Wednesday, August 18, 2010

Szerzői felelősség, írói alázat

Írtam már ezen a blogon arról, milyen fontos a(z írói) szakmai alázat, és mi az a szerkesztői felelősség, arról viszont talán kevesebb szó esett, hogy ugyanekkor milyen fontos az író felelőssége is. Felelősséggel tartozik a témákért, amelyekről ír, felelősséggel az olvasóért, és felelősséggel magért a szövegért, amelyet kiad a kezéből. Ez azt jelenti, hogy a témáját-témáit járja körül alaposan, fedezze fel a részleteket, találja meg a bemutatásra valóban érdemes pontokat, ne fecsérelje a szót. Tartsa tiszteletben az olvasói elvárást és az olvasót, mint szerződött partnert: az olvasó (műfajtól függően) tájékozódni, tanulni vagy szórakozni vágyik, és ebben nem szabad cserben hagynunk. A szövegnek pedig saját teste, saját szervrendszere van: minden eleme a téma kibontását és az olvasó szórakoztatását (most ideértve a tanítást is) szolgálja, és azt is kell szolgálnia, és a legjobban kell szolgálnia. Ez a három tény így együtt fontos. Mert meg lehet írni szórakoztatóan egy öncélú exkurzust a baglyok párzási szokásairól, de egy kalandregényben ennek csak indokolt esetben lehet helye; ha fölöslegesen késlelteti a cselekmény kibontakozását, ha nem segíti a karakterábrázolást, akkor briliáns stílusa mellett sem segíti a téma kifejtését, és az olvasó felháborodása is jogos, hogy ezért, ezért bíztam meg benned íróként? Hogy visszaélj az időmmel, a türelmemmel, a pénzemmel, amikor olyasmivel töltöd fel az üres lapokat, ami nem oda való?

Szándékosan a baglyok párzási szokásait hoztam fel példának, hogy egyértelmű legyen, de persze nem ezen van a hangsúly; az ilyen hibát legfeljebb kezdő írók követik el, akik telezsúfolják a szövegüket mindennel, amiről írni szeretnének. Ez a típushiba azonban létezik, és a legtöbben nem ismerik fel a saját szövegeikben. Mire gondolok? Fölösleges kitérőkre. Egy ágyjelenet itt, egy temetőjelenet ott, amiben nem történik semmi a szomorúan nyilvánvalón kívül, jelesül lezavarnak egy dugást meg egy zombicsatát, de egyiknek sincs érdemi szerepe, csak a szerző írni akart egy ilyet is, mert. Miért is? Hát, erre már nincs igazán jó válasza. Mi célt szolgál? Hát... izgalmas, nem? Nem, mert nem történik semmi, vagy ha igen, akkor rossz helyen történik, és nincs dramaturgiai szerepe (feszültségkeltés vagy -oldás stb.), sőt, pont az egészséges dramaturgia ellen hat, mert lásd az első bekezdésben.

A Százháború azért készül lassan, mert újra meg újra előveszem az elejétől, és igazítom, finomítom. Ez a lassú készülés persze eleve relatív, hiszen ha összeadom, hogy tisztán munkanapban mennyi van benne, akkor úgy 120-150 nap lehet, hiszen bár az első fele évekkel ezelőtt elkészült, utána sokáig pihent a Sárkány és Unikornissal foglalkoztam , majd amikor újra elővettem (tavaly decemberben), jelentősen átszabtam a szövegét, és csak azután kezdtem folytatni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de nálam nem az írással, hanem az alkotással töltött idő sok: amikor ott ülök a szöveg fölött, mellett, vagy akár a medencében a kertben, és lassan kattog az agyam, mérlegelek, ötletelek, próbálom megérteni, mit is írok és miért, hogyan lesz az a lehető legjobb. Mi is a téma? Mert regénynél néha változik a dolog, több téma is belefér, hangsúlyeltolódások történhetnek közben, meg kell találni az új egyensúlyt, át kell látni a folyamatot, hogy ne fércmű szülessen. Mi az olvasói elvárás? Ez könnyű, hiszen nagyrészt magam alakítom, a szöveg önmaga formálja sajnos azzal az olvasóval, aki jelentős prekoncepciókkal veszi kezébe, nem lehet mit kezdeni , de épp ezért pontosan kell tudnom, hogy amit írtam, az milyen elvárásokat kelt az olvasóban, és annak és a magam céljának megfelelően kell szabni a folytatást. És végül: mit követel a szöveg? Milyen stílusa van, koherens-e, vagy ha nem, akkor az baj-e (ha valamit szakaszokban, fél év alatt ír az ember, óhatatlanul más-más hangulatban írja, más mondatfűzéssel stb., és ezt ki kell simítani a végén), vagy pont így érem el a célt.

Ez a legnagyobb felelősség; majdnem olyan, mint felnevelni egy gyereket. Oké, igen, ez túlzás, de itt a helye. A szöveg, amit az ember kiad a kezéből, önmagából született, egy tanúsítvány arról, hogy ő kicsoda és milyen. Ne keverjük persze össze a témát a szerzővel! Attól, hogy valaki sorozatgyilkosokról és vérfertőzőkről ír, még nem Hannibal Lecter, hanem csak William Shakespeare. Nem azért az, aki, mert királydrámákat ír, hanem mert úgy és olyan királydrámákat ír. A megszerkesztettségük, a dramaturgiájuk, a stílusuk teszi azokat a műveket naggyá, és a szerzőről mindent elmond az, ahogy a szövegeit kezeli. Az odafigyelés, az odaadás, a precizitás nem elvárás, hanem kötelesség, és ha írás közben az ember ezt nem érzi, akkor inkább ne csinálja. Félig összerakott, nem átgondolt, szívtelenül kifosott szövegekkel tele a piac, és senkinek nem hajtanak hasznot; hosszú távon még a szerzőnek sem (lásd Nemerét).

Szóval mit tegyél? Dőlj hátra, ha végeztél. Egyél, igyál lehetőleg rúgj be; vagy csinálj bármi olyat, ami megtisztít az írás élményétől , nézz meg néhány filmet, olvass valami tök mást, mint amit írtál, kapcsold ki az agyad, kattanj le a szövegről, utáld meg a szereplőket lehetőleg egy életre. Aztán vedd elő a szöveget, és olvasd át. Rengeteg hibát találsz majd benne néhány nap, de inkább néhány hét pihentetés után , és kényszert érzel majd, hogy kijavítsd. Hát javítsd. Csinálj egy biztonsági mentést, aztán fúrd és faragd, húzz ki belőle, írj hozzá, és mindkettőt meggondolás nélkül, ősi haraggal, pusztítsd. Ne éljen a szöveg, ne tudjon lélegezni, rúgja az utolsókat, amikor végzel. Aztán még amikor forró, add oda valakinek, akiben megbízol. Szerencsés esetben ő a szerkesztőd, kevésbé szerencsés esetben bárki, aki eléggé kedvel ahhoz, hogy őszinte legyen. Könyörögj neki, hogy alázz! Legyen a legnagyobb ellenséged pár napra, szedjen darabokra, zsigereljen ki a szövegen keresztül, érezd azt, hogy összedőlt a világ, röhögj a megjegyzésein, mert hogy lehet ilyen hülye, hiszen te nem is azt írtad, zokogva omolj a padlóra, üvöltsd azt, hogy fáj, és ne hidd el egy szavát sem, de tudd, hogy igaza van.

Utána megint pihenj néhány napot. Olvass, menj moziba, napozz, pihenj. De ekkor már ne kerüld a szövegről való gondolkodást. Ne vedd elő, csak emészd, amit a véleményezőtől, szerkesztőtől hallottál. Beszélj erről másokkal, akik korábban talán olvasták a szöveget, vagy akiknek már meséltél róla, és még mindig hajlandók meghallgatni. Olyan ez, mint a formába hozó edzés: hamarosan kezdődik a bajnokság. Aztán ha szerencséd van, nem neked kell keresned az alkalmat, hogy leülj a szöveg fölé, hanem magától megtalál az érzés, hogy most, igen, most kedved van, érzed magadban az elszánást, és akkor nyisd meg a fájlt.

Innen már könnyen megy az egész. Ha átélted azt, amiről fent írtam, könnyen javítod majd a szöveget, nem is érted, miért nem vetted észre eddig a karakterábrázolás hiányosságait, a dramaturgiai csúszásokat, a fölösleges szócséplést. Amit le akartál írni, az benne van, csak elő kell bányászni: ott vannak a hősök és a gonoszak, a szeretők, a gyilkosok, ott van a mondanivaló, ott van a dramaturgiai csúcspont, csak nem lett elég erős, nincs eléggé a fókuszban, nem elég meggyőző és hiteles. De viszonylag kis javítással megoldható az egész. Beletelik még pár napba, de elégedett leszel.

Szerencsés esetben mindez egy-két kör alatt letudható, aminek nagy részét az ember ha van egy kis szerkesztői tapasztalata, és ezért is lenne jó, ha minden író szerkesztene is egyedül is le tudja játszani, s a tényleges szerkesztés utána már megy, mint a karikacsapás. Kevésbé szerencsés esetben, ha tapasztalatlan a szerző, vagy valamiért nagyon mellényúlt (karakter- vagy témaválasztás), vagy egyáltalán nem ismeri önmagát és a képességeit, akkor öt-hat kör is lehet ebből. Megjegyzem, kevésbé türelmes szerkesztők ilyenkor elküldik az anyja picsájába már az elején, de legkésőbb a harmadik körnél, hogy figyelj, vagy a témáddal, vagy veled nem éri meg foglalkozni, játszd újra ezt a meccset valami mással vagy sok év múlva jó? És hát nem jó, de még mindig jobb a látványos bukásnál vagy a zagyva középszernél.

De az biztos, hogy jó szöveg csakis így születhet. Kevesen vannak az istenadta zsenik, akiknek elsőre minden szavuk szentírás, és ne lehetne csiszolni a szövegeiket, és mindig arra gondolj mindig! , hogy Te nem tartozol közéjük.

Én is erre gondolok.

16 comments:

Mandula said...

Köszi. :)

Bala said...

"Könyörögj neki, hogy alázz! Legyen a legnagyobb ellenséged pár napra, szedjen darabokra, zsigereljen ki a szövegen keresztül, érezd azt, hogy összedőlt a világ, röhög a megjegyzésein, mert hogy lehet ilyen hülye, hiszen te nem is azt írtad, zokogva omolj a padlóra, üvöltsd azt, hogy fáj, és ne hidd el egy szavát sem, de tudd, hogy igaza van."

Bárcsak erre minden író képes lenne... Illetve minden barát. :)

Nagyon pöpec írás volt, szépen összeszedted azt, amit sokan hosszú évek alatt találnak meg maguktól.
Remélem sok író olvassa... :)

legjobbakat,
Balázs

onsai said...

Igen, ez jó volt.
Vizuális típus vagyok, képnek se volt utolsó egy-két mondat. :)

Dirk said...

Egyszerűen igaz és szép.Ezt a posztot szívesen kiosztanám kötelezőnek néhány mostani olvasmány"élményem" elkövetői számára

Ceriak said...

Látszik, hogy volt munka a bejegyzésben.

Némiképp azonban vitába szállnék ezzel az, eddig általam leginkább a szkriptóriumok közeli emberek szájából hallott radikalizmussal, mely – legalábbis amikor mások kritikájáról van szó – mindent kihajítana egy szövegből, amit ő feleslegesnek ítél. Legyen szó bár mondatfűzésről vagy epizódokról.

Bizony a világirodalom nagy alkotásai mind-mind tele vannak olyan epizódokkal, melyekre minden további nélkül rásüthető lenne, hogy semmit nem tesznek hozzá a műhöz: olyan adomák, anekdoták, hosszú oldalakon át hullámzó leírások, melyeknek mégcsak közük sincs a szereplőkhöz, s a megsimert tények semmilyen szerephez nem jutnak a későbbiekben a történet folyamán. Ennek ellenére szórakoztatóak.

Szóval csak óvatosan annak megítélésével, mi felesleges s mi nem: a végén ugyanis nem regényeket fogunk a kezünkben tartani, hanem szinopszisokat.

Marcus said...

Az utóbbi időben többször találkoztam olyan, elvileg izgalmas jelenettel, amelynél kb. elaludtam. Hát ezért... és ezért kellene kötelezővé tenni ennek megszívelését minden írónak.

Másrészről viszont, hogy mi a ballaszt... itt inkább Ceriak-kal értek egyet, igaz a bejegyzésből levezethető az a tétel, hogy az nem ballaszt, ami szórakoztat (tájékoztat, tanít), úgyhogy tulajdonképpen mindkettőnek igaza van.

Én inkább úgy fogalmaznám át, hogy egy jó írásban nincs ballaszt (sőt, szívesen olvasnánk többet), egy rossz írásban viszont az elvileg lényeges részek is unalmasak/érdektelenek. Úgyhogy jól kell írni. :) És ebből a szempontból nincs is olyan, hogy ballaszt.

Ceriak said...

Marcus kiválóan meglátta, és velem ellentétben le is írta, ami a fenti sorok képernyőre vetésére ösztönzött: legyen szó bár a szövegről magáról vagy a történetről, felesleges csak az, ami nem jó.

Marcus said...

A 90-es évek vége felé indult el egy olyan irányzat az írásban, ami egyre inkább a lényegre koncentrált. Előtte szabadabban elmélkedtek, "csacsogtak" az írók az írásaikban, amik szerintem nagyon élvezetesek voltak, csomó olyan dolgot megtudhattunk belőle, akár a világról, akár az íróról, vagy bármi másról, ami igazából nem kapcsolódott annyira a történethez vagy a karakterekhez, de jó volt róla olvasni. Persze lehetett ezzel túlzásba esni, vagy bénán csinálni, de ez az írás minden elemére igaz.

Manapság a "tömöríts, mert nincs idő olvasni"-érzés uralta el az írásokat (nemcsak a MAGUS-t, hanem általában a magyar fantasy/sci-fi írásokat). Ha elolvasom, olyan érzésem van, hogy rendben, megkaptam a sztorit, akár még jó karaktereket is, de csak ennyit, és egy fikarcnyival sem többet, pedig ha jól tud írni az író, miért "kímél meg" saját magától? Lehet, hogy ez az általános felgyorsulás miatt van, senkinek sincsen ideje regényekkel pepecselni, mindenki novellákat írogat, ott pedig nem lehet úgy elkalandozni, mint egy regényben... aztán ez persze átragad a regényekre is. A végén aztán nagy szenvedés lesz az eredmény, hogy az újra és újra szikárabbá, (elvileg) fókuszáltabbá tett anyaggal hogyan lehetne kitölteni a 300 oldalt... olyan ez, mintha egy tankönyvből a komplett szöveget bejelölném kiemelővel, mert hát minden lényeges belőle... és mennyit is jegyzek meg belőle akkor?

Itt az új évtized, jöhet a paradigmaváltás: kevesebb lényeget, több ballasztot! :)

JJS said...

Lehet, hogy nem voltam elég egyértelmű, úgyhogy megpróbálom jobban kifejteni; viszont ahhoz óhatatlanul határozott és meglehetősen szakbarbár leszek, elnézést kérek érte.

A legfontosabb, hogy az adomák, anekdoták, exkurzusok nem azért jók egy regényben, mert a regény jó, hanem azért jó a regény, mert jók benne az adomák, anekdoták és exkurzusok. Nyilván van "divatja" annak, hogy ezek épp mennyi szerepet kapnak egy-egy korszak írásaiban, de az 1950-es évek óta, a XX. század elejének irányzatrobbanása és a posztmodern szövegfelfogás és -alkotás megjelenése óta már erről sem nagyon beszélhetünk. Spiró György Fogsága például ízig-vérig XX-XXI. századi regény, mégsem siet és tömörít, tele van exkurzusokkal. De Martin se tömörít sokat... A modernitásban a különféle irányzatú és felfogású művek egyszerre léteznek és egyszerre születnek. (Az más kérdés, hogy a populáris irodalom szövegei többnyire valóban egyre lényegre törőbbek és rövidebbek, de ez műfaji sajátosság, és nem szabad messzemenő következtetéseket levonni belőle.)

Ami a dolog lényegét illeti, a Szent Péter esernyőjének az anekdoták, A nyomorultaknak az exkurzusok elengedhetetlen részei, és a Goriot apó sem a cselekmény részletezésével tölti ki az oldalakat. Viszont mindegyik műnél _szerepe_ van az exkurzusoknak és az anekdotáknak. A Fogságban a római kori világ bemutatásának eszközei, A nyomorultakban ugyancsak, és még a szerző erkölcsi-morális álláspontjának kifejtését is szolgálják, míg a Mikszáth-műben egy olyan társadalmi réteg szokás- és hagyományrendszerének megörökítését, amire addig nem volt példa a magyar irodalomban; a Goriot apóban pedig az aprólékos leírások a szereplők társadalmi helyzetének és így motivációiknak megértését és megmagyarázását szolgálják.

Strukturalista szempontból vizsgálva - és az enyém nyilván ilyen megközelítés - mindig kiderül, hogy egy adott elem azért, azért úgy, és azért éppen ott szerepel a szövegben, ahol, mert _feladata_ van. Vagy pusztán információközlő, vagy hangulatteremtő, vagy dramaturgiai vagy karakterábrázoló feladata. Ez nem jelenti azt, hogy bármely elem ne lehetne kicsit elnyújtott, kicsit talán lapos, kicsit talán unalmas, kicsit ne kerülhetett volna még jobb helyre, vagy ellenkezőleg, hogy valóban minden jó dolgot ki kellene szórni, csak azért, mert nincs szerepe. A tökéletesség csak cél, de önmagában még nem erény, és egy műalkotást nem tesznek kevesebbé, hanem csak emberibbé az esetleges hibái. Viszont megfordítva: a jó műveknél a látszólag céltalan részleteknek szinte mindig megvan a szerepük, mert ettől lesznek jók. Világos, hogy ez így csupán egy fajta felfogás, de az avantgárd óta eltelt cirka 100 év elég jól bizonyította, hogy csak azok az alkotások válnak művekké, amelyekben van valamilyen strukturalista szervező erő: a dadaista és a hasonló véletlen-szövegeket eredményező automatikus írás-irányzatok nagy hatást gyakoroltak ugyan a szövegekről alkotott irodalmi gondolkodásra és a szövegalkotásra magára, de nem állták ki az idő próbáját. Még A Harmonia Caelestis is egy nagyon szigorúan szerkesztett mű ilyen szempontból, pedig annak nagyon sok részletétől igen távol áll a szerkesztettség. De a mű összességét tekintve a széttartó részek is ugyanazt a szöveg- és irodalomfelfogást képviselik, így állhat össze egésszé.

Szóval mindig azt kell vizsgálni, hogy a bármilyen kitérők vagy részletek hogy viszonyulnak az egészhez (ide értve az olvasói befogadás lehetőségeit is), és annak fényében szerkeszteni.

JJS said...

Marcus: Hogy neked is érdemben reagáljak, mert az előbbi inkább általánosságban szólt, a helyes értelmezés végett. Őszintén megmondom, a hazai sf/f irodalommal nem vagyok annyira képben, mint a hazai szépirodalommal, többnyire csak a személyesen is ismert kollégák írásait olvasom. Ebben a tekintetben Boomen például a legkevésbé sem szűkszavú, az Esőhozó című - szerintem messze a leghangulatosabb - regénye egy csodálatos hömpölygő szöveg, és bár szerintem ráfért volna egy szerkesztés, nem azért, hogy tömörebb legyen. Kleinheincz Csilla regényei sem tömörek, az Ólomerdőben rengeteg kitérő és mellékes akad, amik viszont az Esőhozó mellett a másik szvsz. leghangulatosabb 2000 utáni magyar fantasy regények közé emelik. Pedig ő aztán igazán odafigyel a szerkezetre :-) Én inkább azt látom, hogy nem a szövegalkotási metódus, hanem a befogadói ízlés és az alkotói szándék változott; ahogy te is írod, a "felgyorsulás" miatt. De mint mindenben, ebben is le vagyunk maradva, mert külföldön ez a hetvenes-nyolcvanas években ment végbe, és mostanra ott már visszatértek a nagyregényekhez (Tűz és Jég dala, Harry Potter), szóval szerintem nálunk sem kell már sokat várni :-)

Marcus said...

Tulajdonképpen egyetértünk, a paranoiám abból táplálkozik, hogy írók és szerkesztők mostanában jelszóként használják a "húzni jó" vagy a "mindenből lehet húzni legalább 10%-ot". Csak a nagy húzási lázban nehogy elvesszenek egyébként teljesen jó részek... ezt persze nehéz megítélni az első (bővebb?) változatok ismerete nélkül.

Elrettentő példának - igaz, nem könyv, hanem film - Ridley Scott-ot hoznám fel. Elvileg nagy rendező, ehhez képest simán ki szokott vágni olyan jeleneteket a filmjeiből, amiket aztán a megnézve a néző fogja a fejét, hogy ezért nem értett csomó dolgot (konkrétan most az Alien és a Black Hawk Down jut eszembe), de legalábbis csodálkozik, hogy ez miért is nem kerülhetett be a végleges változatba. Aztán persze hogy ez mennyire tényleg az ő hibája, vagy a stúdióé, az más kérdés, de érezhető a párhuzam.

A lényeg, hogy mielőtt te vagy bármelyik írótársad húznátok a szövegen, a "biztos kell ez bele?" kérdés mellett mindig kérdezzeték meg azt is, hogy "biztos ki kell húzni?".

Nem vagyok egy magyar irodalom guru, de ezt a túlszűkítést látom itthon: pl. szerintem az Ólomerdőre ráfért volna némi hízlalás... Viszont mostanában valóban mintha újra vastagodnának a kötetek, és egy-két éve már szinte "égő" standard 300 oldalas könyvet kiadni. Nagyon helyesen! :)

Ceriak said...

Rendben, úgy látom közös nevezőn vagyunk az exkurzusokat illetően. Csak remélni tudom, hogy a többi alkotó/szerkesztő is így vélekedik a némileg ennek ellentmondó megnyilvánulásaik ellenére.

Azért is érint érzékenyen a kérdés, mert én nagy élvezettel olvasom a kitérőket (megálltam, hogy nevesítsek, és örömmel nyugtáztam, hogy Mikszáthtal kezdve, A nyomorultakon át a Goriot apóig mindent felsoroltál, ami nekem a fejemben járt), lévén önmagában szórakoztató értéket képviselnek, illetve nem ismerem jobb módját a világépítésnek és hangulatteremtésnek. Úgy hiszem ez az, amiről a legtöbb kortárs szerző elfeledkezik.

Ehhez azonban a novella által szabott keretek általában elégtelenek. Sosem tudtam igazán megbarátkozni a műfajjal, legalábbis, ami a kortárs hazai ponyvairodalmat illeti – egyszerűen nincs meg az alkotásokban a műfaj lényege. Hallok egy történetet, és semmit nem ad.

A Bíborgyöngyök talán azért is üdítő színfolt, mert szorosan összefüggő történetekről van szó, így közelebb áll egy regényhez, de ez persze nem ugyanaz. Én nagyon várom már a regények visszatértét, mert ha még pár novelláskötet el kell olvassak, egész biztos, hogy irodalomundorom támad.

Ami pedig a szöveget magát illeti: kifejezetten élvezem a mások által túlírtnak titulált Gáspár Péter, Kornya Zsolt vagy éppen Gáspár András (mikor épp nem Celsior) textusait.

Van, aki még mindig jobb szereti a barokkot, mint a bauhaus-t.

Mandula said...

Mi az, hogy exkurzus, plíz difájn.

Köfi. :)

JJS said...

Kitérő. A témához szorosan nem kapcsolódó értekezés, mondjuk a regény egy Krisztus-kori római zsidó kalandjairól szól, akinek lövése sincs a szoborművességről, de az író narrátorként oldalakon át részletezi a márványfaragás mesterfogásait, mert csak (ld. Spiró György: Fogság). Ettől még lehet jó :-)

Hanna said...

Mivel kissé későn kapcsolódom be, csak helyeselni tudok az eredeti bejegyzéshez és az exkurzusok szerepével foglalkozó hozzászóláshoz.
Annyi hozzáfűznivalóm van, hogy Mg-b az originál bejegyzésben a még szerkesztés előtt álló kéziratokról beszél, nem pedig azokról, amelyek már megjelentek. Az említett klasszikus írók bizony elég sokszor és sokat kivágtak a saját szövegeikből a szerkesztés folyamán, többször átírtak jeleneteket, fejezeteket, így jött létre a végeredmény, ahol minden mozzanatnak, leírásnak és kitérőnek szerepe van. Mert lehet persze mai ízléssel fölöslegesnek tartani A Notre Dame-i toronyőr első három oldalát Párizs utcaköveivel, de ha jobban megnézi az ember a regényt, azt fogja találni, hogy a regénynek Párizs és a katedrális legalább olyan eleven és fontos szereplői, mint a hús-vér emberek.
Ami az Ólomerdőt illeti: bővíthettem volna rajta (ehelyett kihúztam egy komplett szereplőt és annak jeleneteit), de az más történet lenne; ami még a világából érdekes, az majd a folytatásába kibontásra kerül - akkor nem hiányzott sem a szereplőkhöz, sem a történethez több magyarázat. Ez persze lehet a novellista mentalitás dominanciája nálam, minthogy rászoktam a takarékosságra.

Anonymous said...

cels is Ceriakkal ért egyet,

legalábbis abban a tekintetben, hogy a mai ápdételt világban sokszor lényegtelennek ítélt (és a szerkesztő által nem értett, kidobott) részek emelhet(né)nek egy mű értékén.
Mondom ezt úgy, hogy nem állok csatában jelenlegi szerkesztőimmel (még), de fontosnak tartom megjegyezni, hogy az írók, akik köszönetet rebegnek -méltán- szerkesztőiknek, irigylésre méltók, mert olyan szerkesztőt fogtak ki, amilyet.
Úgy is mondhatnánk, jól írni nagyságrendekkel könnyebb, mint jól szerkeszteni, és ezt kicsit sem szántam viccnek.

Ami a konkrét regényt illeti, csak ismételhetem magam: ne írd túl. Inkább legyen olvasmányos és elbűvölő, mintsem valamiféle grémium szemében "szakmailag tízpontos" ámde végigolvashatatlan.

cels.