Közeledik az év vége, itt az ideje egy kis számvetésnek. Ez először mondjuk nem így jutott eszembe, hanem a jó múltkor Wyquinnel arról beszélgettünk – a Delta Műhely kapcsán –, hogy vajon mit olvasnak a magyar fantasztikus író-jelöltek, és hogy mi magunk mit olvastunk idén. Azután összeszedtem a magam listáját, mert közhelyes dolog ugyan, de valóban nem árt visszatekintve sorra venni, mit intéztem idén: elvégre az vagy, amit megeszel, illetve író lévén, amit olvasol, és abból megírsz... Ezért a következő hetekben három ilyen jellegű bejegyzés lesz: az esztendő könyvekben, filmekben, végül pedig (általam írt) művekben. Ezek közül kezdjük az elsővel, a könyvekkel.
Többé-kevésbé pontos listám alapján idén huszonnyolc (28) könyvet olvastam, nem számítva azokat, amelyeket úgymond hivatalból kellett (az idén megjelent M* kiadványokra gondolok), továbbá a comics jellegű képregényeket (amelyekből különféle formában rengeteget birtoklok, és sok tekintélyes kiadvány mellett idén zúztam végig például a Star Wars comics sorozatot, amit meg sem merek számolni, hány száz füzetből áll: és meglepő módon nem az összes pocsék, csak a tekintélyes részük), valamint az elkezdett, de be nem fejezett köteteket. Tudni kell ugyanis, hogy két-három könyvet olvasok egyszerre, és adott esetben egy-két évre is félreteszek dolgokat, mert szerencsére sosem felejtem el, hol is járok éppen, és mi történt előtte. Így megtehetem, hogy mindig kedvem szerint válogatok.
Ezek tehát a puszta tények. Ami a címeket illeti, de nem csak puszta felsorolásként, úgy látom, az idei nálam a dél-európai és dél-amerikai szerzők éve volt. Végre felfedeztem José Saramagót (A kolostor regénye; Jézus Krisztus evangéliuma), akinek a narrációs technikája finoman szólva mély benyomást tett rám – ami különösen a Rúfiász című elbeszélésemen érződhet –, továbbá begyűjtöttem mindent, amit csak el tudtam érni Mario Vargas Llosától, és elszántan haladok előre (a tavalyi Háború a világ végén után idén jött a Szeretem a mostohámat; Don Rigoberto feljegyzései; Kölykök; Ki ölte meg Palomino Molerót?). Mondjuk nem kell nagy elszánás, mert örömmeló: ő is olyan szerző, akinek a szövegalkotási eljárásaiból sokat lehet tanulni. És nem mellesleg kiváló emberismerő.
Saramagón kívül dél-európai szerzők: Umberto Eco (akitől a Gyufalevelek c. tárcagyűjteménye volt soron, utolsóként az életműből, bár a The Mysterious Flame of Queen Loana még olvasás alatt van), Dino Buzzati (Szerelem utolsó látásra, ami egy magasirodalmi képregény) és Alberto Moravia (A leselkedő). Ezek közül a Loana királynő... a legérdektelenebb – bár nem szívesen mondok ilyet egy Eco regényre –, mert úgy érzem, a mester itt már túlzásba vitte annak csillogtatását, hogy mennyi tudást bele tud sűríteni egy könyvbe, de megjegyzem, ez a benyomásom még változhat, mire végigolvasom.
Angolszász szerzőkben is gazdag év volt. Bret Easton Ellist főleg tavaly olvastam, idénre már csak egy műve maradt (A vonzás szabályai), és most már kijelenthetem, hogy a legjobbja szerintem a Nullánál is kevesebb és persze az Amerikai Psycho, méghozzá a kettő nagyjából egyszerre. Amit azok után írt, témájában többnyire önismétlés, technikailag pedig nem érnek fel az AP-hoz. Kellemes meglepetés volt ugyanakkor Jay McInerney (Fények, nagyváros), aki Ellishez hasonlóan az ún. 'irodalmi kölyökfalka' tagjaként ugyanarról, mégis nagyon máshogy tud írni. Valamiért ez az első könyv, ami kedvet csinált ahhoz, hogy New Yorkba utazzak; talán mert az írói vágyakat kergető korrektor története nem áll messze tőlem...
Bár látom és elismerem az erényeit, sőt, élmény volt olvasni, mégsem mondhatom, hogy tetszett Orson Scott Cardtól az Ender's Game – aminek a kritikájával még mindig tartozom –, viszont megerősítette bennem, hogy Cardnál nincs sok keresnivalóm, és hogy legjobb lesz, ha az Alvin-ciklusának meglévő köteteit továbbajándékozom. Újraolvasni nem fogom őket, és hátha másnak több örömet okoznak, mint nekem. A sorozat történetét majd a Wikipedián elolvasom. Nagyon tetszett viszont James Cain krimije (A postás mindig kétszer csenget), ami ismét bizonyította, hogy az elkoptatott klasszikusok nem véletlenül klasszikusok, és hogy bármit (pl. krimit) is lehet nem ponyva szinten írni úgy, hogy az izgalom azért megmaradjon. (Llosának ugyanez a Ki ölte meg...-nél azért nem sikerült.)
Philip K. Dick is terítéken volt idén három könyvvel (Galaktikus cserépgyógyász; Várjuk a tavalyi évet; Ubik), ami azért jó, mert így szűk időtartamon belül megtapasztalhattam Dick meglehetősen rossz, erős közepes és kimagasló formáját: és szerencsére ez a hullámvasút azért nem vette el a kedvem, úgyhogy a következő műve már a polcon figyel. Ugyanezt nem mondhatom el a Hódítók végzete szerzőiről: ez a képregény sajnos nagy csalódás volt számomra. A történetek kritikán aluliak, a képi megvalósítás pedig elsőre megkapó, jobban megnézve azonban a merő giccs és a riasztó szakszerűtlenség között ingadozik (azok a sisakok és páncélok, könyörgöm!). Az épület- és tájrajzok szemet gyönyörködtetőek – csak ezért nem adom tovább –, a maradék viszont egy kalap kaki. Senkinek nem ajánlom, mert ennyi pénzért már minőséget is lehet kapni (Watchmen, Sandman, hogy csak a magyarul kaphatóaknál maradjunk).
Aki a külföldi szerzők sorából eddig kimaradt: Albert Camus (A pestis; Közöny; A bukás), akinek szikár realizmusa nagyon jól ellensúlyozta Saramago indázó nyelvezetét és Llosa merész képzettársításait, illetve Robert Louis Stevenson (A Kincses-sziget), aki emlékeztetett rá, hogy egy pofonegyszerű történetet is el lehet mesélni izgalmasan, ha nem papírmasé szereplőket rakunk bele. Long John Silver eddig az egyetlen életszerű antihős, akivel ifjúsági regényben találkoztam. Respect.
Ami a magyar szerzőket illeti, a lista változatos, de nem túl hosszú. Csáth Géza (Válogatott elbeszélések) a legfrissebb újraolvasott szerző közülük, és meghozta a kedvem a többi Nyugat körüli íróhoz – egyszersmind egy-két olyan novella megírásához, amelyek megidézik annak a kornak a hangulatát –, s idén őt Sütő András (Anyám könnyű álmot ígér), Szilágyi István (Bolygó tüzek) és Mészöly Miklós (Sutting ezredes tündöklése) kísérték. Továbbá Kleinheincz Csilla (Nyulak, Sellők, Viszonyok), akinek művéről a személyes ismeretség miatt nem tisztem kritikát írni, ajánlóként viszont annyit elmondhatok, hogy egy kiemelt elbeszélése (az Emma utazása) miatt a könyvtáramban nem a fantasztikus részleghez, hanem a magasirodalomhoz került. Magyar fantasztikus szerzők közül ezt eddig csak egyetlen másik kolléga, a Harold Barousche név alatt M*-t is író Horváth György (Estvér) érte el.
Tudományos-ismeretterjesztő művekben elég szegényesre sikerült ez az esztendő, mindössze Henry Chadwick A korai egyház illetve Szlávik Gábor Traianus című tanulmányköteteit sikerült elolvasnom. Az ilyesfajta szöveg több figyelmet érdemel, mint amennyit mondjuk utazás közben kaphat, és idén kevesebb időm jutott egy helyben olvasni, ezért kissé alulteljesítettem a tervezetet, és több nagyalakú Osiris-kiadvány is ott porosodik a polcon. Ami ezt a kettőt illeti, Chadwick kötetéről már szóltam, Szlávik Gáboréról pedig csak annyit, hogy eddig is okkal nem említettem. Szükségtelenül önismétlésekbe bocsátkozó, botrányosan szerkesztett, rosszul jegyzetezett elriasztó munka, állatorvosi lova annak, hogyan ne írjunk tanulmánykötetet. Pedig van benne egy-két jó meglátás, és egy értő szerkesztés után még jó is lehetett volna. Kár érte, és nagy csalódás, mert a Kréné-sorozattól, bár eddig sem volt mindig egyformán magas a színvonal, nem ezt vártam.
Ez tehát huszonnyolc mű, ám még néhány említést érdemel: azok, amelyeket most is olvasok, még ha nem is mindet napi szinten. Eco Loana királynő...-jét már említettem; ide tartozik Robert Holdstocktól a Mythago Wood, aminek még csak az elején járok, de már megnyert magának; Spiró Györgytől a Fogság (amit két vagy három éve olvasgatok, mert tömény és nem az igazi, de azért nem rossz, és belém nevelték, hogy ilyen esetben csak azért is olvassam végig az adott könyvet); Darwintól az A fajok eredete – alapmű –, Victor Hugótól az A nyomorultak, végül pedig Walter M. Millertől a Hozsánna néked, Leibovitz!, ami hosszú idő után végre ismét megjelent magyarul. És jó.
A fenti bekezdés tehát már a jövő. Ha másra nem is, arra jó volt összeszednem mindezt, hogy lássam, mit kell most már tényleg elővennem és befejeznem. És... Hanna, Wyquin, Raon? Ti mit olvastatok idén? Esetleg bárki más?
Többé-kevésbé pontos listám alapján idén huszonnyolc (28) könyvet olvastam, nem számítva azokat, amelyeket úgymond hivatalból kellett (az idén megjelent M* kiadványokra gondolok), továbbá a comics jellegű képregényeket (amelyekből különféle formában rengeteget birtoklok, és sok tekintélyes kiadvány mellett idén zúztam végig például a Star Wars comics sorozatot, amit meg sem merek számolni, hány száz füzetből áll: és meglepő módon nem az összes pocsék, csak a tekintélyes részük), valamint az elkezdett, de be nem fejezett köteteket. Tudni kell ugyanis, hogy két-három könyvet olvasok egyszerre, és adott esetben egy-két évre is félreteszek dolgokat, mert szerencsére sosem felejtem el, hol is járok éppen, és mi történt előtte. Így megtehetem, hogy mindig kedvem szerint válogatok.
Ezek tehát a puszta tények. Ami a címeket illeti, de nem csak puszta felsorolásként, úgy látom, az idei nálam a dél-európai és dél-amerikai szerzők éve volt. Végre felfedeztem José Saramagót (A kolostor regénye; Jézus Krisztus evangéliuma), akinek a narrációs technikája finoman szólva mély benyomást tett rám – ami különösen a Rúfiász című elbeszélésemen érződhet –, továbbá begyűjtöttem mindent, amit csak el tudtam érni Mario Vargas Llosától, és elszántan haladok előre (a tavalyi Háború a világ végén után idén jött a Szeretem a mostohámat; Don Rigoberto feljegyzései; Kölykök; Ki ölte meg Palomino Molerót?). Mondjuk nem kell nagy elszánás, mert örömmeló: ő is olyan szerző, akinek a szövegalkotási eljárásaiból sokat lehet tanulni. És nem mellesleg kiváló emberismerő.
Saramagón kívül dél-európai szerzők: Umberto Eco (akitől a Gyufalevelek c. tárcagyűjteménye volt soron, utolsóként az életműből, bár a The Mysterious Flame of Queen Loana még olvasás alatt van), Dino Buzzati (Szerelem utolsó látásra, ami egy magasirodalmi képregény) és Alberto Moravia (A leselkedő). Ezek közül a Loana királynő... a legérdektelenebb – bár nem szívesen mondok ilyet egy Eco regényre –, mert úgy érzem, a mester itt már túlzásba vitte annak csillogtatását, hogy mennyi tudást bele tud sűríteni egy könyvbe, de megjegyzem, ez a benyomásom még változhat, mire végigolvasom.
Angolszász szerzőkben is gazdag év volt. Bret Easton Ellist főleg tavaly olvastam, idénre már csak egy műve maradt (A vonzás szabályai), és most már kijelenthetem, hogy a legjobbja szerintem a Nullánál is kevesebb és persze az Amerikai Psycho, méghozzá a kettő nagyjából egyszerre. Amit azok után írt, témájában többnyire önismétlés, technikailag pedig nem érnek fel az AP-hoz. Kellemes meglepetés volt ugyanakkor Jay McInerney (Fények, nagyváros), aki Ellishez hasonlóan az ún. 'irodalmi kölyökfalka' tagjaként ugyanarról, mégis nagyon máshogy tud írni. Valamiért ez az első könyv, ami kedvet csinált ahhoz, hogy New Yorkba utazzak; talán mert az írói vágyakat kergető korrektor története nem áll messze tőlem...
Bár látom és elismerem az erényeit, sőt, élmény volt olvasni, mégsem mondhatom, hogy tetszett Orson Scott Cardtól az Ender's Game – aminek a kritikájával még mindig tartozom –, viszont megerősítette bennem, hogy Cardnál nincs sok keresnivalóm, és hogy legjobb lesz, ha az Alvin-ciklusának meglévő köteteit továbbajándékozom. Újraolvasni nem fogom őket, és hátha másnak több örömet okoznak, mint nekem. A sorozat történetét majd a Wikipedián elolvasom. Nagyon tetszett viszont James Cain krimije (A postás mindig kétszer csenget), ami ismét bizonyította, hogy az elkoptatott klasszikusok nem véletlenül klasszikusok, és hogy bármit (pl. krimit) is lehet nem ponyva szinten írni úgy, hogy az izgalom azért megmaradjon. (Llosának ugyanez a Ki ölte meg...-nél azért nem sikerült.)
Philip K. Dick is terítéken volt idén három könyvvel (Galaktikus cserépgyógyász; Várjuk a tavalyi évet; Ubik), ami azért jó, mert így szűk időtartamon belül megtapasztalhattam Dick meglehetősen rossz, erős közepes és kimagasló formáját: és szerencsére ez a hullámvasút azért nem vette el a kedvem, úgyhogy a következő műve már a polcon figyel. Ugyanezt nem mondhatom el a Hódítók végzete szerzőiről: ez a képregény sajnos nagy csalódás volt számomra. A történetek kritikán aluliak, a képi megvalósítás pedig elsőre megkapó, jobban megnézve azonban a merő giccs és a riasztó szakszerűtlenség között ingadozik (azok a sisakok és páncélok, könyörgöm!). Az épület- és tájrajzok szemet gyönyörködtetőek – csak ezért nem adom tovább –, a maradék viszont egy kalap kaki. Senkinek nem ajánlom, mert ennyi pénzért már minőséget is lehet kapni (Watchmen, Sandman, hogy csak a magyarul kaphatóaknál maradjunk).
Aki a külföldi szerzők sorából eddig kimaradt: Albert Camus (A pestis; Közöny; A bukás), akinek szikár realizmusa nagyon jól ellensúlyozta Saramago indázó nyelvezetét és Llosa merész képzettársításait, illetve Robert Louis Stevenson (A Kincses-sziget), aki emlékeztetett rá, hogy egy pofonegyszerű történetet is el lehet mesélni izgalmasan, ha nem papírmasé szereplőket rakunk bele. Long John Silver eddig az egyetlen életszerű antihős, akivel ifjúsági regényben találkoztam. Respect.
Ami a magyar szerzőket illeti, a lista változatos, de nem túl hosszú. Csáth Géza (Válogatott elbeszélések) a legfrissebb újraolvasott szerző közülük, és meghozta a kedvem a többi Nyugat körüli íróhoz – egyszersmind egy-két olyan novella megírásához, amelyek megidézik annak a kornak a hangulatát –, s idén őt Sütő András (Anyám könnyű álmot ígér), Szilágyi István (Bolygó tüzek) és Mészöly Miklós (Sutting ezredes tündöklése) kísérték. Továbbá Kleinheincz Csilla (Nyulak, Sellők, Viszonyok), akinek művéről a személyes ismeretség miatt nem tisztem kritikát írni, ajánlóként viszont annyit elmondhatok, hogy egy kiemelt elbeszélése (az Emma utazása) miatt a könyvtáramban nem a fantasztikus részleghez, hanem a magasirodalomhoz került. Magyar fantasztikus szerzők közül ezt eddig csak egyetlen másik kolléga, a Harold Barousche név alatt M*-t is író Horváth György (Estvér) érte el.
Tudományos-ismeretterjesztő művekben elég szegényesre sikerült ez az esztendő, mindössze Henry Chadwick A korai egyház illetve Szlávik Gábor Traianus című tanulmányköteteit sikerült elolvasnom. Az ilyesfajta szöveg több figyelmet érdemel, mint amennyit mondjuk utazás közben kaphat, és idén kevesebb időm jutott egy helyben olvasni, ezért kissé alulteljesítettem a tervezetet, és több nagyalakú Osiris-kiadvány is ott porosodik a polcon. Ami ezt a kettőt illeti, Chadwick kötetéről már szóltam, Szlávik Gáboréról pedig csak annyit, hogy eddig is okkal nem említettem. Szükségtelenül önismétlésekbe bocsátkozó, botrányosan szerkesztett, rosszul jegyzetezett elriasztó munka, állatorvosi lova annak, hogyan ne írjunk tanulmánykötetet. Pedig van benne egy-két jó meglátás, és egy értő szerkesztés után még jó is lehetett volna. Kár érte, és nagy csalódás, mert a Kréné-sorozattól, bár eddig sem volt mindig egyformán magas a színvonal, nem ezt vártam.
Ez tehát huszonnyolc mű, ám még néhány említést érdemel: azok, amelyeket most is olvasok, még ha nem is mindet napi szinten. Eco Loana királynő...-jét már említettem; ide tartozik Robert Holdstocktól a Mythago Wood, aminek még csak az elején járok, de már megnyert magának; Spiró Györgytől a Fogság (amit két vagy három éve olvasgatok, mert tömény és nem az igazi, de azért nem rossz, és belém nevelték, hogy ilyen esetben csak azért is olvassam végig az adott könyvet); Darwintól az A fajok eredete – alapmű –, Victor Hugótól az A nyomorultak, végül pedig Walter M. Millertől a Hozsánna néked, Leibovitz!, ami hosszú idő után végre ismét megjelent magyarul. És jó.
A fenti bekezdés tehát már a jövő. Ha másra nem is, arra jó volt összeszednem mindezt, hogy lássam, mit kell most már tényleg elővennem és befejeznem. És... Hanna, Wyquin, Raon? Ti mit olvastatok idén? Esetleg bárki más?
8 comments:
Ha már amerikai írók (nálunk Bret Easton Ellis-re kurzus is volt az egyetemen), akkor ajánlanám Paul Auster-t, illetve az ő New York trilógiáját.
Amire pedig kíváncsi lennék, hogy te hogyan vélekedsz Horváth György egyéb műveiről (A kék farkas legendája, A báró, Ranagol áldásával). Nekem az Estvér az abszolút kedvenc könyvem, és a többi művét is nagyon szeretem, ugyanakkor azt látom, hogy a MAGUS-közösség leginkább a "mi ez má'?!" hozzáállással fogadná az írásait. Akár egy külön postot is megérne, hogy az ilyen egyedi látás- vagy írásmódú szerzők mennyire érvényesülhetnek a populárisabb irodalomban.
(Ez persze rád is vonatkozik, hiszen gyakran próbálgatod magad a novellákban, melyeknek fogadtatása változó.)
Válasz itt http://kleinheincz.wordpress.com/2009/12/09/az-esztendo-konyvekben/
Kicsit hosszú lett, elnézést.
(Az Estvér pedig nagyszerű.)
Őszintén megvallom, Gyuri megjelent cuccai közül csak az Estvért, a Ranagol áldásávalt és a Sánta farkast - a Hetvenhét c. antológiába írt elbeszélését - olvastam. Bár épp a múltkor szemeztem A báróval. Ugyanakkor olvastam egy-két még publikálatlan írását, és bizony nem adta lejjebb a mércét. Bár még mindig az Estvér a csúcs.
A Ranagol áldásával ugyanakkor kakukktojás, mivel Massár Mátyással közösen írták, és kettejük közötti stiláris illetve mesterségbeli különbségek miatt igen kétarcú lett a regény, de maga a koncepció nekem nagyon bejött, és szerintem az egyik leginkább félreolvasott M*-regény. Legtöbbet világidegensége miatt támadják, észre sem véve, hogy az a regény egy ynevi regényíró regénye...
Tágabb fókuszban véve úgy látom, hogy a M*, illetve általában a ponyvairodalom, nehezen viseli a kísérletezést (lásd pl. a Csigás Gábor írásai kapcsán kibontakozott vitát a DV fórumain), az olvasók igen nagy többsége ugyanis ugyanazt a témát akarja olvasni lehetőleg ugyanúgy és ugyanattól a szerzőtől. Ennek ellenére ki sem zárnám a dolgot, mert olyat is hallottam már, hogy ha nem lennének ezek a szokványostól eltérő írások, akkor az illető meg sem venné az antológiákat. Szóval fene tudja.
Én a magam részéről igyekszem azt írni, ami engem érdekel - mert különben nem lesz jó -, ügyelve a szakmai részletekre, és arra, hogy bizonyos dolgokat azért nem szabad - a posztmodern kísérletező próza például nagy kedvencem, de nem hiszem, hogy olyan sokszor használtam volna a módszereit M*-ban -, és reménykedem, hogy a szöveg majd megtalálja az olvasóit. Gondolom, ez majd akkor derül ki igazán, amikor - remélhetőleg jövőre - ismét önálló kötettel jelentkezem.
Ha olvasol Darwint, szerintem olvass hozzá Dawkinst is, kezdve az Önző génnel, hogy teljes legyen a kép.
EdBoy: Már hallottam felőle, bár eddig nem szerepelt a listámon. Felteszem :-)
Jó néhány helyen egyezik az olvasmánylistánk. Mondjuk én most éppen nem feltétlenül szabad akaratból, hanem szigorlatrakészülésből is olvasok. Ellis AP-je nekem tetszett, kellemes kis interpretációkat lehet belőle intézni, noha a patkányos jelentnél eljutottam odáig, h eddig és nem tovább, nem fog gondot okozni az életemben, ha a fejezet utolsó pár mondatát sosem olvasom el. :)
Moraviat nagyon szeretem, a Leselkedő ott figyel a polcomon, noha csak a Római lányt, és a Figyelem c. írásait olvastam. Amikor annak idején az előbbi került a kezemben, jókat mosolyogtam azon, h nagyon is a kezébe kellene nyomni a scriptes úriembereknek, h merítsenek belőle a női karaktereik megformálásához. Érdemes, még a női íróknak is.
Ecotól a "klasszikus" Rózsa neve volt terítéken, de szerintem az évfolyamon csak én élveztem olvasását, meg az elrjetett poénokat. :) És várom már, h végre nekiállhassak a Baudolinonak. :)
Camus meg Csáth is jön még, meg még sokan mások, mint Sütő is, meg néhány kortárs. Mészölytől a Filmet olvastam most. Kíváncsi vagyok mások véleményére is ezzel az írással kapcsolatban, mert... hát, helyenként elvesztettem a fonalat, de ez nyilván összefügg az alulolvasottságommal. :)
Amúgy még jövök neked egy beszámolóval a tőled kapott ajándékkötetről. :) És szorgosan felzárkózom az olvasással, mert látom, gőzerővel írod a blogot.
Bocs, hogy elvesztem egy időre. :)
Gica: Én többek között azért nem fejeztem be a magyar szakot, hogy ne kényszerből kelljen olvasnom ezeket :-) Egyébként ezért is egyezhet sok helyen a lista, mert van egy gyűrött papirosom még Kortárs magyar irodalom szemináriumról, és idén is szemezgettem annak alapján.
A leselkedőt nagyon tudom ajánlani, nekem az eddigi legjobb Moraviától (bár pont az általad említetteket nem olvastam még...). A rózsa neve - ez tényleg nagyon jó, míg a Baudolino több is, kevesebb is nála: a szerkezet és a nyelvi megvalósítás sokkal inkább ponyva, ugyanakkor fantáziadúsabb és élőbb regény.
Amúgy Mészöllyel is az a problémám, hogy rengeteg manírt látok benne, nagyon megcsináltak a szövegei, nem érzem bennük a tartalmat, csak a formát. Esterházy például szerintem sokkal őszintébb, mint Mészöly: ő nem hitegeti az olvasót azzal, hogy valami másról is akar beszélni, mint a nyelvről (ill. nyelvi gondolkodásról és a gondolkodásról úgy általában).
Ami meg az elveszést illeti, azt néha lehet, amíg meg is találjuk egymást :-)
Igen, emlékszem, hogy többször is beszéltük ezt a magyar szak kontra kötelességből olvasást. :)
A mészölyös gondolt teljesen jól megfogalmaztad. Különösen a Filmre igaz ez.
Maradok a "környéken". :)
Post a Comment