Soron kívül

Hosszú nap volt. Valami hülye álomra ébredtem hajnali fél háromkor, de az is lehet, hogy a szomjúságra – nyolc órával később ütött a BePénél elfogyasztott isteni cseresznyepá... izé, befőtt –, aztán nem tudtam visszaaludni, mert az járt az eszemben, hogy még melóba indulás előtt be kellene pótolni a pénteken és a hétvégén elmaradt adminisztrációt, meg ha már amúgy is, akkor a napi bejegyzést is megírhatnám, aztán rendbe szedhetném magam munka előtt, és akkor még arra is lenne időm, hogy indulásig reggel elintézzek néhány fontos telefont (persze nem volt). Aztán meló. Az mondjuk vicces volt, amikor kialvatlan fejjel a villamos szokott lerobbanása után beestem egy értekezletre, és a főnök szólt, hogy jaj de jó, akkor tartsak egy gyors fejtágítót a kollégáknak – ami mindig furcsa, mert van köztük, aki alsó hangon húsz évvel tapasztaltabb nálam; de mindegy –, aztán meg a sajtóból értesültünk a vezérigazgató új döntéséről, ami nem az első eset, aztán meg irány a terep, és kora délutánig vagy kétszer végigrohantam a várost (Bp., de persze fölöslegesen mondom, hiszen nincs másik városunk).

És most olyan kibebaszottul fáradt vagyok konkrétan már délután három óta – amin a meleg sem segített, meg az eső, meg a tömött villamos a tizenegy kerben, meg metrók, meg a szó szerint ropogó hot-dog Újpesten, meg a meg a meg a –, hogy leginkább a lábam fáj, de piszkosul. És holnap megint adminisztrálás és telefonálás és vonalak recsegése. Jesszus.

A környéken pedig három festmény, mindegyik kurvajó, és mind a három ihlető jelleggel kapott helyet az SU hétvégén megírandó látomásjelenetéhez. Nem annyira a konkrét tartalom, mint inkább a hangulat. Juditnak minden elismerésem! (Böngésszétek a képeit itt.)