Így a csapatépítő tréning után úgy érzem, hogy az írás talán könnyebb lenne csapatmunkaként. Persze ehhez kellett a helyszín – gyönyörű kilátás és elsőrangú kiszolgálás a Balaton mellett –, a jó tréner és a jó csapat is. Az első kettőt már ismertem, a harmadik kapcsán voltak aggályaim, tavaly ugyanis adódott egy kis feszültség néhány emberrel, de ezek a tréningek épp azért (is) vannak, hogy a közös élmények segítsenek a problémák megbeszélésében. Nos, élmények most voltak, a megbeszélést pedig meglátjuk. Az biztos, hogy a tréning szórakoztató volt, és látszik, hogy az idén összeszervezett csapat jó képességű emberekből áll. Csak az a kérdés, miként bírjuk majd a terhelést.
A tréner és értékesítő szaki, akivel már tavaly is együtt dolgoztunk, vacsoránál viccesen megkérdezte, na, merítettem-e ötleteket az elhangzottakból, vagy a megismert új emberekből: igen, te magad adtál egy ötletet – feleltem. Nocsak, tényleg? Kicsit meglepettnek tűnt; közben felfigyelt az egész asztal. Aztán kifejtettem, hogy a múltkor kértek tőlem egy elbeszélést, amelyben csirkefogók a főszereplők – röhögés –, de tényleg – még nagyobb röhögés –, és a csirkefogók jól is sikerültek, de elakadtam, mert a velük szemben álló igazi gazemberre valahogy nem volt jó ötletem, és inkább pihentettem a témát. De most már látom magam előtt a karaktert. Harsány röhögés.
Aztán persze elmagyaráztam, hogy nem kimondottan őrá gondolok, hanem a tárgyalástechnikai előadása kapcsán fejtegetett nonverbális jelekre, amelyeket egyébként én is előszeretettel használok az írásaimban: a figurákról rengeteget elmondanak a gesztusaik, s ettől életszerűbb is a szöveg. Ha ezek a csirkefogók szembekerülnének egy ehhez értő ellenféllel, hát... az poén lenne. Aztán ez a válasz persze új kérdésekhez vezetett, és mi ketten szép kis éjszakába nyúló beszélgetésbe keveredtünk írásról és könyvkiadásról, és ismét bebizonyosodott, hogy milyen igaz: mindenkiben van egy regény.
Visszakanyarodva a csapatmunkára: az írás persze magányos meló. Wyquinnel írtunk közösen egy-két humoros szösszenetet illetve M* témájú világleíró háttéranyagot – bár inkább csak az ötletelés fázis majd a szerkesztés volt közös, a konkrét mondatokat többnyire ő írta –, és ez szórakoztató is volt, de mivel mindketten az önkifejezést keressük az írásban, egy ilyen csapatmunka pedig kompromisszumokat követel, komolyabb hangvételű vagy nagy lélegzetű munkáknál ez aligha működne. Ahány író persze, annyi megoldás, és van, akinek ez bejön. Én főleg lendületet, alkotókedvet merítek az ilyesmiből, a konkrét alkotás ezután már egy nagyon elzárt, nagyon magamnak való térben történik. Ezért is kell elvonulnom a városból ahhoz, hogy érdemben haladhassak.
A végére még annyit, hogy úgy tűnik, a mostani projekt május 31-ig tart. Tavaly is volt hosszabbítás, de idén most kevesebb esélyt látunk erre; akkor pedig lehet, hogy a nyáron mégis lesz időm befejezni az SU-t. Meglátjuk. Én reménykedem.
A tréner és értékesítő szaki, akivel már tavaly is együtt dolgoztunk, vacsoránál viccesen megkérdezte, na, merítettem-e ötleteket az elhangzottakból, vagy a megismert új emberekből: igen, te magad adtál egy ötletet – feleltem. Nocsak, tényleg? Kicsit meglepettnek tűnt; közben felfigyelt az egész asztal. Aztán kifejtettem, hogy a múltkor kértek tőlem egy elbeszélést, amelyben csirkefogók a főszereplők – röhögés –, de tényleg – még nagyobb röhögés –, és a csirkefogók jól is sikerültek, de elakadtam, mert a velük szemben álló igazi gazemberre valahogy nem volt jó ötletem, és inkább pihentettem a témát. De most már látom magam előtt a karaktert. Harsány röhögés.
Aztán persze elmagyaráztam, hogy nem kimondottan őrá gondolok, hanem a tárgyalástechnikai előadása kapcsán fejtegetett nonverbális jelekre, amelyeket egyébként én is előszeretettel használok az írásaimban: a figurákról rengeteget elmondanak a gesztusaik, s ettől életszerűbb is a szöveg. Ha ezek a csirkefogók szembekerülnének egy ehhez értő ellenféllel, hát... az poén lenne. Aztán ez a válasz persze új kérdésekhez vezetett, és mi ketten szép kis éjszakába nyúló beszélgetésbe keveredtünk írásról és könyvkiadásról, és ismét bebizonyosodott, hogy milyen igaz: mindenkiben van egy regény.
Visszakanyarodva a csapatmunkára: az írás persze magányos meló. Wyquinnel írtunk közösen egy-két humoros szösszenetet illetve M* témájú világleíró háttéranyagot – bár inkább csak az ötletelés fázis majd a szerkesztés volt közös, a konkrét mondatokat többnyire ő írta –, és ez szórakoztató is volt, de mivel mindketten az önkifejezést keressük az írásban, egy ilyen csapatmunka pedig kompromisszumokat követel, komolyabb hangvételű vagy nagy lélegzetű munkáknál ez aligha működne. Ahány író persze, annyi megoldás, és van, akinek ez bejön. Én főleg lendületet, alkotókedvet merítek az ilyesmiből, a konkrét alkotás ezután már egy nagyon elzárt, nagyon magamnak való térben történik. Ezért is kell elvonulnom a városból ahhoz, hogy érdemben haladhassak.
A végére még annyit, hogy úgy tűnik, a mostani projekt május 31-ig tart. Tavaly is volt hosszabbítás, de idén most kevesebb esélyt látunk erre; akkor pedig lehet, hogy a nyáron mégis lesz időm befejezni az SU-t. Meglátjuk. Én reménykedem.
No comments:
Post a Comment