Kritika: OSC - Ender's Game (III.)

Az előző bejegyzést folytatva a kérdés tehát az, hogy miért nem tartom helyesnek azt a megállapítást, hogy az Ender's Game-ben egyedül a történet, avagy a problémák és azok megoldása a lényeg, minden más pedig csak az olvasónak a regény cselekményébe való minél sikeresebb bevonását szolgálja. Ez esetben nem okozna problémát, hogy adott egy merőben fiktív szereplő – Ender, a világmegváltásra született zseni, aki bármit véghez vihet, amit csak az író akar, lévén világmegváltó zseniként semmilyen létező figurához nem hasonlítható –, továbbá egy merőben fiktív szituáció – egy gyermekkatona-képzés, amely nem hasonlítható sem a katonaiskolákhoz, sem a szomáliai törzsi harcokhoz –, az író pedig nem fordít gondot arra, hogy ezeket megalapozza. Elvégre a Star Warstól sem várjuk el, hogy magyarázza a Tatuin két napját. De ugye Lucas nem is kezdi el boncolgatni Luke lelkivilágát: ő egy parasztgyerek, aki romantikus álmokat szövöget, amelyek aztán a sors rendelése folytán valóra is válnak. Egyszerű, mint a faék.

Ender ezzel szemben többdimenziós, érző-mozgó figuraként van bemutatva, messze bonyolultabb főszereplőként, mint amennyit egy történetközpontú regény megkövetel, és a kiképzés-világ elnagyoltsága ehhez képest roppant zavaró. Számomra a következő pontok voltak a legfájóbbak: 1. amikor Ender húga, Valentine kimondja az addig is érezhető írói gondolatfelvetést, hogy vajon Hitler is olyan volt-e gyereknek, mint ők, és a máskor mindig didaktikus OSC egyedül itt nem reagál azzal, hogy ez kizárt, hiszen a kölyök-Hitlert nem képezték katonai táborban: ezzel elbizonytalanítva az olvasót, hogy szerzőként ő maga mit gondolhat erről; 2. amikor Graff ezredes nagyon komolyan azt mondja – majd ennek szellemében is cselekszik –, hogy ő tanár, és nem katona, de ha egy kicsit is tanár volna, értené és ismerné a rábízott gyerekeket, aminek egyetlen jelét sem látjuk az egész regényben; 3. maga a lezárás, ami borzongatóan epikusra sikeredett, ám sehogyan sem illik a korábbi, nagyon földhözragadt ábrázolásmódhoz.

Ahhoz képest, hogy mintegy félmillió leütésről van szó, ez a néhány kiragadott pont kevésnek tűnhet, de ezek valóban csak azok a részletek voltak, amelyeknél a leginkább kapartam a tarkóm, hogy akkor ezt így most hogy? De volt egy egész történetszál, ami nem stimmelt: Ender vívódása és a kiképzés legalább összekapcsolódott, két idősebb testvérének, Peternek és Valentine-nek az ezekkel párhuzamosan futó története viszont teljesen önállóan futott, és csak a könyv leges-legvégén folyt bele egy-két mondat erejéig Ender történetébe. Ők ugye Peter ösztökélésére a világuralom megszerzésén ügyködnek tizenegy-két-három évesen, ugyanolyan zsenialitással, mint Ender. OSC itt is elköveti a hibát, hogy jelzi: ezek zsenik – de semmit sem bizonyít. Az elbeszélő szövegrészek szerint a testvéreknek olyan írói vénája van, olyan retorikai képességgel és képzettséggel bírnak, olyan publicisztikákat írnak, hogy azoktól egész tömegek mozdulnak meg az egész világon... de Card egyetlen mondatot sem idéz tőlük. Éppúgy bemondásra kellene elhinnünk a zsenialitásukat is, mint a kiképzés világát vagy Ender zsenialitását, és ez már kicsit sok a jóból. Főleg, hogy sikerrel járnak, és Peter végül átveszi a világ irányítását...

Az a szomorú, hogy az Ender's Game tele van önmagukban jó ötletekkel, és a történet(ek) hitelességével vagy hihetőségével sem lenne probléma, hogyha Card többet fordítana bizonyos részletek kifejtésére, illetve ha nem próbálna meg ennyi mindent egy kötetbe sűríteni (nyilván ez utóbbi miatt hiányzik rengeteg részlet). A hirtelen felnövő Ender többnyire végig hiteles karakter – csak a regény vége felé találtam egy-két hiteltelen reakciót tőle –, a kiképzés ötlete pedig kb. a kötet feléig újszerű, és ez a két sajátsága már olvastatja a könyvet. Peter és Valentine párhuzamosan futó, elnagyolt történetszála ugyanekkor kiemeli a két fő szál hibáit, mivel ugyanazon hibáktól hemzseg, viszont nincs benne semmi, ami elleplezhetné őket. Ez így öngól. Utánaolvasva már tudom, hogy az Ender's Game eredetileg csak Enderről szólt, a testvérek története később került bele, illetve Card átdolgozta a könyv végét, minkét változtatást a ciklus további részei miatt – nos, úgy érzem, hiba volt. Card ezzel elvesztette a fókuszt és megtöbbszörözte a hibákat: talán jobban tette volna, ha ír egy külön regényt a testvérekről.

Mindezeken túl van egy alapvető problémám az egész koncepcióval: miért gyerekek a főszereplők? Card nagyon sok gondot fordít arra, hogy Endert érettebbnek ábrázolja a koránál, sőt: gyakorlatilag minden gyereket öregít úgy jó tíz évvel, úgy beszélnek és úgy reagálnak, mintha ifjúfelnőttek lennének, 18-20 éves megkeseredett kamaszok. Az írói szándék szerint ezt csak néha színesítené egy-egy papírgalacsin-dobálás vagy kisgyerekekre jellemző sértegetőzés, ám éppen azért, mert ez ritka, sohasem színesítésnek, hanem hibának tűnik. Talán ezzel a kijelentésemmel megyek a legmesszebb a kritikában, de:

Card írhatott volna egy regényt arról, hogy egy kegyetlen világ miképp változtat meg gyerekeket, ehelyett amint az állomásra értünk, szinte mindent kilúgozott a szereplőiből, ami gyermeki, és még csak nem is a kiképzés során, hanem mintha a gyermeki vonásaik soha nem is léteztek volna, elvégre mindig is a kiképzésre vágytak... Ez így vagy írói gyávaság vagy írói butaság, és nem igazán tudom, miért nem szólt rá valaki, hogy figyelj, semmit, de tényleg, semmit nem veszítenél sem a szereplőidből, sem a történetedből, ha egy tízessel emelnéd a szereplőid életkorát, ellenben sokat nyernél hitelesség szempontjából.

Arról nem is beszélve, hogy mindezek ellenére a regény végén Graff azt mondja Endernek, hogy azért kellett neki elvégeznie a melót, mert ő egy gyerek. Csakhogy nem: Graff ezredes – íróként pedig maga Card – gondoskodott arról, hogy Ender ne gyerek legyen, előbbi a kiképzéssel, utóbbi pedig azzal, hogy az első néhány fejezetet leszámítva soha nem gyerekként ábrázolta Endert. És ez az a pont, ahol a regény elgáncsolja önmagát; amikor úgy éreztem, hogy Card valójában azt sem tudta, mit csinál. Kivált a Hitlerre vonatkozó megjegyzése fényében.

Szóval az Ender's Game nem jó regény. Erős közepes, ami nagyon sokszor izgalmas, máskor szórakoztató, de összességében nem jó. Pedig lehetett volna jó, és kisregényként talán jó is volt, de kibővített formájában, amellett, hogy a ciklust talán jól szolgálja, rengeteg hiba van benne, ami miatt egyáltalán nem érzek késztetést, hogy a folytatásait kézbe vegyem. És ha így nézzük, akkor az sem biztos, hogy ebben a formájában valóban jól szolgálja a ciklus érdekeit.