gyengébb, de a csajok dögösek benne, és Dennis Quaid is hozza a maga faarcú figuráját, szóval kimondottan eye candy darab egy kis múltidézésre, ha az ember játszott G. I. Joe figurákkal. De a film több ennél, ugyanis 1.) van története, ami a The Last Airbenderről ugye nem mondható el, 2.) tényleg látványos, szemben a Prince of Persiával, amiben a látvány össze-vissza annyi volt, hogy fújt a homok, 3.) még karakterek is vannak benne, amivel lepipálja az előző kettőt és még a Flags of our Fatherst is. Komolyan: a forgatókönyvírók és a rendező több karakter mögé is odapakoltak egy kis háttértörténetet, és ugyan mindegyik közhelyes és elég ingatag lábakon áll, de ez több, mint ami a hasonló témájú filmektől megszokott, és teljesen alkalmas arra, hogy legalább megjegyezzem a szereplőket és értsem a motivációikat. Ráadásul a visszatekintés-spotok egész ügyesen vannak szétszórva a filmben, szóval ez is rendben van. A történet egyszerű, mint a faék, és persze az összes csavar kitalálható, az pedig nagyon fájt, amikor a Joe-k vasemberpáncélban korzóztak Párizs utcáin, de mindent összevetve egész jól szórakoztam, és várom a lezárással belengetett második részt, bár biztos vagyok benne, hogy sokkal gyengébb lesz, mert ebben a műfajban és figurákban azért nincs sokkal több ennél. Azt mondtam, hogy jók a csajok?
9 (Nine) – Mese a javából. Úgy kezdtem nézni, mint egy fantasy filmet, mert annak ígérték, de már az első mondatokkal leleplezte magát, és attól kezdve tetszett. Persze a legnagyobb toposzokkal operál, világégés, homonkulusz, miegyéb, a forgatókönyv pedig nagy jóindulattal sem érdemel jobbat egy gyenge négyesnél, de a megvalósítás mindenképpen ötös, zseniális képi világ és hangulat jellemzi, bármikor nyugodtan odaengedném hozzá a kölyköt, bár nem biztos, hogy a szerencsére nem hollywoodi befejezést is komálná. De hát ilyen az élet, ugye. Tetszett. Legutóbb a Kaena volt ilyen bejövős.
Less Than Zero – Bret Easton Ellis zseniális és bátor könyvéből csináltak egy pocsék és gyáva filmet. Jamie Gertz néha kitágult pupillákkal bámul benne, de kb. ennyi a színészi eszköztára a drogfüggés eljátszásához, Robert Downey, Jr. viszont teljesen élethűen hozza, ami nem meglepő, lévén már akkor is totál függő volt; a fejemet rá, hogy az elvonási tünetei a vásznon valóságosak. A rajta kívül pocsék színészi játéktól eltekintve amúgy nem lenne teljesen rossz film, lévén van története és vannak hősei is, és a maga bátortalan módján azért mégiscsak megkapargatja az amerikai felső- és felső-középosztály korabeli világát, de akkor is bűn volt így meggyalázni a regényt.
Flags of our Fathers – Kezdjük talán ezzel. Clint Eastwood az utóbbi időben többször bizonyította, hogy kiváló rendező, ezzel a filmmel viszont csúnyán mellényúlt: az érzelgős lassítások és a zsigerfordító robbanások messze nem elegendőek egy háborús filmhez, ahhoz többek között hősökre van szükség. A Flags... ott a leggyengébb, ahol a legerősebbnek kellene lennie, sem szerethető, sem utálható szereplők nincsenek ugyanis benne, nem tudunk meg semmit a céljaikról, a vágyaikról, a reményeikről, jószerivel a nevüket sem jegyeztem meg, és alig vártam, hogy vége legyen. Forgatókönyv van, de unalmas: három hősnek kikiáltott majdnem-hős közül kettő azon vekeng, hogy ő nem is hős, de persze mégis, hiszen minden parancsot teljesített, és még ha amiért hősnek gondolják, nem is úgy történt, az nem teszi kisebb emberré. A harmadik főszereplő elméletben a konfliktusforrás, de ezt a szerepet sem tölti be, szóval ennyit sem mondanék róla. Pocsék színészi játék, unalmas fényképezés, szájba rágott tanulságok, ráadásul nincs miért izgulni, hiszen pontosan tudjuk a végét. Jézusom, de rossz volt.
Letters from Iwo Jima – Ennek a filmnek a végéről visszatekintve érdemes volt végigszenvedni a Flags of our Fatherst. Nem azért, mintha az bármit is hozzátenne ehhez, hiába a közös helyszín és időpont ugyanis, a történet szintjén minimális az összefüggés; hanem azért, mert a két filmet együtt megnézve látszik, mennyit számít egy jó karakter. De még inkább kettő. Az Iwo Jima tábornoka egy igazi hős, szívvel-lélekkel szerethető figura, és mivel itt nem tudjuk előre, ki hal meg a végén, izgulunk is a tábornok és a kissé idegesítőbbre sikeredett, de azért szimpatikus közlegénykölyök összefonódó sorsáért. Tetszett. Azt nem mondanám, hogy zseniális, mert néha épp csak vánszorgott a történet, de Eastwood azért végig fent tudja tartani az érdeklődést, emlékezetes, értékes filmet csinált valami olyasmiről, amiről amerikaiként nem szokás. Csak azt a szürke szűrőt tudná feledni, ami a Ryan közlegény megmentése óta minden háborús filmbe kötelező (főleg, ha Spielberg a társproducer), mert tök hiteltelen, hogy minden dramaturgiailag fontos esemény szürke fátyolfelhős ég alatt történt, még akkor is, amikor a háttérben magasan és tisztán ragyogott a nap.
The Ghost Writer – Polanski az isten. Oké, túlzás, de rakjuk oda Eastwood mellé, aki az Iwo Jima alapján is nagyon jó rendező, és rögtön látszik, hogy Polanskinak azért a kisujjában is több van: egy közepesen érdekes, kitalálható végű sztoriból is úgy hozza ki a legtöbbet, hogy vacsorázni is elfelejtek közben. A szürke szűrő itt sem hiányzik, viszont itt hozzáadott értéket képvisel, valóban elengedhetetlen a miliőhöz, a hangulatkeltés szerves eszköze (nem úgy, mint Eastwoodnál). Az Iwo Jimában is jó színészek játszanak, és tudjuk, hogy Ewan McGregor is tud nagyon jó lenni, de ennyire összeszedettnek nagyon rég láttam, ahogy Pierce Brosnan is nagyon meggyőző kvázi-Tony Blairként, Olivia Williamsnek pedig azt is elhinném, ha kurvaként szende szűznek hazudná magát. Zseniálisat alakított. Jó film, másodszori megnézésre is érdemes.
The Last Airbender – Na ez valami borzalmas volt. Igen, persze, az effektek jók, de ez kötelező kűr, könyörgöm, lassan már otthon is összerakunk egy ILM-megaprodukciót, mint ezek a rajongói Star Trek-filmek bizonyítják (0:45-től érdemes nézni), szóval ezért már hadd ne dicsérjem. Másért meg nem nagyon lehet. Amikor a leghangulatosabb és egyben legmeggyőzőbb rész az, hogy két tizenkét éves tájcsízik a folyóparton, akkor valami nagyon nagy baj van a filmmel. Hogy mi hiányzott belőle? Ebből is leginkább a karakterábrázolás. Az Avatár gyászán és vívódásán kívül semmilyen érzelem nem szerepelt benne, az viszont sótlan volt és fárasztó, elkelt volna némi humor a fogyaszthatóvá tételhez: a hosszas picsogást akkor is unom, ha a közvetlen környezetemben kell elviselnem, nemhogy egy mozifilmben. Nem is kettő, hanem egydimenziós karakterek, előkészítetlen fordulatok, random módon és teljesen hiteltelenül bedobott szerelmi szál, uram isten, erre ki bólintott rá? Még a bizonyítani vágyó (helyett egész egyszerűen hisztériás és közveszélyes hülyegyereknek beállított) száműzött herceg nagybátyja tűnt úgy-ahogy kigondolt szereplőnek, de ez véletlen lehetett. Burn, baby, burn!
Prince of Persia: The Sands of Time – Hát, végül is egyszer meg lehetett nézni. Sokkal rosszabbra számítottam, bár Jake Gyllenhaal szerelmesen-próbálok-nézni-de-csak-a-szokásos-most-keltem-fel-bárgyú-vagyok-képemre-futja pillantása okozott némi fájdalmat, de olyankor elfordultam. Meggyőződésem, hogy a nővérének köszönheti az összes szerepét, bár azt inkább nem akarom elképzelni, mennyit fizet ezért a csaj, vagy mit kell tennie érte... Gemma Arterton perzsa hercegnőként már meggyőzőbb volt, de ő is csak azért, mert kellemesen egzotikus pofija van, a színjátszáshoz neki sincs érzéke. De legalább értem, hogy őt miért választották. Látvány kevesebb van benne, mint vártam, viszont elég kellemes, a nyitó képsorok régi emlékeket idéztek (amikor a kölyök ugrál a rudakon meg a tetőkön, esküszöm, pontosan lemásolták a PoP 2. játék egyes mozgásait), van néhány gyenge poén is (a léghajlítósban egyetlen egy sem volt), ha az ember feje tele van regényírással, akkor kikapcsolásnak megteszi, de nem erőltetném a folytatást.
G. I. Joe: The Rise of Cobra – Na ez viszont meglepett. Hé, nem azt mondom, hogy az évtized filmje, sőt, de sokkal (sokkal-sokkal) rosszabbat vártam, simán megérdemel egy erős közepest. Színészi játékból mondjuk picit gyengébb, de a csajok dögösek benne, és Dennis Quaid is hozza a maga faarcú figuráját, szóval kimondottan eye candy darab egy kis múltidézésre, ha az ember játszott G. I. Joe figurákkal. De a film több ennél, ugyanis 1.) van története, ami a The Last Airbenderről ugye nem mondható el, 2.) tényleg látványos, szemben a Prince of Persiával, amiben a látvány össze-vissza annyi volt, hogy fújt a homok, 3.) még karakterek is vannak benne, amivel lepipálja az előző kettőt és még a Flags of our Fatherst is. Komolyan: a forgatókönyvírók és a rendező több karakter mögé is odapakoltak egy kis háttértörténetet, és ugyan mindegyik közhelyes és elég ingatag lábakon áll, de ez több, mint ami a hasonló témájú filmektől megszokott, és teljesen alkalmas arra, hogy legalább megjegyezzem a szereplőket és értsem a motivációikat. Ráadásul a visszatekintés-spotok egész ügyesen vannak szétszórva a filmben, szóval ez is rendben van. A történet egyszerű, mint a faék, és persze az összes csavar kitalálható, az pedig nagyon fájt, amikor a Joe-k vasemberpáncélban korzóztak Párizs utcáin, de mindent összevetve egész jól szórakoztam, és várom a lezárással belengetett második részt, bár biztos vagyok benne, hogy sokkal gyengébb lesz, mert ebben a műfajban és figurákban azért nincs sokkal több ennél. Azt mondtam, hogy jók a csajok?
9 (Nine) – Mese a javából. Úgy kezdtem nézni, mint egy fantasy filmet, mert annak ígérték, de már az első mondatokkal leleplezte magát, és attól kezdve tetszett. Persze a legnagyobb toposzokkal operál, világégés, homonkulusz, miegyéb, a forgatókönyv pedig nagy jóindulattal sem érdemel jobbat egy gyenge négyesnél, de a megvalósítás mindenképpen ötös, zseniális képi világ és hangulat jellemzi, bármikor nyugodtan odaengedném hozzá a kölyköt, bár nem biztos, hogy a szerencsére nem hollywoodi befejezést is komálná. De hát ilyen az élet, ugye. Tetszett. Legutóbb a Kaena volt ilyen bejövős.
Less Than Zero – Bret Easton Ellis zseniális és bátor könyvéből csináltak egy pocsék és gyáva filmet. Jamie Gertz néha kitágult pupillákkal bámul benne, de kb. ennyi a színészi eszköztára a drogfüggés eljátszásához, Robert Downey, Jr. viszont teljesen élethűen hozza, ami nem meglepő, lévén már akkor is totál függő volt; a fejemet rá, hogy az elvonási tünetei a vásznon valóságosak. A rajta kívül pocsék színészi játéktól eltekintve amúgy nem lenne teljesen rossz film, lévén van története és vannak hősei is, és a maga bátortalan módján azért mégiscsak megkapargatja az amerikai felső- és felső-középosztály korabeli világát, de akkor is bűn volt így meggyalázni a regényt.
4 comments:
Kezdem azt érezni, hogy vagy velem van baj, vagy a világgal... A Ghost Writer jó film? Hol? Melyik univerzumban? Te elfelejtettél tőle vacsorázni, én mag azt mondtam a barátnőmnek - aki szintén szenvedett rajta - hogy legalább ebédeljünk meg legalább, akkor nem megy el teljesen hasztalanul az idő. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen szart.
M.J.Hunt
Az ún. kritikusok is jónak ítélték. http://www.rottentomatoes.com/m/10012063-ghost_writer/ De ez persze nem számít, de gustibus non est disputandum, ugye. De én Antonionin, Fellinin, Bunuelen stb. nőttem fel a sok hollywoodi kacat mellett, szóval nekem bejönnek az ilyen lassabb és kiszámíthatóbb filmek is, ha a színészek és a rendezés elviszik a hátán.
Már azt sem értettem, a kritikusoknak miért teszik... azt hittem, hogy sima sznobiszmus ("ha Polanski rendezte, akkor az jó"), de téged nem nagyon szokott befolyásolni, hogy az ún. kritikusok mit mondanak. Ezért írtam, hogy vagy a világgal van baj, vagy velem. (Mondjuk, én az Avatar-t is utáltam, elég komolyan gondolkodtam azon kb. a felénél, hogy felállok és kijövök a moziból. 300-nál hasonló volt a helyzet.)
A Ghost Writernél komoly vitát folytattunk a barátnőmmel azon, hogy a színészi játék, a forgatókönyv, vagy a rendezés a rosszabb. A díszletként szolgáló ház nagyon "trendi" volt, meg is állapítottam, milyen jól néz ki benne a kandalló. Általában nem vagyok vevő az ilyesmire, de a film olyan bűn rossz volt, hogy még ezt is komoly értéknek tartottam. Úgyhogy az operatőrnek és a díszlettervezőnek jár a piros pont.
(Ha szigorúan nézzük, akkor azt hiszem, én Zeffirellin nőttem fel. De ettől még nem szeretem az ún. művészfilmeket.)
M.J.H.
Hát a 300 tényleg minősíthetetlenül rossz volt (és akkor még nem is a képregényhez hasonlítom, ami viszont zseniális), az Avatár pedig az effektjeivel együtt is csak egy üres lufi, szóval azért nem különbözik olyan nagyon az ízlésünk.
A Ghost Writernél szerintem a színészi játék a legjobb: McGregor és Williams nagyon jó, főleg az előbbi, akihez láthatóan ezek a bizonytalankodó-hétköznapi figurák állnak a legközelebb, abszolut hitelesen hozta őket, az apró kis megmozdulásai, amivel a néha fáradtságát, máskor a félelmét jelzi, nagyon ott volt a játéka. A csaj hasonlóképp, bár Ewantől azért elmaradt, de nagyon jól egyensúlyozott a támogatom-a-férjem-ahogy-Hillary-Clinton és a megölöm-ezt-a-szemét-gecit vonalon, tetszett, hogy bár előre sejthető volt a vége, a játékából nem lehetett eldönteni, hogy egyik vagy másik, de mindkettő benne volt végig. Az operatőr is odatette magát, bár ebben a rendezőnek is nagy szerepe van, és ha jól tudom, Polanski maga vágta a film végső verzióját, és zseniálisak a beállítások meg a snittek. És jön a rendezés, hogy a filmben minden elem a hangulat megteremtését szolgálja: a ház is, igen, meg a környezet - a kihalt tengerpart, a sok eső, a borús ég -, még a szereplők jellegtelen-szürke ruhái, a párbeszédek, minden. Kim Catrall meg több mellékszereplő játéka nem volt az igazi (Kimé konkrétan csapnivaló volt), Brosnané pedig csak átlagos, de azért hiteles; a film legnagyobb hibája szerintem a sztori kiszámíthatósága, de azt hajlamos vagyok megbocsátani neki a fenti érdemeiért, a Tony Blair-párhuzamokért (Mrs. Blairt is ideértve!), meg az európai stílusú befejezésért. Az külön poén, hogy a néger (a szellemíró magyar néven, ugye) az eredeti (ön)életrajz átírásával pont hogy megsemmisítette azt az egyetlen bizonyítékot, amit az óhatatlanul felbukkanó összeesküvés-gyártók ugródeszkaként használhattak volna később, s ezért a végén hiába mutatja meg a nőnek, hogy ő tudja az igazságot, valójában még meg is érdemli a sorsát (placcs). Szóval én így láttam, és ezért tetszett, viszont érdekelne, hogy te hogyan.
Post a Comment