Az iparos dicsérete (I.)

Szombaton megjelent a legújabb M*K kiegészítő, a Relikviák rabjai, benne két olyan lappal, amelyekhez segítségemet kérték a készítők. Olyan regény- vagy novellahősökre volt szükségük, akik kimondottan kincsekkel, főleg kincsvadászattal foglalkoznak, én pedig nagyon örültem, hogy így viszontláthatom egy kártyán a még csak készülő Sárkány és Unikorni egyik mellékszereplőjét, Onry kapitányt, a minden hájjal megkent ereklyevadászt. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány sor abból a jelenetből, amikor a kapitány először feltűnik a regényben:

"Utána kezdték a kutatást, ami a Kermir-pusztáktól egészen idáig vezetett, jóslatok és álmok, egy fürkésznek nevezett tárgy, no meg egy ősi térkép alapján, amelyet Onry ki tudja, honnan ásott elő. Amennyire gemaras Batal ismerte, valószínűleg lopta valakitől.

Sürgette az idő, nem bámészkodhatott tovább. Lehajtott fejjel beóvakodott a barlang sötéten ásító torkába; lebotorkált a lépcsőszerű kiszögelléseken; elcsoszogott a kisebb-nagyobb gödrök mellett. Ide már alig jutott el némi fény, s még azt is eltakarta maga elől, de nem mert világot gyújtani, nehogy lentről észrevegyék, és fölkeltsék a kapitányt. Ha minden jól megy, az igazak álmát alussza reggelig, az ő üres derékalja pedig nem tűnik föl senkinek.
Szikra pattant a barlang túloldalán, és valami sercegve lángra kapott. Batal mester szíve egy pillanatra megállt, lábából kiszökött az erő, s elejtette a botját. Csak az isteni gondviselésnek köszönhette, hogy nem esett össze azonnal.
Az immár csak parázsló szivar fénye Onry kapitány borostás arcát világította meg egy beugróban, a szertartáskő mögött.
– Egy sárkányt is felvernél az álmából, Batal mester, pedig azok aztán hozzászoktak a dübörgéshez. – Mutatóujjával alulról fölfelé megbökte nemezkalapjának széles karimáját. – Hidd el: van tapasztalatom ebben.
Kibújt a beugróból, kinyújtóztatta tagjait, és hanyag mozdulattal leporolta a vállát. Batal mester még mindig nehezen kapott levegőt a döbbenettől.
– Te itt… te itt aludtál? – kérdezte hebegve.
– Csak hunytam egyet, amíg felértél.
– De te…
– Lehajoljak a sétapálcádért, vagy anélkül is kezdhetjük a szertartást? Mindjárt éjközép.
– Persze… – bólintott lassan ocsúdva a mester –, a szertartás… – Kábán körülnézett, de természetesen továbbra sem látott semmit. – Ha…
A kapitány meggyújtott egy fáklyát. Úgy állt ott, nemezkalapban és vastag bőrzekében, mellkasán átvetett vadásztáskájával, mint egy lezüllött Krad-lovag, aki épp egy királysírt készül kifosztani. A repedezett szertartáskő csak megerősítette ezt a képzetet."

A kártyások megkapták ezt a részletet (és még többet is), valamint részletes instrukciókat, hogy Onry kapitány milyen jellem, és hogy milyen ismert pop culture figurára alapoztam (azt hiszem, nem lesz nehéz kitalálni). Részemről addig követtem a kártyalap kidolgozását, amíg a hozzáértők meg nem határozták a képességeit, majd el nem indult a grafikai megvalósítás. Ehhez is kikérték a tanácsaimat, aztán a művész alkotni kezdett – és ez a kép született:


A célnak tulajdonképpen megfelel, a kép végül is nem lett rossz, de ez nem az az Onry kapitány, akit én a fenti jelenetben ábrázoltam – és végtelenül távol esik attól, ahogy a figura bennem él. Sietek leszögezni, hogy ez nem a grafikus hibája, és nem is a kártyásoké, sőt: mindegyiküknek köszönöm, hogy messzemenőkig figyelembe vették mind a karakter képességeire vonatkozó kéréseimet, mind pedig a grafikai iránymutatást. Mert a főbb kellékek mind-mind szerepelnek a képen: a mordály, a kalap, a zeke, a kard – a részleteket illetően rendben vagyunk (csak a borosta hiányzik). Az, hogy az összkép nem felel meg az elgondolásomnak, a munkamódszer eredménye: hogy a grafikus írásos útmutatás alapján, az írótól távol, valaki más megrendelésére dolgozik, s a két kreatív ember között nincs közvetlen kapcsolat. Ugyanakkor a kártyák elkészülésének körülményeit ismerve ez majdhogynem szükségszerű, s épp ezért tényleg nagyon köszönöm a kártyával foglalkozók minden igyekezetét: örülök, hogy segíthettem, és jó érzés lesz majd kezemben tartani a lapot (a sárkányos lappal együtt, amelynél aztán maximálisan ügyeltek minden kérésemre).

No de miért is az a cím, hogy az iparos dicsérete? Azért, mert az alkalmazott grafika nem művészet, hanem iparág, és a jó alkalmazott grafikus nem művész, hanem iparos. Ez így nagyon leegyszerűsítő kijelentés, de már többször találkoztam a problémával, hogy egy-egy szóban előadott és leírt koncepciót a grafika készítője egészen a saját ízlésére formál, művészi önmegvalósítása részének tekinti, így aztán az eredmény már nyomokban sem emlékeztet az eredeti koncepcióra, és mindenki bambán néz, hogy akkor most 1.) én nem ezt írtam / gondoltam, 2.) én nem ezt rendeltem meg, 3.) és még azt is elvárja, hogy ezért fizessek? Ez valami sajátosan magyar betegség, a pályaválasztásnál elrontott dolog, amikor az ember igen kreatívan viszonyul a választott szakmájának kritériumaihoz. Nagyon leegyszerűsítve: ha én bankigazgatóként egy letisztult formavilágú irodába egy ízléses, de igen egyszerű íróasztalt szeretnék, akkor lehetséges ugyan, hogy megtetszik a művész-asztalos által faragott stukkódíszes dombornyomásos hupilila freskóasztallapos Barbie-leányálom, de nem biztos, hogy elfogadom a megrendelt munka teljesítéseként.

A grafikához és a M*-hoz visszatérve sajnos nem egyszer találkoztam ezzel a rajzolói hozzáállással (megint nem a fenti képről beszélek, hanem elsősorban könyvborítókról), és mindig csodálkoztam, hogy akkor ezt most miért és hogyan képzeli a tisztelt alkotó egyáltalán. Ezért is örültem nagyon, amikor megjelent a Szinergium, amelynek az összeállítását (és néhány rajz esetében azok megszületését) elég közelről követhettem nyomon.

De mert most már meló, erről bővebben legközelebb.