Az Ötlet, nagy ö-vel

Mindenkiben van egy regény. Ez legalább olyan közhely, mint az, hogy mindenkinek az élete egy regény, sőt, a kettő tulajdonképpen ugyanaz, de az már csak úgy van, hogy egy író végtére is mindig önmagát írja. Ez pszichológia, és rettenetes szakirodalma van, szóval ne menjünk bele, hanem csak fogadjuk el alaptézisként, és máskülönben maradjunk a tételmondatnál: mindenkiben van egy regény. Na igen. De miről szól? Talán a saját életéről, igazolva a másik közhelyet? Én azt mondom, hogy igen. Persze ez nagyon erős sarkítás, de többnyire igaznak érzem. A minap például eszembe jutott, hogy bár való igaz, hogy az Abbitkirálynőt többek között az akkori olvasmányaim (Tündérkert) illetve jogi tanulmányaim (magyar jogtörténet) ihlették, azért kőkeményen ott volt az is, hogy akartam írni egy regényt, amelyben a női főhős elárulja a férfit. Ennek magánéleti hátterét pedig fedje jótékony homály.

A fentiekből már kitalálható, hogy a jó Ötlet belülről fakad. Hogy a jó Ötlet nem azt jelenti, hogy valaki le akarja írni egy háború történetét, mert az mekkora királyság, és mindenki imádja fogja – öt év alatt két ilyen koncepcióval is találkoztam, egyik sem működött –, vagy azt, hogy megírjuk X isten bukását és újjászületését. Ezek így kisbetűs ötletek. Az Ötlet ennél jóval több. Az Ötlet az a pillanat, amikor az ember – többnyire már írás közben – rádöbben, hogy a története valójában miről szól. Az Ötlet az a katarzis, amelyet az olvasó vagy a néző egy mű befogadásakor érez, az író viszont akkor, amikor a sok külső máz, a szaladgáló karakterek, a csordogáló történetfolyam, a számára egyáltalán nem meglepő fordulatok között megérti, hogy miért is írja azt, amit ír, és hogy az ő számára az mit jelent.

Az ilyen pillanatok egyfelől pokolian ritkák, másfelől nagyon gyakoriak. Mindegyiket meg kell becsülni, mert ráébresztő jellegűek: ilyenkor általában rádöbbenek valamire önmagammal kapcsolatban, aminek addig nem voltam tudatában. Hogy ha ilyen és ilyen főhőst írok, akkor ilyen vagyok; hogy ha ezt tartom igazán fontosnak, akkor az ezért van... és ez nagyon fontos egy ember életében. A legtöbbek számára egy-két ilyen pillanat adódik, egyszerűen azért, mert nem találkoznak ráébresztő hatású alkotásokkal – vagy csak nem a megfelelő pillanatban találkoznak vele –, én azonban jó pár ilyet átéltem már. De olyanokat, hogy utána lúdbőrzött a hátam, és sokáig nem is nyúltam a szöveghez újra. Ha az ember önmagából ad, a tudatában és a tudatalattijában kavargó gondolatok és érzések megfogalmazásán dolgozik, s ráadásul még olyan elemző alkat is, mint én, akkor ezek a rádöbbenések viszonylag gyakoriak. Tíz év alatt volt mondjuk... hát nem is tudom, mondjuk hat?

Az Ötlet igazából ez. Ha az embernek sikerül a saját magát érdeklő gondolatokat, problémákat úgy átadnia, hogy először azt sem tudja, mit csinál, majd utána már csak ül és visít, mint a hullámvasúton, mert a kocsi rántja magával, és a papíron szembetalálkozik saját magával, akkor megszületett az Ötlet – és sohasem azelőtt. Utána viszont már bármennyire is rossz lesz esetleg az írás, lesz benne valami, ami miatt fontos nekünk, és esetleg másoknak is, mert jó eséllyel megérzik a lényeget; a mondanivalót. Ha mást nem, hát akkor azt, amit magunkról mondani akarunk, és már ez az őszinteség is sokat számít.