Ha már politika

Az alábbi egy nagyon régi írásom, valamikor a '90-es évek végéről: az eredeti dokumentum gépen már nem is volt meg, egy tűs nyomtatóval, elég rossz minőségben printelt változat szkenneléséből (!) gépeltem be a közzétételhez; szóval elég kacskaringós utat járt be. A minapi politikai tárgyú bejegyzés után gondoltam arra, hogy megosztom veletek. Bármit gondoltok is majd róla, ne fukarkodjatok a véleményetekkel!

Királyválasztás Magyarországon

Miért haldoklik a sci-fi?

Egy tegnap olvasott cikk elgondolkodtatott, hogy mi is a baj mainapság a sci-fivel. Persze ezt a haldoklás-kérdést már évtizedek óta feszegetik, de hát én most vagyok itt, nem negyven évvel ezelőtt, ráadásul mostanában valahogy mindenki erről beszél a környezetemben (nem mintha ez lenne a világ legnagyobb problémája). Hanna is linkelt egy cikket nemrég a témában, szóban is felvetődött a kérdés egy baráti társaságban, a sci-fi miatt írni kezdő szerzőtársak is siratják a műfajt... szóval a kérdés itt van a levegőben. És nyilván itt lesz újabb negyven év múlva is, és még akkor is haldokolni fog a sci-fi – pontosabban az, amit majd akkor annak neveznek. De haladjunk szép sorjában.

Először is: kölyökként nem gondoltam volna, hogy fantasyt fogok írni. A sci-fi mindig sokkal közelebb állt hozzám, s ami azt illeti, közelebb áll ma is: ha ismeretlen kötet közül kell választanom, akkor a sci-fi kötetet előbb veszem kézbe, mint a fantasyt. Miért? Nem a lézerpisztolyok és az űrhajók miatt, ami csupán felszín és díszítés, hanem a tartalom okán. Már az általános iskolában is jobban érdekelt, hogy egy történelmi esemény milyen társadalmi folyamatok miatt történt, mint az, hogy kik és hogyan vettek benne részt, és ez az egyik legfőbb különbség a sci-fi és a fantasy között. A sci-fi mint műfaj szociológiai érdeklődésű, a fantasy egyénközpontú. A sci-fiben komplex összefüggések, bonyolult egymásra hatások szabják meg az egyén lehetőségeit, aki legfeljebb csak választhat ezek közül, a fantasyben a hős maga tapossa ki a saját útját, rendszerint az egész világot felforgatva közben.

Mindez persze nem minőségi, hanem világnézeti és retorikai különbség a két műfaj között, és természetesen legtöbbször nem látszanak ilyen élesen a különbségek, de elég csak a korai Alapítvány-történetekre gondolni (amelyekben a "hősök" legtöbbször csak bölcs politikusok vagy ravasz nyomozók, felfedezők, akik maximálisan kihasználják amúgy korlátozott lehetőségeiket) vagy a Conan-ciklusra (amire aligha mondhatjuk, hogy komoly szociológiai vetülete van), hogy lássuk, az alapműveknél ez a különbség igaz. És nagyjából itt lehet megfogni, hogy miért haldoklik a sci-fi: elvesztette a témáját. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve egyre kevesebb sci-fi foglalkozik társadalmi kérdésekkel, viszont egyre több a hősközpontú jövőbeni történet, mely utóbbiakat én csuklóból fantasynek nevezném.

Persze csak azért, mert én a téma és a beszédmód alapján teszek különbséget a két műfaj között, a varázslatot retorikai szempontból egyenértékűnek tartva a technológiai csodákkal, de érthető, hogy miért nem tettek így a kortársak; most meg már késő. És mindez annak ellenére is igaz, hogy angolszász nyelvterületen meghonosodott a spekulatív irodalom kifejezés: azon belül ugyanis ha valamiben űrhajó van, a mai napig sci-finek számít, és pont. Elég csak belekukkantani a Wikipedia vonatkozó szócikkébe, hogy lássuk, milyen bizonytalanság uralkodik a területen. Mégis mi közös van az Alapítvány-ciklusban és a Star Warsban? Ja, tudom: az űrhajók.

És itt kell kitérni a másik jelentős különbségre sci-fi és fantasy között, ami nem más, mint a világ tényeinek ábrázolása. A sci-fi ugye science fiction, tudományos fantasztikum: egy sci-fi szerző alapos gondot fordít arra, hogy az olvasónak elmagyarázza, mi miért és hogyan működik az adott műben bemutatott, korábban nem ismert technológia (vagy bármi egyéb) vonatkozásában. Ennek nem kell tudományosan helytállónak lennie, elég, ha csak gondolatkísérletként elképzelhető – még ha valószínűtlen is –: a lényeg, hogy a sci-fi nem nélkülözheti a tudományos igényességet, vagy legalábbis egy áltudományos érdeklődést. A sci-fi lényegében azt mondja: figyelj, fogom a világot, ahogy most ismerjük, és ha ez meg ez így történne, akkor ez és ez lesz – szóval ne hagyjuk, hogy így és így alakuljon, vagy éppen igenis dolgozzunk érte, hogy így legyen; az adott mű mondanivalójától függően. Ez az, amiért az Alapítvány-ciklus vagy mondjuk a Star Trek legtöbb inkarnációja (tele a rengeteg technoblablával) sci-fi, a Star Wars viszont nem az.

A fantasy ehhez képest adottnak és maguktól értetődőnek veszi a világ tényeit. Nem kívánja magyarázni, hogy a mágia – vagy a fénykard – miért és hogyan működik, lévén míg a sci-fiben a technológi egyénekre és társadalmakra gyakorolt hatása kulcskérdés, addig a fantasyben a mágia legfeljebb eszköz a hős vagy ellenfeleinek kezében egyéni céljaik eléréséhez (ezért válthatott ki akkora felháborodást a midikloriánok említése az Episode I.-ben: az egyetlen sci-fi elem az egész sorozatban, ami egész egyszerűen nem volt a helyén). Természetesen mint mindenhol, itt is akadnak kivételek, Philip K. Dick például legtöbb művében zseniálisan vegyíti a sci-fi elemeket a fantasy eszköztárával, de a zsáner legtöbb képviselőjénél mindez megállja a helyét.

(Folyt. köv.)

Közfelelősség - avagy elindult a kampány

Ez a mai rendhagyó bejegyzés lesz, íróként ugyanis nem szoktam nyilvánosan politizálni: két fantasy regénnyel és néhány elbeszéléssel kicsi krumpli vagyok ahhoz, hogy számítson a véleményem, meg különben sem hiszem, hogy az olvasóimat ez érdekelné. Csakhogy amíg az írás a hivatásom, addig a politológia mégiscsak a szakmám, amelyet ugyanúgy szeretetből választottam, mint az előbbit. Úgyhogy miről lesz most szó? A megszólalás kényszeréről – de ehhez előbb egy kis kitérőt kell tennem, hogy a körülmények is érthetőek legyenek.

Sajnos kis hazánkban egy nyúlfarknyi politikatudományos esszé közepes figyelmet keltő kiadatásához is oldalt kell választani. Ha nyilvánosan nem is, de a színfalak mögött mindenképp; vagy pedig olyan anyagi tőkét felhalmozni előtte, amire becsületes munkával kicsi az esély. Ha ez mégis sikerül, akkor egész biztosan csak olyan alkuk árán, amelyek óhatatlanul eltérítik az embert a tollforgatástól az üzleti élet felé. Sem az oldalválasztásra, sem az egyéb alkukra nem voltam – vagyok – hajlandó, és mert ez is egy olyan szakma, amelyet csak teljes erőbedobással van értelme csinálni, két-három éve beláttam, hogy itt nekem már nincs keresnivalóm. Ha naprakész akarnék lenni akár csak a magyar politikában úgy, hogy a saját elvárásaimnak megfelelő színvonalú cikkeket írjak ingyen és bérmentve, nem maradna időm másra, ami kicsit drága hobbi lenne... közepes színvonalon dolgozni pedig semmi értelme. Akkor már inkább hagyom az egészet. (Egykori politikai témájú blogomat is ezért szüntettem meg nagyjából e felismeréssel egy időben.)

Ezt leszögezvén, marad a kérdés, hogy akkor mégis miről, és miért írok most? Arról, hogy az íróként való "nem politizálok" és a politológusként való "politizálni akarok" hogyan viaskodik bennem, és hogy azért, mert olykor vannak dolgok – közhely –, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni. És mit csinál ilyenkor egy értelmes ember? Nos... Felemeli a szavát? Igen. Esetleg ordít? Talán. De legalábbis megtesz minden tőle teletőt, amíg azt látja, hogy van értelme a dolognak. Avagy – és elnézést kérek mindenkitől – semmi újat nem fogok mondani.

Semmit újat nem is lehet, amit az elmúlt négy, nyolc és húsz évben ne mondtak volna el többen, többféleképpen, sokszor őszintén, sokszor hazugan, sokszor csak jelszóként, máskor még csak suttogva is alig: szétbeszéltük a szánkat nagyjából mindannyian, és nagyjából semmi haszna nem lett. Szóval meg akarok szólalni, de nem tudom, hogy mit mondhatnék, vagy mit mondhatnék máshogy, és vicces, de ha egy szerzetes felgyújtaná magát a parlament előtt, az sem változtatna semmin. Nem diktatúrában élünk, ahol erre felfigyelne a világ – 15 perc hírnév lenne csak –, de nem is egészséges demokráciában, ahol egy ilyen tragikusan szimbolikus tettnek lennének következményei. Hogy figyeljetek már, és ne... mit ne? Túl hosszú a sor, megunnánk a felsorolást; a forradalom hazasétál.

Ha írópalánták olvassák ezt a bejegyzést, akkor felhívom a figyelmüket, hogy így is lehet írni valamiről: hogy egy érzést próbálunk meg nem annyira koherens szövegbe, mint inkább be nem fejezett, elcsukló, önellentmondó mondatdarabokba foglalni – persze ehhez jobban szét kéne zilálnom ezt a szöveget –, mindezt azért, mert a mondandónk maga az érzelem. Düh, tehetetlenség, zavar, harag, keserűség, csalódás. Hogy aztán mi lesz belőle, az olvasó mit ért meg belőle, az majd kiderül. A fontos ilyenkor, hogy számunkra mit jelent. Avagy... én most csak azt tudom, hogy én mire jutottam.

Bár politológusként pontosan tudom, hogy mi értelme a választásokon való részvételnek, az elmúlt választások gyakorlati tapasztalatából pedig bárki más is tudhatja, hogy az otthonmaradásnak viszont semmi értelme, én ebben a cirkuszban nem veszek részt. Ha csak az orromat befogva szavazhatnék, akkor inkább elmegyek piknikezni. Felelősségem teljes tudatában nem érdekel, hogy ki jut be és ki nem – pedig sokukat személyesen ismerem –, és egyáltalán, nagyon magasról, az egészre. Úgysem változik semmi érdemben. Kozmetikázás lesz, a rendszer marad.

Viszont. Íróként megvan a lehetőségem, hogy ne csak egy szavazatom legyen – amelyet most nem adok oda senkinek –, hanem adott esetben ezrekhez szóljak, ha mégis mélyebb lesz ez a pocsolya. Én annak tudatában mondom, hogy most nem megyek el, hogy később ki kell lépni a porondra, és azt mondani, hogy ez már tényleg nem megy így tovább, és változtatni kell, bármi is az ára. Forradalmi hevület? Persze. Az írástudók felelőssége? Közhely. Tollhegyre az elnyomókat? Az lenne a szép.

Szóval mit is akartam mondani? Nem tudom. Kiírni magamból azt, ami rettentően zavar, ami foglalkoztat, és amiből akár egy regényt is írhatnék, és egyszer talán fogok is, hiszen enyém a világ minden ideje – ugye? –, és akkor itt eszembe jut az a jelenet a Sandmanből, amikor Dream és Choronzon asszociációs licitet játszanak, ahol az veszít, aki nem tudja überelni az ellenfele fantáziájából előugró képet. Mivel nyer végül Dream? Azt mondja: én vagyok a remény.

Kritika: OSC - Ender's Game (III.)

Az előző bejegyzést folytatva a kérdés tehát az, hogy miért nem tartom helyesnek azt a megállapítást, hogy az Ender's Game-ben egyedül a történet, avagy a problémák és azok megoldása a lényeg, minden más pedig csak az olvasónak a regény cselekményébe való minél sikeresebb bevonását szolgálja. Ez esetben nem okozna problémát, hogy adott egy merőben fiktív szereplő – Ender, a világmegváltásra született zseni, aki bármit véghez vihet, amit csak az író akar, lévén világmegváltó zseniként semmilyen létező figurához nem hasonlítható –, továbbá egy merőben fiktív szituáció – egy gyermekkatona-képzés, amely nem hasonlítható sem a katonaiskolákhoz, sem a szomáliai törzsi harcokhoz –, az író pedig nem fordít gondot arra, hogy ezeket megalapozza. Elvégre a Star Warstól sem várjuk el, hogy magyarázza a Tatuin két napját. De ugye Lucas nem is kezdi el boncolgatni Luke lelkivilágát: ő egy parasztgyerek, aki romantikus álmokat szövöget, amelyek aztán a sors rendelése folytán valóra is válnak. Egyszerű, mint a faék.

Ender ezzel szemben többdimenziós, érző-mozgó figuraként van bemutatva, messze bonyolultabb főszereplőként, mint amennyit egy történetközpontú regény megkövetel, és a kiképzés-világ elnagyoltsága ehhez képest roppant zavaró. Számomra a következő pontok voltak a legfájóbbak: 1. amikor Ender húga, Valentine kimondja az addig is érezhető írói gondolatfelvetést, hogy vajon Hitler is olyan volt-e gyereknek, mint ők, és a máskor mindig didaktikus OSC egyedül itt nem reagál azzal, hogy ez kizárt, hiszen a kölyök-Hitlert nem képezték katonai táborban: ezzel elbizonytalanítva az olvasót, hogy szerzőként ő maga mit gondolhat erről; 2. amikor Graff ezredes nagyon komolyan azt mondja – majd ennek szellemében is cselekszik –, hogy ő tanár, és nem katona, de ha egy kicsit is tanár volna, értené és ismerné a rábízott gyerekeket, aminek egyetlen jelét sem látjuk az egész regényben; 3. maga a lezárás, ami borzongatóan epikusra sikeredett, ám sehogyan sem illik a korábbi, nagyon földhözragadt ábrázolásmódhoz.

Ahhoz képest, hogy mintegy félmillió leütésről van szó, ez a néhány kiragadott pont kevésnek tűnhet, de ezek valóban csak azok a részletek voltak, amelyeknél a leginkább kapartam a tarkóm, hogy akkor ezt így most hogy? De volt egy egész történetszál, ami nem stimmelt: Ender vívódása és a kiképzés legalább összekapcsolódott, két idősebb testvérének, Peternek és Valentine-nek az ezekkel párhuzamosan futó története viszont teljesen önállóan futott, és csak a könyv leges-legvégén folyt bele egy-két mondat erejéig Ender történetébe. Ők ugye Peter ösztökélésére a világuralom megszerzésén ügyködnek tizenegy-két-három évesen, ugyanolyan zsenialitással, mint Ender. OSC itt is elköveti a hibát, hogy jelzi: ezek zsenik – de semmit sem bizonyít. Az elbeszélő szövegrészek szerint a testvéreknek olyan írói vénája van, olyan retorikai képességgel és képzettséggel bírnak, olyan publicisztikákat írnak, hogy azoktól egész tömegek mozdulnak meg az egész világon... de Card egyetlen mondatot sem idéz tőlük. Éppúgy bemondásra kellene elhinnünk a zsenialitásukat is, mint a kiképzés világát vagy Ender zsenialitását, és ez már kicsit sok a jóból. Főleg, hogy sikerrel járnak, és Peter végül átveszi a világ irányítását...

Az a szomorú, hogy az Ender's Game tele van önmagukban jó ötletekkel, és a történet(ek) hitelességével vagy hihetőségével sem lenne probléma, hogyha Card többet fordítana bizonyos részletek kifejtésére, illetve ha nem próbálna meg ennyi mindent egy kötetbe sűríteni (nyilván ez utóbbi miatt hiányzik rengeteg részlet). A hirtelen felnövő Ender többnyire végig hiteles karakter – csak a regény vége felé találtam egy-két hiteltelen reakciót tőle –, a kiképzés ötlete pedig kb. a kötet feléig újszerű, és ez a két sajátsága már olvastatja a könyvet. Peter és Valentine párhuzamosan futó, elnagyolt történetszála ugyanekkor kiemeli a két fő szál hibáit, mivel ugyanazon hibáktól hemzseg, viszont nincs benne semmi, ami elleplezhetné őket. Ez így öngól. Utánaolvasva már tudom, hogy az Ender's Game eredetileg csak Enderről szólt, a testvérek története később került bele, illetve Card átdolgozta a könyv végét, minkét változtatást a ciklus további részei miatt – nos, úgy érzem, hiba volt. Card ezzel elvesztette a fókuszt és megtöbbszörözte a hibákat: talán jobban tette volna, ha ír egy külön regényt a testvérekről.

Mindezeken túl van egy alapvető problémám az egész koncepcióval: miért gyerekek a főszereplők? Card nagyon sok gondot fordít arra, hogy Endert érettebbnek ábrázolja a koránál, sőt: gyakorlatilag minden gyereket öregít úgy jó tíz évvel, úgy beszélnek és úgy reagálnak, mintha ifjúfelnőttek lennének, 18-20 éves megkeseredett kamaszok. Az írói szándék szerint ezt csak néha színesítené egy-egy papírgalacsin-dobálás vagy kisgyerekekre jellemző sértegetőzés, ám éppen azért, mert ez ritka, sohasem színesítésnek, hanem hibának tűnik. Talán ezzel a kijelentésemmel megyek a legmesszebb a kritikában, de:

Card írhatott volna egy regényt arról, hogy egy kegyetlen világ miképp változtat meg gyerekeket, ehelyett amint az állomásra értünk, szinte mindent kilúgozott a szereplőiből, ami gyermeki, és még csak nem is a kiképzés során, hanem mintha a gyermeki vonásaik soha nem is léteztek volna, elvégre mindig is a kiképzésre vágytak... Ez így vagy írói gyávaság vagy írói butaság, és nem igazán tudom, miért nem szólt rá valaki, hogy figyelj, semmit, de tényleg, semmit nem veszítenél sem a szereplőidből, sem a történetedből, ha egy tízessel emelnéd a szereplőid életkorát, ellenben sokat nyernél hitelesség szempontjából.

Arról nem is beszélve, hogy mindezek ellenére a regény végén Graff azt mondja Endernek, hogy azért kellett neki elvégeznie a melót, mert ő egy gyerek. Csakhogy nem: Graff ezredes – íróként pedig maga Card – gondoskodott arról, hogy Ender ne gyerek legyen, előbbi a kiképzéssel, utóbbi pedig azzal, hogy az első néhány fejezetet leszámítva soha nem gyerekként ábrázolta Endert. És ez az a pont, ahol a regény elgáncsolja önmagát; amikor úgy éreztem, hogy Card valójában azt sem tudta, mit csinál. Kivált a Hitlerre vonatkozó megjegyzése fényében.

Szóval az Ender's Game nem jó regény. Erős közepes, ami nagyon sokszor izgalmas, máskor szórakoztató, de összességében nem jó. Pedig lehetett volna jó, és kisregényként talán jó is volt, de kibővített formájában, amellett, hogy a ciklust talán jól szolgálja, rengeteg hiba van benne, ami miatt egyáltalán nem érzek késztetést, hogy a folytatásait kézbe vegyem. És ha így nézzük, akkor az sem biztos, hogy ebben a formájában valóban jól szolgálja a ciklus érdekeit.

Kritika: OSC - Ender's Game (II.)

Az Ender's Game kapcsán legutóbb ott hagytam abba, hogy érdemeinek elismerése mellett dühített, hogy Card végül is el tudta rontani. Nem kicsit; nagyon. Bár ez a mennyire? persze nézőpont kérdése, és tudom, hogy Wyquin például vitatkozna velem, sőt, meg is vitattuk már ezt, és nem értünk egyet, de hát ezért a szerkesztőm, hogy másképp lássa a dolgokat, mint én. (És a véleményünk alapvetően a nézőpontjaink különbségei miatt nem egyezik, ami soha nem baj.) Ezért inkább vissza a témánkhoz: miért mondom azt, hogy az Ender's Game nem jó regény?

A történet kezdetén Ender olyan kisgyerekként kerül elénk, akinek átélhető gondjai vannak azért, mert zseni (vagy legalábbis, amiért egy zseni lehetősége rejlik benne). A bátyjával való rivalizáló gyűlölködés, a nővérével való bensőséges kapcsolat és az iskolatársaival való konfliktusai mind-mind hitelesek, íróilag a lehető legjobban vannak bemutatva, és Card ezzel a regény elején nagyon magasra teszi a lécet. Ezt a részt nagyon élveztem, Card itt megmutatja, hogy nagyon tud karaktert ábrázolni, és ezt el kell tanulni tőle. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy ez karakter-, és nem lélekábrázolás, aminek a különbségéről itt már írtam. De ez nem baj, mert Card láthatóan nem is akart mélylélektani boncolgatásba belemenni. Ugyanakkor figyel arra, hogy pl. Ender mikor és mennyire érti meg vagy éppen nem érti meg a felnőttek – különösen Graff ezredes – mondanivalóját, és ezek a részek is hitelesek. Igen: egy hatéves kb. így gondolkodik.

Itt fontos megjegyezni, hogy Ender zsenialitása a magas szintű analitikus gondolkodásban csúcsosodik ki, illetve majdnem ilyen fontosak a kiváló szociális képességei és a sziklaszilárd belső tartása (amely igen nagy részben dacból fakad). Alapvetően ez a három tulajdonsága határozza meg Endert, ezeken a területeken "zseni". Azért az idézőjel, mert zsenikről klasszikus értelemben legfeljebb az első képességterületen beszélhetünk, de ennyi jelentésbővítés a kritikában még belefér, ráadásul Card maga teremt rá alapot azzal, hogy Endert a fentiek metszetében ábrázolja.

Card tehát nagyon ügyesen mutatja be Endert, ami egy nagyon erős kezdés. Ekkor viszont a díszletek, a körülmények még nagyon hétköznapiak, hogy aztán radikálisan változzanak: Ender egy űrállomásra kerül, ahol olyan kőkemény katonai kiképzés folyik, hogy egy rosszul teljesítő tizenkét éves kölyök már megkeseredett veteránnak számít, akinek az, hogy nem felelt meg a tisztek – és saját maga – elvárásainak, kettétörte a karrierjét. Card konkrétan bemutat nekünk egy ilyen epizódszereplőt, és ez az első törés az elbeszélésben: az addigi megalapozott karakterbemutatások után itt szimplán csak el kell hinnünk, hogy ez elképzelhető. Ez ugye a kételkedés felfüggesztésének kérdése, és nagyjából innen minden azon múlik, hogy az olvasó hisz-e Cardnak, vagy sem. Elhiszi-e, hogy az általa leírt, játékba oltott gyerekkatona-képzés létezhet, illetve azt, hogy tíz év alatti gyermekek adott körülmények között így és így reagálnak. Ez a két pont együtt érvényes, mivel a gyerekeket alapvetően a kiképzés formálja, de magát a programot is kalibrálják a gyerekekre (főleg Enderre).

Kezdetben megadtam Cardnak, amit kért, olvasóként hittem neki, hogy a kiképzés működhet, és a regényben leírt hatással van a gyerekekre, csakhogy ahogy haladtam tovább, a megelőlegezett bizalmam egyre csökkent. Card ugyanis nagyon sok gondot fordít arra, hogy bemutassa az önmagával viaskodó Endert, aki amellett, hogy egyre több segítőt és barátot szerez, egyre magányosabbá válik, ugyanakkor semmi többet nem tudunk meg a kiképzésről és az úgymond – Enderhez képest – átlaggyerekekről, mint amikor az író először exponálta őket nekünk. Ender kidolgozottsága és a világ kidolgozatlansága ordító ellentétet alkot, miközben pedig ez utóbbi formálja Ender személyiségét, tehát legalább annyit kellene megtudnunk róla, hogy Ender változása hiteles legyen. Mivel pedig Ender mellett a többi szereplő a tárgyi világhoz hasonlóan szürke marad, hozzájuk sem lehet viszonyítani őt: így csak lóg a levegőben, s egész története nem több gondolatkísérletnél. Pedig olyan hiteles, jó karakterábrázolással indult.

Mindez egyébként talán nem is lenne gond. Végtére is a Terminátort is lehet élvezni, holott abban sincs sok racionalitás, és mondhatjuk, hogy az Ender's Game esetében maga a történet a lényeg: a feladatok és a megoldási kísérletek – Ender belső harcának ábrázolása pedig csak azt a célt szolgálja, hogy Card azon keresztül vonja be érzelmileg az olvasót. Ezért aztán nem is érdekes a többi szereplő illetve Ender és a világ hiteles kapcsolata. Ez egy jogos felvetés, és nagyjából az egyetlen, amely megmentheti a könyvet – hogy miért nem tartom helytállónak, arról írok (immár lezárásként) legközelebb.

Programváltozás

Programváltozás minden értelemben: nem csak azért, mert a Végjáték-kritika mára ígért második fele szerdára tolódik, hanem azért is, mert múlt héten történt egy apróság, ami az idei terveimet jelentősen befolyásolja.

Tudni kell, hogy tavaly februárban elvállaltam egy melót, amely augusztus végéig tartott, és lényegében ez volt az, ami miatt csak nyár közepétől tudtam érdemben foglalkozni a Sárkány és Unikornissal. Amint ez a fél éves projekt véget ért, elhúztam vidékre, hátha még be tudom fejezni az SU-t, de a kihagyás soknak bizonyult, sok szempontból mindent elölről kellett kezdenem. Ennek során pedig változott a koncepció, amely most – csak hogy az új látogatóknak se kelljen visszakeresgélniük – a következő:

Első kötet: Százháború – kisregény hosszúságú másodkori történet az SU előzményeiről, jelenleg kb. 150.000 leütés (várhatóan 250.000 lesz a vége; viszonyításul a Hőseposz mintegy 550.000 leütés hosszú).

Második kötet: Sárkány és Unikornis – regény hosszúságú másodkori történet, jelen pillanatban kb. 300.000 leütés (immár néhány hónapja ezt értem SU alatt, és ezen dolgozom érdemben; várhatóan 500.000 lesz a vége).

Harmadik kötet: SárkUn. II. (munkacím) – novellaregény, azaz szorosan összefüggő elbeszélések láncolata a harmadkortól a hetedkor végéig, amelyek összekötik a Sárkány és Unikornis és a Hőseposz történetét; most kb. 300.000 leütés (már most is kerek egész, prológustól az epilógusig meg van írva, így akár meg is jelenhetne, de néhány elbeszéléssel még ki szeretném bővíteni, így várhatóan 500.000 lesz a vége).

Mindez mögött az áll, hogy az elmúlt fél évben jobban elmerültem a karakterek között és a másodkori világban, a szöveg ezért bővült, és az egész történet új mélységeket kapott. Röviden: elkaptam a fonalat – és ezt most nem akarom elveszíteni. Ezért amikor pár hete megkerestek, hogy kedvezőtlenebb feltételekkel, hosszabb időtartamra, némileg más munkakörrel, de ismét lenne a múltkori meló, csuklóból nemet mondtam. 2010-et az SU-ra szántam, és semmi olyat nem ajánlottak, amiért ezen változtattam volna.

Csütörtökön viszont ismét megkerestek. A pár hét alatt változtak náluk a körülmények, megint fél évig tart csak a projekt, a tavalyinál jobb feltételekkel. Vállalom? Nos... igen. A két megkeresés között ugyanis volt időm gondolkodni azon, hogy milyen feltételek mellett mondtam volna igent előszörre, illetve, hogy az SU-val kapcsolatban mit lépnék, ha úgy alakulna, hogy egy belátható időre ismét félre kell tennem. Elég szilárd válaszokat adtam ezekre az önmagamnak feltett kérdésekre, ezért csütörtökön – bár az újabb megkeresés kissé váratlanul ért – nyugodtan mondhattam, hogy így már vállalom.

A kérdés most nyilván az, hogy az úgynevezett polgári melómnak milyen kihatása lesz az SU-ra, amit az olvasóknak, a kiadónak és önmagamnak is erre az évre ígértem? És tekintve, hogy immár öt éve dolgozom olyan szövegeken, amelyek SU cím alatt futnak vagy futottak, most már tényleg ideje lenne megjelennie valaminek.

Nos, a válasz nehéz, mert fél év hosszú idő, de nagyjából a következőt mondhatom: a fenti három kötetből a Sárkány és Unikornis című 2010-ben nem valószínű, hogy meg fog jelenni. A tucatnyi szereplő, a nagyon sok helyszín és a többszörösen összetett történet miatt a szöveg rettenetesen mozaikszerű, amiért is a megmunkálása rengeteg időt kíván, és biztos vagyok benne, hogy legalább májusig, de inkább július végéig nem lesz lehetőségem érdemben foglalkozni vele. Most úgy látom, hogy két-három héten belül fiókba kerül, aztán majd nyár végén újra előveszem. Van rá esély, hogy ezután még idén be tudom fejezni – de erre ne építsünk.

Ami a SárkUn. II. munkacímű, befejezett, épp csak szerkesztetlen novellaregényt illeti, egyrészt ugye szeretném még bővíteni néhány elbeszéléssel, másrészt mivel épít a Sárkány és Unikornis történetére, furcsa lenne, ha annál korábban jelenne meg. Csúf dolog, de tény: kibabráltam magammal, hiszen ha nem ezt írom meg először, hanem az SU-t, akkor előbbi már tavaly a boltokban lehetett volna. Ez a hátránya, ha spirálisan, jobbról balra ír egy regényfolyamot az ember. És persze fejjel lefelé.

Ott van viszont a Százháború, ami másfél évvel ezelőtt még ugyancsak SU néven futott, és nemrég vettem elő újra. Klasszikus előzménytörténet, az SU egyik történetszála teljesen erre épít, ráadásul ez a sztori erősen fókuszált, nagyon kompakt, egyszerű dramaturgiájú: tipikusan kisregény (a M* regények közül leginkább a Pokol hasonlítható hozzá). Sokáig azt gondoltam, hogy befejezetlen marad, mivel az SU-ban elhangzik minden fontos információ, amit tudni kell róla, de pár hónapja újraolvastam, és úgy döntöttem, hogy egyszer még befejezem, mert a történet és a karakterek is megérdemlik.

Nos, úgy látszik, most lesz ez az egyszer. A Százháborúval éppen egyszerűsége miatt könnyebb dolgoznom, mint az SU-val, és jó eséllyel elég hamar be tudom fejezni (értsd: a munka mellett még idén). Mivel előzménytörténet, nagyrészt ugyanazok szerepelnek benne, mint az SU-ban, és részben ugyanazok a helyszínek is, avagy nem szakadok ki az SU környezetéből – tehát elkerülhetem azt, amibe tavaly belesültem, hogy elveszítem a kapcsolatot az SU szövegével. Kivált azért, mert az SU-ból is készen van már egy jelentős darab, amit már lehet szerkesztgetni, így az sem kerül ki teljesen a látóteremből (erről szerkesztőként majd Wyquin gondoskodik).

Viszont a magam számára nagyon kellemetlen ez az újabb csúszás és újabb paripaváltás, ezért komolyan elgondolkodtam azon, amire már volt példa a M* történetében, jelesül, hogy a Százháborút online kezdem publikálni, fejezetenként. Ez sem egyszerű döntés, nagyon sok vonzata van, és át kell még gondolnom, de látom egy nagyon komoly előnyét, ami miatt egyáltalán fontolóra veszem: a nyilvánosság erejét. A folyamatos visszajelzés ugyanis kedvet ad ahhoz, hogy csináljam, és a következő fél évben erre az ösztönzésre nagy szükségem lesz.

Kritika: OSC - Ender's Game (I.)

Ezzel a bejegyzéssel régóta adós vagyok, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy csupa rosszat írjak Orson Scott Card Ender's Game című regényéről. A fordítás Végjáték névre hallgat, ami már a címnél szerencsétlen tartalomvesztést okoz, lévén a regény szinte kizárólag Ender játékáról szól: megint egy példa arra, miért jobb az eredeti nyelven tanulmányozni valamit. Na de vissza oda, hogy nem akartam csupa rosszat írni. Már csak azért sem, mert számomra megbízható emberek, többek között Raon és Wyquin ajánlották, hogy ez egy jó regény, sokkal jobb, mint például az Alvin-ciklus, vagy ha nem is jobb, de más: sűrűbb, összefogottabb, bizonyos szempontból mélyebb, és tényleg – tényleg – nagyon jó. Ezek után érthetően magas elvárásokkal kezdtem olvasni. Utólag visszatekintve, nagy hiba volt.

Általában nem szeretem Cardot, mert úgy érzem, hogy a levegőbe puffogtat. Ezt előre kell bocsátanom, mint ahogyan azt is, hogy ezt a véleményemet az Alvin-ciklusra alapozom, lévén csak azt olvastam tőle; viszont mindezt elég bátran ki merem jelenteni, mert egy sokkötetes ciklus azért sok mindent elmond az írójáról. Ha abban nem sikerül villognia, akkor valami baj van. Nos, az Alvin-ciklussal az a fő gondom, hogy rengeteg jó ötlet kavarog benne anélkül, hogy az egész ütős történetté állna össze. A mágia működési módja például nagyon ötletes benne, de Card annyira minimalista eszközökkel írja le, hogy a teljes szövegben végül is elsikkad a jelentősége, és így soha nem lesz olyan hangulatos, mint mondjuk a jóval kevésbé kidolgozott jedi erő a SW-történetekben. Jó ötletek vannak az alternatív történelemben, de az egész nem annyira ismeretlen vagy újszerű, hogy rádöbbentő hatása legyen. Végül pedig akad egy-két emlékezetes szereplője (mint mondjuk Mendemondó), de azok nem főszereplők, akik viszont – kimondottan Alvin – nem elég erősek: ahhoz nincsenek eléggé mélyen ábrázolva, hogy valódi emberként jelenjenek meg (ajánlott olvasmány Szilágyi István: Kő hull apadó kútba), ugyanakkor viszont ahhoz sincsenek eléggé sarkítva (stilizálva), hogy ezt el tudjam fogadni.

Megjegyzem, a regények ennek ellenére nem rosszak, csak zavaróan kétarcúak: az Alvin-ciklus alapján Card számomra egy olyan író, aki folyamatosan két végpont között inog, és nem tudja eldönteni, hogy mit akar. Ábrázoljak egy embert, a maga teljességében? Jó, de akkor elveszítem a történetet, mit fognak szólni az olvasók? Koncentráljak a történetre? Oké, de akkor meg elveszítem a világot, mert a karakterek vinnék előre. Jaj, vigyázzak, nehogy karaktert ábrázoljak emberek helyett, mert ugye az a szándékom... sarkítok, de valahogy folyton ezt érzem az Alvin-ciklusban. Az már csak hab a tortán, hogy mindemellett borzalmasan didaktikus, ami egyeseknek talán bejön – vagy legalábbis nem zavarja őket –, de én a falra tudok mászni tőle.

Miben más ehhez képest az Ender's Game? Miért mondják sokan, hogy jobb, mint az Alvin-ciklus? (Amivel különben egyetértek, ugyanis szerintem is jobb. Csak nem jó.) Az Ender's Game egy ötletregény, ami semmi másra, mint egy szituációra és az ahhoz kapcsolódó feladat vs. megoldás dualizmusra épít. Adott egy kiképzőtáborrá változtatott iskola, vagy egy iskolává változtatott kiképzőtábor – ahogy tetszik –, ahol a gyerekek nap mint nap új kihívásokkal kerülnek szembe. A cím- és főszereplő Ender mint korosztálya – sőt, mint az egész emberiség – géniusza kerül szembe ezekkel a problémákkal, és újra meg újra addig próbálkozik, míg meg nem találja a megfelelő megoldásokat. A dramaturgia nagyon egyszerű, a történet cselekményes, a szereplők néhány tollvonással jól felvázoltak és – többek között ezért is – szerethetőek. Egyedül a probléma vs. megoldás kettősségére épülő szerkezet unalmas kissé – de a kihívások kellemesen változatosak ahhoz, hogy ez ne legyen zavaró –, illetve a végkimenetel túlságosan egyértelmű, de ez is megbocsátható, mert OSC majd' harmincöt éve írta az első verziót, és el tudom képzelni, hogy maga az ötlet akkor még nagyon is eredeti volt.

A fentiek alapján talán látszik, hogy ha akarok, tudok jót mondani a regényről, és tényleg: az olvasása óta eltelt pár hét alatt eleget ülepedett bennem az élmény ahhoz, hogy a hibái mellett lássam az erényeit is. Ha egy alapvetően rossz művel találkozom, nagyon könnyen szétválasztom ezt a kettőt, és eléggé objektíven tudok aztán beszélni róluk – az Ender's Game viszont nem alapjaiban rossz, sőt: az alapötlet ígéretes, a megvalósításhoz használt írói eszközök pedig nagyon sokszor a helyükön vannak. Éppen az dühített – szó szerint –, hogy Card mindezt aztán el tudta rontani.

Hogy miként, arról hétfőn lesz szó, a következő bejegyzésben.

Az Ötlet, nagy ö-vel

Mindenkiben van egy regény. Ez legalább olyan közhely, mint az, hogy mindenkinek az élete egy regény, sőt, a kettő tulajdonképpen ugyanaz, de az már csak úgy van, hogy egy író végtére is mindig önmagát írja. Ez pszichológia, és rettenetes szakirodalma van, szóval ne menjünk bele, hanem csak fogadjuk el alaptézisként, és máskülönben maradjunk a tételmondatnál: mindenkiben van egy regény. Na igen. De miről szól? Talán a saját életéről, igazolva a másik közhelyet? Én azt mondom, hogy igen. Persze ez nagyon erős sarkítás, de többnyire igaznak érzem. A minap például eszembe jutott, hogy bár való igaz, hogy az Abbitkirálynőt többek között az akkori olvasmányaim (Tündérkert) illetve jogi tanulmányaim (magyar jogtörténet) ihlették, azért kőkeményen ott volt az is, hogy akartam írni egy regényt, amelyben a női főhős elárulja a férfit. Ennek magánéleti hátterét pedig fedje jótékony homály.

A fentiekből már kitalálható, hogy a jó Ötlet belülről fakad. Hogy a jó Ötlet nem azt jelenti, hogy valaki le akarja írni egy háború történetét, mert az mekkora királyság, és mindenki imádja fogja – öt év alatt két ilyen koncepcióval is találkoztam, egyik sem működött –, vagy azt, hogy megírjuk X isten bukását és újjászületését. Ezek így kisbetűs ötletek. Az Ötlet ennél jóval több. Az Ötlet az a pillanat, amikor az ember – többnyire már írás közben – rádöbben, hogy a története valójában miről szól. Az Ötlet az a katarzis, amelyet az olvasó vagy a néző egy mű befogadásakor érez, az író viszont akkor, amikor a sok külső máz, a szaladgáló karakterek, a csordogáló történetfolyam, a számára egyáltalán nem meglepő fordulatok között megérti, hogy miért is írja azt, amit ír, és hogy az ő számára az mit jelent.

Az ilyen pillanatok egyfelől pokolian ritkák, másfelől nagyon gyakoriak. Mindegyiket meg kell becsülni, mert ráébresztő jellegűek: ilyenkor általában rádöbbenek valamire önmagammal kapcsolatban, aminek addig nem voltam tudatában. Hogy ha ilyen és ilyen főhőst írok, akkor ilyen vagyok; hogy ha ezt tartom igazán fontosnak, akkor az ezért van... és ez nagyon fontos egy ember életében. A legtöbbek számára egy-két ilyen pillanat adódik, egyszerűen azért, mert nem találkoznak ráébresztő hatású alkotásokkal – vagy csak nem a megfelelő pillanatban találkoznak vele –, én azonban jó pár ilyet átéltem már. De olyanokat, hogy utána lúdbőrzött a hátam, és sokáig nem is nyúltam a szöveghez újra. Ha az ember önmagából ad, a tudatában és a tudatalattijában kavargó gondolatok és érzések megfogalmazásán dolgozik, s ráadásul még olyan elemző alkat is, mint én, akkor ezek a rádöbbenések viszonylag gyakoriak. Tíz év alatt volt mondjuk... hát nem is tudom, mondjuk hat?

Az Ötlet igazából ez. Ha az embernek sikerül a saját magát érdeklő gondolatokat, problémákat úgy átadnia, hogy először azt sem tudja, mit csinál, majd utána már csak ül és visít, mint a hullámvasúton, mert a kocsi rántja magával, és a papíron szembetalálkozik saját magával, akkor megszületett az Ötlet – és sohasem azelőtt. Utána viszont már bármennyire is rossz lesz esetleg az írás, lesz benne valami, ami miatt fontos nekünk, és esetleg másoknak is, mert jó eséllyel megérzik a lényeget; a mondanivalót. Ha mást nem, hát akkor azt, amit magunkról mondani akarunk, és már ez az őszinteség is sokat számít.

Újévi nyitány

Másfél hét szünet után újra a porondon. Szeptember óta annyira hozzászoktam a rendszeres frissítéshez, hogy most furcsa volt nem figyelni, milyen nap van, kell-e bejegyzés, és ez jó (mármint, hogy hiányzott). Most már van néhány betárazott szöveg, úgyhogy mostantól visszatérünk az immár megszokott kerékvágásba – legalábbis márciusig. Azután meglátjuk: reményeim szerint akkortájt el tudok szabadulni a világ végére, hogy befejezzem a Sárkány és Unikornist, az internetet viszont – úgymond – nem viszem magammal. De ez még messze van, úgyhogy koncentráljunk arra, mi lesz most.

Először is rövid jelentés: a Sárkány és Unikornis halad. Az ünnepek alatt már alig vártam, hogy ismét érdemben dolgozhassak rajta, és emiatt kissé nehéz is volt a blog dolgaira koncentrálnom (mint már többször írtam, az SU fontosabb). Most fölöslegesen nem ismételném, hogy milyen koncepció alapján készül a szöveg, és hogy pontosan hogy is állok, úgyhogy csak annyit: remélem, hogy a hónap végére az SU munka alatt lévő kötete eléri a 350.000 leütést (maga a teljes szöveganyag pedig a 750.000-et). Akkor leszek elégedett a januárral.

Itt a blogon ezalatt többek között írástechnikai szösszenetek (pl. Az Ötlet, nagy ö-vel; vagy a Mit olvassak, ha írni akarok?), M*-háttéranyagok (pl. Az elf nyelvekről illetve a Quiron-melléki Tanuria Királyságról) és más írások lesznek majd, avagy tartom az eddigi irányt, mert egyelőre jónak tűnik. Hosszú távon az a cél, hogy a blog honlappá fejlődjön, de ez szerintem csak a jövő évre várható, ha az égiek is úgy akarják. Nos... meglátjuk.

Happy New Year!

Fut valami reklám a tévében, hogy 'köszöntse az újévet az ABBÁ-val!' – azt hiszem, valami csengőhangos hirdetés –, és amióta hallottam, itt cseng a fülemben a dallam, ahogy a szőke-barna csajok éneklik, hogy 'hepinyújír-hepinyújír!' Többnyire szeretem a számaikat, ez viszont közhelyes és modoros, unalmas hangszereléssel, és ahogy a lányok szinte visítják a refrént, hát az valami rettenetes. Csakhogy a borzalmasan rossz dolgoknak mindig van valami különös bájuk, úgyhogy erős idegzetűek itt megtalálják az eredeti klipet. Nekik ezzel, a többieknek enélkül kívánok békés, boldog új esztendőt, tele örömmel és sikerekkel! Egyszóval: BUÉK!

Ami pedig részemről még ide tartozik, hogy ez ne csak egy amolyan nyolcsoros bejegyzés legyen... Nem szeretem az újévi fogadalmakat, továbbá babonás sem vagyok, tehát nem hiszem, hogy úgy alakul majd az új esztendő, amilyen az első napja, vagy az első hete, vagy tudom is én. Ezt az egész évváltást én inkább tradicionális, mint spirituális rituálénak tartom – ám ettől még, vagy talán épp ezért, kiválóan alkalmas arra, hogy az ember visszapillantson, azután pedig előretekintsen, és átgondolja, hogy mit hogyan akar. Az elmúlt hetekben én nagyjából ezt tettem, már legalábbis amikor épp nem rokonoknál loptam az időt, ám épp ez utóbbi programpont miatt nem sok lehetőségem volt tettekbe is átforgatni a gondolatokat.

Ennek megfelelően ez a blog most bő másfél hétre szünetre vonul. Szeretném visszahozni azt a rendszert, hogy hétfőn-szerdán-pénteken délelőtt tízig felkerül egy-egy új bejegyzés, ehhez viszont meg kell írni néhányat előre; továbbá sok-sok olyasmivel is foglalkozni szeretnék végre, amit az elmúlt egy-két hónapban emlegettem (ide-oda írandó novellák befejezése, különböző fórumokon illetve írótársaknak beígért háttéranyagok stb.), de több okból nem volt rájuk időm. Viszont épp emiatt a visszatérő vendégek nem maradnak olvasnivaló nélkül: a Twitter tökéletesen alkalmas arra, hogy állandó életjeleket sugározzak, úgyhogy ott ezalatt is végig jelen leszek. Itt pedig nyitás: január 11-én, délelőtt tízkor.