II. A főhős karakterábrázolásának lehetőségei
Közhely, hogy egy jó karakter szinte bármilyen történetet elvisz a hátán. Dr. House-nak minden valószerűtlenséget megbocsátunk, mert a figura jellemvonásai izgalmasak, a konfliktusai érdekesek, a szövege pedig zseniális. Hozzá képest a sorozat mellékszereplői felejtősek és lecserélhetők (a negyedik évadban gyakorlatilag le is cserélték a fele gárdát), a történet ugyanis nem róluk szól.
A lapozgatós könyvek szlogenje, hogy „a főhős te vagy!”
A legtöbb márkareklámmal ellentétben, amelyek azt kívánják elhitetni, hogy ha ezt meg azt iszod és eszed és hordod és teszed, akkor te vagy király, ennek a szlogennek jelentése van. A jelentése pedig az, hogy az olvasó (játékos) saját világnézete, meggyőződése, kíváncsisága és problémamegoldó képessége az, ami a történetet mozgatja, és ami a főhős cselekedetiben manifesztálódik.
A lapozgatós könyv főhőse ilyen szempontból egy avatár: egy korlátozott jellemzőkkel felruházott, ám cselekvőképes burok, amelyet az olvasó (játékos) tölt ki saját magával.
A leghelyesebb, ha úgy tekintünk egy lapozgatós könyvre, mint egy kézitükörre. Ha belenézünk, önmagunkat tükrözi vissza, még ha nem is teljes valónkat, hanem csak egy részletet az egészből.
Ennek megfelelően egy lapozgatós könyvben sokkal több hely és szerep jut a főhős ábrázolásának, mint azt gondolnánk; lehetőségünk nyílik ugyanis tükröt tartani az olvasó (játékos) elé.
Egy lapozgatós könyvnél ez a szórakoztatás másik – a dramaturgiától eltérő – eszköze.
Az olvasó (játékos) csak akkor érzi úgy, hogy a történet róla szól, ha kihívjuk őt magát, ha mérlegre teheti a saját eszméit és elgondolásait, ha a legtisztább, legelemibb emberi és erkölcsi szituációkban kell állást foglalnia.
Gondoljunk A nyomorultakra! Gyorsan pörgessük végig magunkban a történetet. Melyek az izgalmas kérdések? Az, hogy Jean Valjean a jobb- vagy a baloldali ajtón nyit be, vagy az, hogy amikor megölhetné a püspököt, akkor megteszi-e, avagy sem? És mitől lesz izgalmasabb a történet? Attól-e, hogy utána merre indul tovább, vagy attól, hogy még az önmagában helyes döntése is rá nézve hátrányos következményekkel jár? És tudjuk-e még ezt is fokozni? Hát persze: ha ezek után megint hasonló dilemma elé állítjuk őt, a főhőst, és megkérdezzük tőle, hogy figyelj csak, most megint erkölcsileg helyesen fogsz dönteni? Azok után, hogy legutóbb is megjártad emiatt…
Egy lapozgatós könyvnek – helyénvaló túlzással – minden pillanatban a legelemibb, zsigeri emberi problémákat kell fölvetnie, és ezeket kell megválaszoltatnia az olvasóval (játékossal), mert minden történet ezekről szól; mert az olvasó csak így érezheti, hogy a játéknak célja van.
2 comments:
Azt nyilvánvalónak érzem, hogy ezen bejegyzések a Delta játékkönyvei nyomán fogantak, de arra kíváncsi lennék, hogy csak jó apropó volt kifejteni a gondolataid, vagy azért járod körül a témát, mert hiányolod a fentieket a két kötetből.
Egyfelől jó apropóként szolgáltak, másfelől, mivel olvastam őket, nyilván hozzátettek ahhoz, amit a játékkönyvekről és a megírásukról gondolok. De nem többet, mint Az Elátkozott ház, vagy Az országút harcosa. A Kígyófészket pár napja olvastam, ám rögtön lekerült a polcról pl. A végzet erdeje is, meg még néhány régi darab. Mondhatjuk, hogy ezekkel töltöttem a hétvégét (sajnos az SU kárára). Szóval inkább általános észrevételeim vannak, mint egy-egy konkrét műre vonatkoztathatók, és igazából a magam számára írtam mindezt, hogy kicsit tisztábban lássam ezt az engem régóta foglalkoztató kérdéskört. Ha mások is érdekesnek vagy hasznosnak találják, amit írtam, az csak hab a tortán.
Remélem, hogy ezzel nem kerültem meg a kérdésedet; mert az tény, hogy se pro, se kontra nem szeretek nyilatkozni M* kiadványok minőségéről, mert hazabeszélésnek vagy saját fészekbe rondításnak tűnne, és az írókörön belül - szerintem - a dicséret és a dorgálás is házon belülre tartozik. Mint ahogy Shane Carrsonnal is beszéltünk már a Kígyófészekről :-)
Post a Comment