Keresek egy könyvet

Most, hogy mindjárt leadom a szöveget, végre ismét van időm olvasni, és bár tele a polcom várólistára tett könyvekkel, csak egy jár az eszemben, amit majd' húsz éve olvastam, kiskamaszként, az általános iskola könyvtárában. Nagyon tetszett, és szívesen újraolvasnám most, de sajnos sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszem, sem egyetlen szereplő vagy helyszín nevére a történetből, így aztán elég reménytelen megtalálnom. Időnként az ismerőseimet is megkérdem, te figyelj, nem olvastál valami ilyesmit – és nagy vonalakban elmondom, mire emlékszem –, de eddig még senkinek nem rémlett. Pedig hangulatos fikciós lektűr a javából, nem hiszem, hogy a rengeteg sci-fi és fantasy olvasó körülöttem ne találkozott volna vele. De lehet, hogy csak pont nem jó embereket kérdeztem. Most viszont teszek egy utolsó kísérletet: hátha a blog látogatói közül – közületek – valaki olvasta, és tud segíteni, hogy megtaláljam.

Szóval mire emlékszem? Nem sokra, tekintve, hogy kb. 1993-ban olvastam. Viszonylag rövid szöveg, kisregény, esetleg egy vékonyabb antológia hosszabb elbeszélése. Az biztos, hogy nem volt túl hosszú. A sztori leginkább sci-fi, de nem az a klasszikus űrhajós. A férfi főszereplő valamilyen módon (hajótörés? lezuhant repülő? nem tudom) elvetődik egy óceáni szigetre, amelyet először kihaltnak hisz, ám aztán rátalál egy hotel- vagy kastélyszerű épületre (esetleg kastélyhotel), és embereket is lát. Csakhogy ők ügyet sem vetnek rá, és megérinteni sem tudja őket, átsiklik rajtuk a keze. Hamarosan rádöbben, hogy holografikus kivetítéseket lát, a felvétel pedig egy adott pillanattól egy másikig rendszeresen ismétlődik, azt hiszem, egy egész napot játszanak le végtelenítve az épületben elhelyezett felvevő és lejátszó egységek.

A főhős később megtalálja a vezérlőtermet is, és rájön, hogyan tud képeket rögzíteni: a saját karjáról csinál egy felvételt – talán véletlenül –, ami aztán minden nap meg is jelenik ott, ahol felvette. A külvilágba viszont nem tud üzenni, a felvett képekbe nem tud beletörölni stb., csak rávenni a már használt szalagra, s mivel nem tud kijutni a szigetről, jobb híján minden idejében a holografikus életet figyeli. Az egyik láthatóan egyedülálló nő különösen tetszik neki, annak rendje s módja szerint bele is szeret. Igen ám, csakhogy közben viszketni kezd a karja, majd szabályosan rohadni, és rájön, hogy ez a holofelvevő kellemetlen mellékhatása. Gyógymódot persze nem talál és nem tud rá, így valószínű, hogy hamarosan belehal.

Mivel ekkor már eléggé belezúgott a nőbe, és kicsit meg is kattant az egyedülléttől, azt találja ki, hogy ha már úgyis meg kell halnia, akkor egyszerre elindítja a lejátszást és a felvételt – erre van lehetőség –, ő pedig a holobige partneréül szegődik: nagyon alapos megfigyelés után úgy jár-kel mellette, mögötte, körülötte, hogy egy külső szemlélő később az új felvétel alapján azt higgye, ő és a csaj egy pár voltak, még ha nem is szóltak egymáshoz túl sűrűn. A vége persze az, hogy ennek folyományaként jó gyorsan elpatkol a pali, de a felvételen fennmarad a szerelme.

Oké, tudom, kicsit nyálas, de azért jól meg volt írva, és nagyon megköszönném, ha bárki tudna segíteni a címet, írót stb. tekintve. Szóval: olvastad esetleg?