Sci-fi újratöltve

Az előző bejegyzés alapján mi lenne most a tételmondat? Talán az, hogy a sci-fit szociológiai érdeklődés és tudományos kíváncsiság jellemzi, s hogy ennek alapján nagyon sok mű, amely sci-fiként definiálja önmagát, valójában nem az – úgyhogy folytassuk talán innen. Rögtön hozzátéve: persze elképzelhető, hogy a sci-fi mint fogalom jelentése mára annyira kibővült, hogy az a fantasztikus mű is belefér, amelyben szemernyi tudományos elem sincs. Ebben az esetben munkahipotézisként egyezzünk meg abban, hogy létezik egy olyan hard core sci-fi vonal, amely eleget tesz a fenti kitételeknek, s hogy ezt a vonalat eredetileg éppen a műfaj legelső képviselői vitték – ez a fajta, eredeti értelemben vett sci-fi pedig mára a partvonalra szorult.

A kérdés az, hogy miért? A sci-fi aranykora az USA-ban az 1930-as és 1950-es évek közötti két évtized, a nagy társadalmi változások és a modern technológiai kísérletezés időszaka. A század elején indult feminista mozgalom, az első fogyasztói és az új ipari forradalom, valamint a két világháború olyan társadalmi szerkezeti változást indítottak be (a nők és a feketék alkalmazása a fronton harcoló fehér férfiak munkaerejének pótlására), amely a fikcióban remekül összeért az új felfedezésekkel vagy találmányokkal való gondolatjátékkal. Szinte kézenfekvő volt a kérdés: ha egy futószalag így és így változtatja meg egy világot, akkor egy űrhajó miként fogja? Ha egy világháború így és így, akkor egy totális háború miként? Az ötletjátékot pedig folyamatosan gerjesztették az újabbnál újabb technológiai újítások: az autó, a repülő, a rakéta, illetve a telefon, a rádió és a tévé – mind-mind a technológiai fejlődés (akkor még) követhető iramú, áttekinthető, megismerhető fokozatai. Bőven volt idő elgondolkodni a hatásukon, s mintegy a mintájukra irodalmi formába önteni azokat az akkor még csak fantasztikumnak tűnő elképzeléseket, hogy egyszer majd űrhajósokat küldünk a Holdra vagy még messzebb.

Ez a fajta átgondoltság hiányzik nekem ma a sci-fiből. Legutóbb Michael Chrichtonnál láttam hasonlót: aki csak filmen látta a Jurassic Parkot, az sürgősen vegye elő a könyvet, mert állam leteszem, olyan átgondolt és felépített mű. A Préda című regényének nanorobotokból álló intelligens felhője kapcsán pedig – amiről azt gondoltam, na ez már tényleg túlzás – néhány hónapja olvastam egy cikket: egy olasz high-tech kiállításon bemutatták a hasonló elven működő nanorobot rajt. Botrány. A sci-fi már rég itt van a szemünk előtt, megfogható, érezhető – és ez is az oka annak, hogy a sci-fi mint műfaj haldoklik.

Ma már nincsenek olyan társadalmi mozgások, amelyek ösztönzőleg hatnának a sci-fire. Abban még talán lenne fantázia, hogy a néhány évszázadon belül elkínaisodott Föld bolygóról írunk, de ez érthetően nem népszerű téma a nyugati irodalomban. Az USA elnöke is már fekete, szóval ezt sem lehet többször elsütni... s amit el lehetett mondani az ismert technológiák kapcsán (internet, űrhajózás, vagy egyszerűen csak környezetszennyezés és globális felmelegedés), azt már mind elmondták tizenöt-húsz évvel ezelőtt. És tessék megnézni ezt a Microsoft videót a Youtube-on, még tíz éven belül a nagyja akár valósággá is lehet. A sci-fi tehát bizonyos szempontból mára téma nélkül maradt: nincs olyan, amit még ne mondott volna el – illetve ami van, abba jórészt nem lát bele; és ez talán a nagyobb baj.

A sci-fi lényege szerintem az lenne, hogy lehetőségeket villant fel a jövőre nézvést, ám ehhez szükséges a jelen ismerete; elsősorban a jelen technológiáké. Csakhogy ki az, aki meg tudja mondani, milyen technológiák lesznek a jövőben? Legkésőbb háromévente teljesen lecseréljük a számítógépünket, ami akár csak húsz éve még elképzelhetetlen lett volna; nap mint nap olyan felfedezésekről és találmányokról kapunk hírt, amelyeket harminc-negyven éve még tiszta fantazmagóriának hittünk. A változás irama olyan szédítő, az információk mennyisége pedig olyan mértéktelen, hogy sci-fi író legyen a talpán, aki ki tudja válogatni az átgondolásra érdemes ötleteket. De ha megteszi, akkor is azzal szembesül, hogy az egy-két év alatt, amíg kidolgozza a történetét – különösen pedig az elképzelt jövőt –, a világ háromszor is megváltozik körülötte.

A technológia ezzel együtt a hétköznapok szerves részévé vált, elvesztette azt a varázsát, ami a század közepén még jellemezte. Ma már mindenki sejti, hogy a tudomány nem váltja meg a világot, legalábbis önmagában semmiképp – és talán ebből a felismerésből születtek azok a sci-fi művek, amelyek nem a társadalmat, hanem a független, önálló hősöket vizsgálják, és azt próbálják megfejteni, megváltozhat-e az ember, aki egyedül lehet alkalmas a megváltó-szerepre. Jó kérdés, fogós kérdés: csak nem biztos, hogy igenlő válasz születhet rá. Viszont ha a sci-fi egyrészt visszatalálna a tudományhoz, másrészt fő témájává tenné ezt a kérdést, akkor betölthetne egy ma kissé talán elhanyagolt irodalmi-filozófiai űrt, és ugyanolyan szerepet és elismerést vívhatna ki magának, mint amilyenben a '40-es években részesült.