Friday, October 09, 2009

Karakter vs. személy(iség)

A minap egy beszélgetés során szóba került, hogy ha jó példát akarok mutatni karakterábrázolásra, akkor ajánljam Orson Scott Cardot olvasásra. Én erre azt feleltem, hogy bár olvasom Cardot (egészen pontosan a Teremtő Alvin-ciklust, és igen, javasolták már a Végjátékot, hogy az bezzeg király, de az Alvint is ugyanígy, szóval majd egyszer...), mert a történet maga érdekel, de amúgy nem szeretem: az ábrázolásmódja számomra nagyon száraz, a történetmondás elnyűtten didaktikus, karakterábrázolásban pedig bár ügyes, de ha ezt akarom látni fantasyben, akkor inkább G. R. R. Martin, aki minden szempontból izgalmasabb, illetve... és itt megakadtam, mert azon gondolkodtam, kit tudnék példának hozni még.

Aztán Szilágyi Istvánt, Mario Vargas Llosát és José Saramagót említettem akikről már írtam itt , azzal a kiegészítéssel, hogy ők nem karaktert, hanem egy egész személy(isége)t ábrázolnak, tehát egészen más aspektusból közelítenek, mint a cselekményközpontú írások és írók (amilyen Card és Martin is), és hát az az igazság, hogy engem nem az ügyes karakterábrázolás, hanem a személyiségrajz érdekel.

Ez csak kibukott belőlem, aztán rájöttem, hogy valami számomra igen fontosat fogalmaztam meg. Átélhető, valószerű hősök nélkül egyetlen történet sem működik, ám jelentős különbség van karakterábrázolás és személyiség- vagy lélekábrázolás között. Karakterábrázolásról történet- és cselekményközpontú szövegnél beszélhetünk, amikor a történet legalább olyan fontos, mint az azt megélő karakterek, míg személyiségábrázolásnál a történet abszolút másodlagos; gyakran felejtős. Ilyenkor nem a fordulatok és a végkimenetel számítanak, hanem az az ábrázolt ember (nem pedig karakter), aki megéli az eseményeket.

A lektűr cselekményközpontú pontosabban ami cselekményközpontú, az általában lektűr , ezért karakterábrázolást igen, lélekábrázolást aligha lehet tanulni belőle. Ilyen értelemben Umberto Eco például lektűr (nála a mindenkori szereplő, még ha elbeszélő is, alá van rendelve a történetnek és a történelmi, kulturális, tudományos stb. információk áradásának), és lektűr Mario Vargas Llosától a Háború a világ végén, vagy a Pantaleón és a hölgyvendégek, viszont magasirodalom tőle a Szeretem a mostohámat, a Don Rigobertó feljegyzései és a Kölykök című elbeszélése, mert ezekben az írói lehetőségek által engedett teljességre törekszik főszereplőinek bemutatásakor. Ilyen még Alberto Moraviától pl. A leselkedő, vagy Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba c. regény, ami pszichológia szakon kötelező olvasmány, Camus-től meg leginkább talán a Közöny ilyen. És persze Philip K. Dicknek azok a művei, amelyekben a legmesszebbre jut a széteső elme ábrázolásában, mint mondjuk a Kamera által homályosan.

De miért is írom mindezt? Azért, mert ha az ember jót akar írni, akkor nem a karakterábrázolást kell gyakorolnia, és végképp nem Cardot olvasgatnia, vagy akár Martint. Martin zseniális abban, hogy minden egyes szereplőnél kidomborít sőt, uralkodóvá tesz egy adott jellemvonást, és annak alapján hitelesen mozgatja a hitelesnek tűnő figurákat: ám egyszer sem látunk egy egész emberi lelket a maga teljességében. Ez nem hiba, hiszen nem ez a kitűzött cél, csakhogy ahhoz, hogy Martinnak akár csak a nyomába eredhessünk, előbb nem azt kell látnunk, hogy ő vagy Card miként csinálja ezt hanem azt kell megtanulnunk, hogy mi az, amit ábrázolni akarunk.

A legjobb, leghatásosabb történetek azok, amelyeknek a hőseiben magunkra ismerünk; amikor úgy érezzük, hogy igen, ez lehetnék én is, történhetett volna velem is, ha a helyében lennék
ezek rázzák meg és juttatják el a katarzishoz az olvasót, és először ezt kell eltanulni. Legalábbis szerintem. És utána azt, hogy akkor ezt miként fordítsuk át cselekménybe.

4 comments:

jokulator said...

Nah, akkor ezt a kommentet szépen kivágom és lementem a ZV szerkesztői mappájába... :-D

üdv: jok

Raon said...

Pedig Card Végjátéka tényleg nem vethető össze a Teremtő Alvin ciklussal... az Alvin sztorik alapvetően mesésebbek, a Végjáték sokkal reálisabb, keményebb vonulat. Alvin elnagyoltabb és kevésbé kidolgozott karakter, mint Ender, a Holtak Szószólója. Emellett a Végjáték háttérvilága, annak sajátosságai, és így a karaktereket meghatározó vonásai sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a történetben, mint Alvinnál.

JJS said...

jokulator: szerintem nem nagy a különbség az itt és a ZV-fájlban ajánlott olvasnivalók között :-)

Raon: meglátom, ha elolvasom, aztán talán még poszt is lesz róla.

jokulator said...

Így van. Inkább az eszmefuttatásod miatt gondoltam; mindig tudsz újat mondani, pontosabban másképpen megfogalmazni ugyanazt az alapvetést.