E. R. Burroughs Barsoom-ciklusa (I.)

Egy pohár tej, egy tábla csoki és hajnali háromnegyed három; újabban nem alszom jól, éjjel felébredek három-négy órára, és ilyenkor csinálom az adminisztrációt, amire nap közben nem jutott idő. Ilyen feszült-feszített tempó mellett Burroughstól a Mars- avagy Barsoom-ciklus a legjobb kikapcsolódás. Két-háromszáz oldalas, sodró lendületű könnyű regények, még a photoshop-korszak előtti, de azt már előlegező Boros-Szikszai borítókkal, amelyeket a metrón sem ciki mutogatni. Ez, és hogy a könyvek kabátzsebben is elférnek, fontos szempont egy olyan megrögzött utazóolvasónak, mint én. Mindennek hála pár hét alatt három kötetet is elolvastam (több más könyv mellett); ezekről következik egy kis beszámoló.

A Mars hercegnője (1912. folyóiratban / 1917. kötetben, magyar megjelenés: 1990., Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, ford.: Kádár Tamás)

Tisztes kis előszóval indítunk, Burroughs a kor fantasztikus regényeinek és a romantikus hagyományoknak megfelelően egy személyes hangvételű bevezetőben ismertet össze minket John Carterrel, az ő Jack bácsijával, ezzel a – sejtetve – örökifjú virginiai lovaskapitánnyal (a fordításban legalábbis kapitány, csakhogy az eredeti captain az amerikai szárazföldi hadseregben magyarul a százados megfelelője; de kicsire nem adunk), aki elegáns, délceg, jóképű, nagyszerű harcos, bátor és nyílt, őszinte jellem, és épp csak a szükséges mértékig hiú, de különben tökéletes úriember, a keleti parti angol-amerikai népjellem kiváló képviselője. Amilyen tömör és lényegre törő ez a pár oldal, olyan nyilvánvaló is: aki bonyolult jellemeket, kacskaringós történetet, hosszas leírásokat és senecai bölcsességeket vár a következő fejezetektől, az jobban teszi, ha rögtön odébbáll – Burroughs öt rövid oldalon elintézi a főhős bemutatását és az induló szituáció felvázolását, aztán jöhet is a cselekmény, amiben jellemfejlődésnek, furcsa elbeszéléstechnikai kanyaroknak (mint mondjuk a visszaemlékezés), vagy az olvasót megzavaró dramaturgiai különcségeknek (kötelező a happy end, ugyebár) még csak nyoma sincs; mégis garantált a felhőtlen szórakozás.

Nem kenyerem a történetismétlés, és spoilerezni sem akarok, ezért nem fejtem ki részletesen, miről szól a könyv: legyen elég annyi, amennyit a cím és a fülszöveg is elmond, hogy John Carter kapitány a Marsra kerül, s roppant veszélyek és kalandok közepette beleszeret Hélium hercegnőjébe. Megkapó a történet egyszerűsége, de annál is elbűvölőbb a zseniális naivitás, ahogy mindez ábrázolva van: az egymást követő végtelenül valószínűtlen egybeesések, a véletlen találkozások, a jellemek fekete-fehér váltakozása. Planetary romance a javából. John Carter, a virginiai úriember, aki kínosan ügyel az igazmondásra, ököllel csak öklöt szegez szembe, karddal csupán kardot (tiszta szerencse, hogy a Marsot épp az ő ízlésének megfelelő kultúra uralja), de lelkiismeret-furdalás nélkül gázol végig egy horda élén akár egy egész városon, nők és gyermekek életével sem törődve, ha a szerelme megmentéséről van szó. Egy modern regényben azért legalább eltűnődne a főhős, vagy minimum megfontolná az egyéb lehetőségeket, de itt ugye erről szó sincs – más kérdés, hogy nincs is rá szükség.

Tényleg elragadó a történet egyszerűsége, és önmagában, a regényvilág valóságában, az író által lefektetett szabályokat (a véletlenek valószerűségét, az egydimenziós karaktereket, a cselekményközpontú világábrázolást) elfogadva nincs is rajta fogás: azok a kisebb ellentmondások, hogy Carter kapitányt először déli úriembernek gondolhatjuk, majd virginiai gentleman lesz belőle, vagy hogy kortalansága akkor említődik csupán, amikor az írónak eszébe jut, ám szerepet akkor sem játszik semmiben, a fejezetek sorozatszerű első publikálásának köszönhető. Az egész történeten érződik, hogy Burroughs folyóiratba írta, a cliffhanger-szerű fejezetzárások mellett főként abból, hogy néha érezhető hangulati-koncepcionális törés van egy-egy fejezet között; szinte látszik, hogy Burroughsnak az előző fejezet nyomdába küldése óta az előzőt felülíró ötlete támadt, és az új fejezetben jobb híján megpróbálja visszamagyarázni azt a korábban megjelent szövegekbe. (Bár még mindig ritkábban esik ebbe a hibába, mint Robert E. Howard, akinek a Conan-történetei tele vannak céltalan ide-oda flangálásokkal, mint pl. amikor két egymás melletti fejezetzáró és -nyitó jelenetnél ordít, hogy sötét csatornajelenet következett volna, de a nyitásnál inkább gyorsan kihozza az oda záráskor nagy dirrel-durral levezetett csapatot, mert meggondolta magát.)

Ami a nyelvezetet és a fordítás minőségét illeti, az eredeti szöveg ismerete nélkül erről nehéz ítélkezni. Megmondom őszintén, megvan ugyan az angol szöveg, de lusta voltam összevetni: a sorozatból csak öt rész jelent meg magyarul, de mert megüti a szórakoztatás mértékét, el fogom olvasni a maradékot is, úgyhogy lesz még időm merengeni erről. Ami biztos: a történethez és a karakterekhez illő, még bőven a 19. századi ponyvairodalmat idéző, olykor nagyon körülírós, de amúgy egyszerű nyelvezete van, amelyen azért átüt a kor (XX. század eleje) Freud és Darwin metszetében megtalálható tudományos szakzsargonja (emberpéldány, brr...).

A Mars istenei (1913. folyóiratban / 1918. kötetben, magyarul: 1991., Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, ford.: Bezeczky Gábor)

Tizenkét év telt el azóta, hogy láttuk Carter kapitányt, de Burroughs pontosan ott folytatja, ahol abbahagyta: egy rövid felvezetés után máris a Marson járunk, az Iss folyó mentén, a Dor völgyében, a holtak tengerénél, amely már az első kötetben belengetettek szerint is a bolygó legizgalmasabb tájának ígérkezett. Minden egyszerűsége, kiszámíthatósága és végtelenül lecsupaszított archetípusai ellenére Burroughs tud írni, s ezt mi sem bizonyítja jobban a témaválasztásánál: hogy a folytatásban éppen oda repíti az olvasót, ahová az már az első könyvben is jutni akar – de nem egyszerűen csak a holtak misztikus földjére, hanem a kultúrák, civilizációk és világnézetek ütközőpontjába, a kultúrsokk terébe, oda, ahol végre nem arról szól a történet, miként lesz egy predesztinált hősből világok megváltója (láttunk már ilyet ezerszer), hanem hit és hiedelem, vallás és valóság, becsület vagy halál-problematikájához.

Az első három kötetből, amelyeket eddig olvastam, vitathatatlanul ez a legjobb, sőt, messze kimagaslik a történet és a mondanivaló egységessége miatt. Most sem szívesen spoilereznék, de elkerülhetetlen, ezért aki nem akarja megfosztani magát az első száz oldal élményétől, ne olvasson tovább; akik viszont már túl vannak rajta, vagy csak amúgy sem olvasnák, vagy nem zavarja őket az ilyesmi, az persze bátran folytassa. (És e hosszú figyelmeztetés talán elég volt, hogy senki ne olvassa el a következőket véletlenül.) Ebben a kötetben tehát végre megkapjuk azt, amit egy földi embernek egy idegen kultúrába csöppenése ígér, s amit bizony hiányoltam az első könyvből, bár az egysíkú karakterek minimális ön- és világreflexivitása miatt nem okozott igazi problémát: az eltérő kultúrák éles kontúrú, egymásra vetített bemutatását, a meg-nem-értés élményét, az eltéréseknek egy másik nézőpont által éppen hogy hasonlóságként való újradefiniálását. Szándékosan fogalmazok ilyen körmönfontan, félig-tudományosan, mert a témák és az eszmék szintjén tényleg erről szól a regény: ahogy főhősei egyik küzdelemből a másikba esve – szinte egyetlen harcjelenet az egész – újra meg újra rá kell döbbenjenek, hogy amit addig hittek saját világukról, babonáikról, vallásukról, az nem a valóság, hanem csak egy jól-rosszul felépített díszlet, hazugság, a politikai hatalomgyakorlás eszköze, és ahogy a fehér, vörös és fekete emberek egymás után rádöbbennek, mennyivel több bennük a közös, mint amennyi elválasztja őket, az egy tudományos értekezéssel is felér. Átlátszó? Igen. Közhelyes? Ma már igen. De a megírás idejét nézve 1913-ban vagyunk, nemrég még büntetlenül lehetett indiánokat gyilkolni, a feketék pedig még ötven évig másodrendű állampolgárok, helló! Az, amit Burroughs ebben a könyvben végigvisz, lehet közhelyes manapság, de azért mégiscsak száz éve írta, és tisztelem Tolkien teljesítményét, de az ő angolúriember hobbitjaihoz képest (hangsúlyozom, hogy ebben az összehasonlításban) ennek a könyvnek minden sora aranyat ér.

Persze közben egy pillanatig sem lesz nyelvileg leleményesebb vagy karakterábrázolás szempontjából összetettebb a mű. A szereplők ugyanolyan fekete-fehér alakok, akiknek a nagy részéről – miközben átélik saját kultúrsokk-élményüket, és rádöbbennek, hogy rossz ideológiák szolgálatában álltak – mindig kiderül, hogy talpig becsületes és rettenthetetlen harcosok, Barsoom legjobb kardforgatói, John Carter méltó társai a harcban, melyet asszonya, Dejah Thoris kiszabadításáért folytat. Az igazán gonoszak pedig persze gonoszak: nincs ezen semmi megrökönyödni való. Ám sem ez, sem pedig az, hogy olykor oldalakon át könyékig tocsogunk a vérben, nem von le a téma és a mondanivaló értékéből, sőt: a rettenetesen eltúlzott harci beszámolók – amelyek az E/1 narrációnak és az előszó "elbeszélői napló" fikciójának köszönhetően egyébként épphogy nem hiteltelenek, hanem egy túlzásra hajlamos büszke katonától egyenesen kötelezőek – és a verbális expresszivitás (különösen a kannibalizmussal kapcsolatban) gyomron ragadják az olvasót, és a legmélyebb ösztöneinél fogva rántják egyre beljebb a regény világába. Igen: ez egy jó könyv - ízig-vérig ponyva, de egy olyan témát ragadott meg Burroughs, ami messze túlmutat a ponyva határain, és a szórakoztatás legelemibb eszközeinél maradva a lehető legtanulságosabban dolgozta fel; annyira, hogy ha mások ugyanezt szépírói eszközökkel próbálnák, nem jutnának tovább egy dögunalomba fulladó erkölcsi tanmesénél. Így viszont rögtön nyúltam a harmadik kötet után.

A Mars ura (1913-14. folyóiratban / 1919. kötetben, magyarul: 1991., Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, ford.: Kádár Tamás)

És hát igen, csalódtam. Azt nem mondom, hogy akkorát, mert sejtettem, hogy ez után nincs hová fokozni, Burroughs a második kötettel, amelyben megtalálta a Barsoom-ciklus témáját és hangját, rögtön el is lőtte minden puskaporát: az ott egy-két haloványan, de kellő ponton elhelyezett utalásból már sejteni lehetett, hogy legközelebb John Carter a kihaltnak hitt sárga emberekkel találkozik majd, de ez nem más, mint több ugyanabból: megint egy kihaltnak hitt nép, megint egy asszonyszabadítós kaland, megint könyékig a vérben, sőt... Érződött, no, a történeten is, hogy maga sem tudja, mivel lehetne ezt folytatni, hogy magában a regényben mi az, ami szórakoztató, úgyhogy ismételgette a már ismert rigmusokat, és a végére azért csak magára talált, mert az epikus szintre emelt lezárás megadja a főhősnek és az olvasónak azt, amit ennyi küzdelem és diadal után megérdemelt, de azért csak marad a rossz érzés, hogy ezt egy kötettel előbb kellett volna. Persze ott meg nem lehetett, mert annak ott és úgy kellett véget érni, ahogyan, csak hát nem ez a méltó folytatás. Talán nem is véletlen, hogy a negyedik kötetben már nem John Carter a főhős.

Ennek ellenére persze megérte elolvasni ezt is, hisz különben befejezetlen maradt volna a történet, és tanulságos is volt, hogy az ember mit lásson-gondoljon-mérjen előre, amikor folytatásokat ír, vagy akár csak egy túl hosszúra nyúló történetre készül, de ahogy újra meg újra visszagondolok rá, egyre inkább úgy érzem, hogy nem kellett volna ezt, mert nagy volt a zuhanás a második kötet után - úgyhogy egyelőre be is fejezem. Aztán majd hamarosan a negyedik kötet a következő, mert valljuk be: Thuvia az egyetlen női szereplő, aki túlmutat a kor sablon-asszonyhősein, és hátha Burroughs ugyanúgy ráérzett valami hatásos témára, mint a második regény idején.