Ezt az elbeszélésemet a Bíborgyöngyök antológia első kötetébe írtam, 2007 nyarán (egy részlete itt olvasható). Ez volt az első olyan M* írásom, amelyben nem a történeten, hanem a karaktereken volt a hangsúly. Ilyen szempontból az Árgyélus és Balgához hasonlítható, s annak gyermekbetegségei ezen is megmutatkoznak: a karakterek annyira uralják a szöveget, hogy a történet szempontjából fontos részletek közül több is kifejtetlen marad, így a sztori nem üt akkorát, mint amekkorát üthetett volna. Így utólag azt mondom, egy kompaktabb szerkezet jobban illett volna az ötlethez: kihagyni a karakterek megismerkedéséről szóló részt, és in medias res kezdéssel indítani, illetve egyszerűsíteni az időkezelést. A megjelent verzióban nagyon sok az elbeszélői időben való ugrálás (jelen, múlt, jelen, jövő, múlt, jelen), a váltások követése pedig túl sok olvasói figyelmet követel ahhoz képest, hogy nincs dramaturgiai szerepe. Szerencsére tényleg tanultam a dologból, és ezeket a hibákat azóta nem követtem el.
Különös, hogy a szerkesztés során sem merült fel, hogy így kellene csiszolni. A szöveg inkább bővült, semmint rövidült a javítás során, pedig közhely hogy tíz százalékot mindig lehet húzni – de tényleg –, és észre kellett volna vennünk, hogy rossz irányba csiszolunk, de túlságosan benne voltunk a sztoriban. Igazából az egész Bíborgyöngyök projekten érezhető, hogy 1. örömmeló volt, 2. mindenki a karakterekre koncentrált.
Hibáitól eltekintve a Farkas a ködben számomra azért kedves történet, mert közel tíz év szerepjátékosi élményeit és eredményeit írhattam meg benne. A főszereplő trió – Anth Sergie, Abotan Marveon és Shien-su – a leghosszabb általam vezetett életútjáték játékos karakterei voltak, és nagy örömet jelentett, hogy a kanonikus Ynev részévé tehetem őket, mintegy tiszteletadásként is barátaim felé. Bár a novellában nem kapott kiemelt szerepet, ugyanez érvényes a helyszínre is, Tanuria Királyságra, amely pont oda kerülhetett a hivatalos térképen, ahol a mi kis házi Ynevünkön már 1998 óta szerepelt. Nyilván ez az erős érzelmi kötődés volt az egyik oka, hogy a karakterek fölébe nőttek a történetnek. Túl erős képzeteim voltak róluk, elvégre létező személyek alakították őket éveken át, és inkább arra ügyeltem, hogy ezekhez hű legyek, semmint a dramaturgiára, ami pedig egy író számára fontosabb kell legyen.
Most mondhatnám, hogy szolgáljon ez intő jelként minden szerepjátékosnak, aki M* írásra adja a fejét, de persze ezt is mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Én azóta elég jól látom, mit és hogyan lehetne máshogy csinálni, és – éppen a csorba kiköszörülése végett – jó két éve el is kezdtem egy történetet, amelyben a trió visszatér. Hetvenezer leütésnél állt meg, mert egyéb projektek elsodortak tőle, de akinek eddig mutattam, annak tetszett; és ők ugyanazok, akik a Farkas a ködbent kritizálták. Szóval optimista vagyok.
A végére egy apróság: az megvan, hogy a Farkas a ködben elbeszélést követő átkötésben a levélszöveget nem Raoul Renier írta, hanem én, egyfajta utóhangként az írásomhoz? Zsolt aztán a köré építette a maga novelláját (a végeredményt persze szorosan egyeztetve velem). Azóta is tépelődöm, hogy akkor most Renierből lett John J. Sherwood, vagy én vagyok Raoul Renier...?
Különös, hogy a szerkesztés során sem merült fel, hogy így kellene csiszolni. A szöveg inkább bővült, semmint rövidült a javítás során, pedig közhely hogy tíz százalékot mindig lehet húzni – de tényleg –, és észre kellett volna vennünk, hogy rossz irányba csiszolunk, de túlságosan benne voltunk a sztoriban. Igazából az egész Bíborgyöngyök projekten érezhető, hogy 1. örömmeló volt, 2. mindenki a karakterekre koncentrált.
Hibáitól eltekintve a Farkas a ködben számomra azért kedves történet, mert közel tíz év szerepjátékosi élményeit és eredményeit írhattam meg benne. A főszereplő trió – Anth Sergie, Abotan Marveon és Shien-su – a leghosszabb általam vezetett életútjáték játékos karakterei voltak, és nagy örömet jelentett, hogy a kanonikus Ynev részévé tehetem őket, mintegy tiszteletadásként is barátaim felé. Bár a novellában nem kapott kiemelt szerepet, ugyanez érvényes a helyszínre is, Tanuria Királyságra, amely pont oda kerülhetett a hivatalos térképen, ahol a mi kis házi Ynevünkön már 1998 óta szerepelt. Nyilván ez az erős érzelmi kötődés volt az egyik oka, hogy a karakterek fölébe nőttek a történetnek. Túl erős képzeteim voltak róluk, elvégre létező személyek alakították őket éveken át, és inkább arra ügyeltem, hogy ezekhez hű legyek, semmint a dramaturgiára, ami pedig egy író számára fontosabb kell legyen.
Most mondhatnám, hogy szolgáljon ez intő jelként minden szerepjátékosnak, aki M* írásra adja a fejét, de persze ezt is mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Én azóta elég jól látom, mit és hogyan lehetne máshogy csinálni, és – éppen a csorba kiköszörülése végett – jó két éve el is kezdtem egy történetet, amelyben a trió visszatér. Hetvenezer leütésnél állt meg, mert egyéb projektek elsodortak tőle, de akinek eddig mutattam, annak tetszett; és ők ugyanazok, akik a Farkas a ködbent kritizálták. Szóval optimista vagyok.
A végére egy apróság: az megvan, hogy a Farkas a ködben elbeszélést követő átkötésben a levélszöveget nem Raoul Renier írta, hanem én, egyfajta utóhangként az írásomhoz? Zsolt aztán a köré építette a maga novelláját (a végeredményt persze szorosan egyeztetve velem). Azóta is tépelődöm, hogy akkor most Renierből lett John J. Sherwood, vagy én vagyok Raoul Renier...?
No comments:
Post a Comment