Hétvégén elkészültek a Százháborúhoz kapcsolódó novellák, és Wyquintől is megkaptam az első körös szerkesztés instrukcióit, úgyhogy az idei reményem, úgy tűnik, tartható. Tegyük hozzá, hogy a regénynek meg kell még kapnia a sorozatszerkesztői rábólintást, úgyhogy addig nem akarom elkiabálni, de ezt és az utolsó finomhangolást leszámítva a szöveg elkészült. Szeretnék lehetőleg még ma végezni a javításokkal, mert kedden-szerdán egyáltalán nem lesz rá időm, de 300.000 leütést ilyen-olyan-amolyan szempontok szerint végigbogarászni meglehetősen macerás, meg aztán miután javítottam, kinyomtatom az egészet, és újra átnézem, szinte nagyítóval, helyesírási meg grammatikai hibákat keresve – novelláknál nem szoktam nyomtatni, de regénynél kell a papír. Egészen más arról olvasni, mint monitorról.
A minap azt mondtam valakinek, hogy addig nem adom le a szöveget, amíg maradéktalanul elégedett nem vagyok vele. Szoktak ugratni, hogy akkor sosem adom le, és ebben lehet valami, de persze azért nincs így: van egy elég jó fokmérője annak, mikor érzem valóban azt, hogy végeztem. "Ó, de, leadom - amikor már utálom a szöveget. Amikor nagyon utálom. Már kezdem utálni, de még csak egy kicsit utálom, de amikor már nagyon utálom majd, akkor odaadom, és még jobban fogom utálni, amikor át kell majd nézni a betördelt verziót, és utána akkor lássam, amikor a hátam közepét. De legkorábban kinyomtatva, bekötve, polcra rakva." Ez egy érdekes érzés. Tegnap este már eléggé utáltam a szöveget: egy utolsó hajrával befejeztem két novellát, s amikor hozzáillesztettem őket a többihez, megcsapott az érzés, hogy ezt az egészet valóban újra, kábé tizenhatodszorra végig kell olvasnom? Jézus Mária, ne már! Hiszen kívülről ismerem a legtöbb mondatát, hagyjatok már ezzel békén...
Persze senki sem kényszerít. Első körben magamnak tartozom azzal, hogy a tőlem telhető legjobb legyen, és ehhez hozzátartozik, és az ember legalább önmagához legyen hű, ugye. Aztán az elveihez, a szeretteihez stb., innen már kicsit zavaros ez az egész. Meg persze lehet vitatkozni a sorrenddel.
A Százháborúról – a fentebb említett rábólintás aktusának rögzítésén kívül – közvetlenül megjelenés előttig már nem lesz több bejegyzés, mert nem tudom, a kiadó milyen reklámot akar majd neki, nem akarom párhuzamosítani a dolgokat. Meg különben is: hamarosan már a szöveg is beszélhet magáért.
A minap azt mondtam valakinek, hogy addig nem adom le a szöveget, amíg maradéktalanul elégedett nem vagyok vele. Szoktak ugratni, hogy akkor sosem adom le, és ebben lehet valami, de persze azért nincs így: van egy elég jó fokmérője annak, mikor érzem valóban azt, hogy végeztem. "Ó, de, leadom - amikor már utálom a szöveget. Amikor nagyon utálom. Már kezdem utálni, de még csak egy kicsit utálom, de amikor már nagyon utálom majd, akkor odaadom, és még jobban fogom utálni, amikor át kell majd nézni a betördelt verziót, és utána akkor lássam, amikor a hátam közepét. De legkorábban kinyomtatva, bekötve, polcra rakva." Ez egy érdekes érzés. Tegnap este már eléggé utáltam a szöveget: egy utolsó hajrával befejeztem két novellát, s amikor hozzáillesztettem őket a többihez, megcsapott az érzés, hogy ezt az egészet valóban újra, kábé tizenhatodszorra végig kell olvasnom? Jézus Mária, ne már! Hiszen kívülről ismerem a legtöbb mondatát, hagyjatok már ezzel békén...
Persze senki sem kényszerít. Első körben magamnak tartozom azzal, hogy a tőlem telhető legjobb legyen, és ehhez hozzátartozik, és az ember legalább önmagához legyen hű, ugye. Aztán az elveihez, a szeretteihez stb., innen már kicsit zavaros ez az egész. Meg persze lehet vitatkozni a sorrenddel.
A Százháborúról – a fentebb említett rábólintás aktusának rögzítésén kívül – közvetlenül megjelenés előttig már nem lesz több bejegyzés, mert nem tudom, a kiadó milyen reklámot akar majd neki, nem akarom párhuzamosítani a dolgokat. Meg különben is: hamarosan már a szöveg is beszélhet magáért.
1 comment:
Ó igen, mikor már utálod, amit csináltál. Lehet az bár szöveg vagy kód. És újra és újra átolvasod, pedig már de jó lenne valami mással foglalkozni hetek óta.
Post a Comment