A 'mű' mibenléte

Szeretem a szerkesztettséget. Amikor minden a helyén van, passzolnak a dolgok, forognak a fogaskerekek. Amikor egy alkotás – egy mű – többrétegű, amikor felfejteni való szálakból áll, s amikor az egyes elemei úgy ízesülnek, ahogy az elején nem is sejteném. Ennek megfelelően nehezen tudok értékelni egy véletlenszerűen felfröccsentett avantgárd festékpaca-festményt, viszont nagyon sokáig el tudok nézegetni egy olyan absztrakt képet, amelyen azért felfedezhetünk valamilyen rendszert. És hosszan sorolhatnám. Talán ezért is nézek kikapcsolódásként rossz (B- és Zs-kategóriás) filmeket: mert legalább olyankor nem kell használnom az agyam.

Mostanában azonban többször is szembesültem a tökéletlenség tökéletességével, vagy inkább: a tökéletlenség fensőbbségével. Amikor egy mű éppen azért mű, mert nem tökéletes, hanem igenis jól látható hibái vannak, ám éppen ezek teszik elérhetővé, megfoghatóvá és megérthetővé. Amikor egy szöveg, egy festmény vagy egy film nem gyémántszerű, zárt, hibátlan egység, hanem hiányos, esendő és talán még esetlen is. Csetlik-botlik, száz sebből vérzik, ám olyan őszinteség sugárzik belőle, hogy az már megható. Mint amikor egy kisgyerek átad egy rajzot, hogy nézd, mit rajzoltam neked, és nekünk nem számít, mi van a papíron, mert maga a szándék gyönyörű (ami ugyan patetikusan hangzik, viszont illik a jelenetre).

Ez most leginkább úgy jutott eszembe, hogy a minap megdicsértem Wyquin egyik blogbejegyzését, mire ő így válaszolt: mindig meglepődik, amikor másoknak pont azok a bejegyzései tetszenek, amelyek szerinte összefüggéstelenek. Mondom igen, persze: ez az őszinteséggel lehet kapcsolatban. A túl sok szerkesztés nagyon sokszor elfedi a lényeget, a forma mögött eltűnik a tartalom; ami fura, hiszen előbbinek éppen hangsúlyoznia kellene az utóbbit. És példának hoztam fel egy saját élményemet, amikor egy barátom azt mondta, hogy neki az Árgyélus és Balga tetszett a legjobban (részlet itt, önreflex itt), ami formai szempontból nem igazán sikerült alkotás. Ez a barátom azt mondta, hogy azért, mert minden dramaturgiai hibája mellett azt érezte a legőszintébb írásomnak.

Ez hasonló ahhoz, amit a minap Boomen kollégának mondtam. Összehasonlítottam ugyanis az ő egyik művét, az Esőhozót Llosa regényével, A beszélővel, és azt mondtam, hogy bár Llosa nagyon technikás, és nagyon odafigyelt, és nagyon jó – de tényleg: jó regény –, a dzsungelbéli jelenetek és úgy általában a hangulat messze elmarad az Esőhozótól. Holott az Esőhozóra bizony ráfért volna egy szerkesztés. És mégis: ez a jobb – mert őszintébb. Benne van Boomen naiv szeretete a dél-ameriaki kultúrák iránt, míg Llosa precíz távolságtartással, sok odafigyeléssel, kultúrantropológusként írta a maga regényét.

Végül pedig, csak említés szintjén – mert mások azzal még nem találkozhattak –, a minap olvastam egy szerzőtársam még kiadatlan elbeszélését, ami a fenti sorba tartozik: lehet még csiszolni rajta, ám botlásaival együtt is élő, működő történet, nagyon sok őszinte – vagy legalábbis annak ható – megszólalással. Ezek pedig minden hibájukkal együtt jobban megragadják az olvasót, mint mondjuk a bravúros írástechnika, s egy alkotás ezektől lesz tartalmas, valamiről szóló mű, amit nem csak eladni, de elolvasni is érdemes.