Mielőtt mindenki a szívéhez kapna, gyorsan jelzem, hogy nem, nem ütött be nálam a kreatív blokk, nincs írói válság, nem ment el a munkakedvem, egyszerűen csak az jutott eszembe, hogy írhatnék egy bejegyzést a témában. Pontosabban arról, hogy mit tegyünk – mit teszek –, ha egyszer beüt a krach. De ehhez először tudni kell, hogy különféle írói válságok vannak: olyan ez, mint a gazdaság, lehet, hogy az államháztartási hiány a probléma, de talán az alacsony fogyasztás miatt döcögünk, vagy a külkereskedelmi mérleg borult nagyot, esetleg csak spekulálnak a forint ellen – szóval milyen írói válságok is vannak?
Először is ott van az a válság, ami igazából nem az író, hanem a kiadó és az olvasók problémája, miszerint az írónak egyszerűen nincs kedve írni. Mondanom sem kell, hogy ez a leggyakoribb, ugyanakkor az író számára meglehetősen stresszmentes válság: tévét néz, alszik, olvas, számítógépes játékot játszik stb. (a sor tetszőlegesen bővíthető) ahelyett, hogy írna. A rutinosabbak – akik már két-három éve a pályán mozognak – rákérdezés esetén különböző fedőtevékenységekkel hosszabb-rövidebb ideig képesek elhitetni a környezetükkel, hogy ők tulajdonképpen dolgoznak, de ennek ne dőljünk be, és magunkban rögtön duplázzuk meg az aktuális kézirat leadásáig remélt hátralévő időt.
Ennél egy fokkal zavaróbb az ihlet hiánya, amit én ötletválságnak neveznék. A jeles szerzőnek ilyenkor lenne kedve írni, és a sors persze úgy hozza, hogy ideje és alkalma is lenne rá, minden lehetősége adott, hogy remekmű szülessen, épp csak pont nincs olyan ötlete, amit meg tudna írni jól. Itt az utolsó szóra esik a hangsúly, az öreg rókák ugyanis bármikor bármiről bármennyit tudnak írni, nem ezzel van tehát a probléma, hanem azzal, hogy egy adott élethelyzetben (írói hangulatban) nem lehet csak úgy bármiről írni. A remekműhöz olyan ötlet kell, ami belülről jön, ami megmozgatja az írót mint embert, és nem biztos, hogy épp akkor van ilyen. A papírgalacsinok belsejébe feljegyzett régi ötletek ilyenkor nagyon jól jönnek, de azokkal többnyire az a helyzet, hogy ha tényleg jók és megmozgatják az írót, akkor ilyen-olyan formában valószínűleg már elsütötte őket, vagy épp jelenleg is azokon dolgozik (mely esetben nem beszélhetünk ötletválságról), szóval ilyenkor csak egyvalami segít: az ember járja a várost, beül az állatkertbe, barátokkal beszélget, sörözik, olvas, híradót néz, és reméli, hogy előbb-utóbb meghall vagy meglát valamit, amiből teremt egy szereplőt és egy történetet. Murphy törvénye, hogy addigra pont csak annyival, de megváltoznak az életkörülményei, hogy már ne tudjon csak és kizárólag erre az írásra koncentrálni...
Ha kedv és ötlet is van, és még időt és helyet is sikerült szakítani (mely utóbbiak hiánya is lehet válságtényező, ám aligha szorulnak részletes kifejtésre) akkor elméletileg minden adott az íráshoz. Boldog szerzőnk (mint mondjuk én) ilyenkor leül és írni kezd, tetszetősen halad, gördülnek a mondatok, születnek a figurák, egyik a másik után kel életre az író fejében és a papíron (monitoron), míg aztán egy szép napon kiderül, hogy ez ebben a formában nem jó, mert vagy gyengébbre sikerült a konfliktus a vártnál, vagy kellene egy erősebb mellékszereplő, vagy giccsesebb a stílus a szándékoltnál, vagy eltévesztettük a fókuszt, vagy elszállt a gép és vele a három utolsó oldal, és most komolyan gépeljem őket újra?, vagy egyszerűen csak behoztak nekem egy sohasem kért bögre kakaót, és közben elfelejtettem, hogy hol is tartottam, mit akartam írni, zseniális ötlet volt, de így már sohasem lesz ugyanolyan.
A fenti bekezdésben felvillantott problémák azok, amelyekre a kreatív blokk kifejezést alkalmazom. Mint látható, alapjaiban tér el a nincs kedvem / nincs ötletem párostól, és ez a típusú probléma az, ami – ha tartósan megoldatlan – klasszikus, nagybetűs Írói Válsághoz vezethet: elkedvetlenedéshez, kiégéshez, éveken át tartó hallgatáshoz. A fentiek közül még a legbanálisabb (a kakaó) is nagyon gyorsan ahhoz vezethet ugyanis, hogy az író ahelyett, hogy folytatná a félbehagyott – esetleg hibás – szöveget, elkezd szőrözni a részletekkel, újra meg újra kijavítja, annyiszor és annyira, hogy már nem látja a fától az erdőt, és nemcsak elmegy a kedve az egész szövegtől, de az önbizalmát is elveszíti, kételkedni kezd abban, amit addig írt, az egész koncepcióban és végül még az ötletben is, és az egészet otthagyja a francba. Higgyük el, de tényleg: van ilyen.
Nyilván a kakaós példa olyan banális, hogy csakis megtörtént eset lehet, és tényleg: már nem tudom, hogy a Hallgat az égbe írt elbeszéléseim egyikét vagy az Abbitkirálynőt írtam éppen, amikor egy este az akkori kedvesem belibegett, hogy készített nekem egy bögre kakaót. Boldogan összeszorítottam a számat, beleharaptam a nyelvembe, vettem egy mély levegőt, aztán megköszöntem (a harapás helye azóta is fáj eső idején). Aztán kiléptem a Wordből, és elkortyoltam a kakaót. Akkor este már nem is dolgoztam tovább: ez a teljesen jelentéktelen közjáték úgy kirobbantott az írásból, hogy teljesen elfelejtettem, mit akartam írni, és nem is hiszem, hogy utána eszembe jutott – később, másnap, folytattam valami mással (más mondattal, más jelenettel, már mit tudom én).
A többi probléma nem ilyen jelentéktelen, de lényegüket tekintve ugyanilyenek: minden olyan elem, ami megzavarja az alkotás előremenő folyamatát, kreatív blokkot okozhat. Rájöttél, hogy az egyik szereplőd beszédstílusát miként egyedíthetnéd, de ezt visszamenőleg is ki kellene javítanod? Ne javítsd: mostantól beszéljen úgy, aztán majd kijavítod. A felénél rádöbbensz, hogy elrontottad a fókuszt, ki kéne iktatni egy teljes történetszálat: hát akkor azt mostantól ne folytasd, aztán ha végeztél, majd kiirtod korábbról. Avagy aranyszabály: előbb fejezd be azt, amit írsz – csak utána javítsd. Ha bármilyen már később nem visszatérő problémát veszel észre az írásodban, ne írás közben agyalj a megoldásán, hanem csak azután. Előbb. Fejezd. Be.
A retorika szabályai szerint itt most meg kellene ismételnem, hogy mindezt azért, hogy ne kerülj bele egy egyre mélyülő gödörbe, amiből nehéz lesz kikecmeregni; hogy ne kezdj el javítani, mert a legtöbb javítás újabb javításokhoz vezet, múlik az idő, javul a szöveg, de nem halad előre, a szerkesztés folytán gyakran még rövidebb is lesz, és úgy tűnik, hogy visszafelé haladsz, elkezdesz kétségbe esni, elkezded erőltetni, érződik az izzadtság a szövegen, még inkább javítani kezded, kihajítod, írhatod újra, megint nem haladsz sehová.
A blog rendszeres olvasói számára ez tőlem furcsán hangozhat, hiszen akár csak a legutóbbi bejegyzésben is közzétettem egy nézőképet arról, hogy mennyit javítgattam a Százháború szövegén, amikor pedig még csak a kétharmadánál tart a regény. Bort iszok és vizet prédikálok? Tulajdonképpen igen, de különben meg nem: a Sárkány és Unikornis (amelyből a Százháború is kinőtt) egy 2005-ben elkezdett projekt, ami hosszabb-rövidebb időkre mindig félbeszakadt, de sohasem kreatív blokk miatt. Időhiányból igen, íráskedv hiányában igen (az ötlet viszont régóta létezett), de olyan problémákkal nem találkoztam közben, amelyeket ne tudtam volna megoldani. Legtöbbször az volt a gond, hogy két írásra alkalmas pillanat között eltelt fél év vagy egy év, volt olyan, hogy kettő, és közben elfelejtettem, mit írtam, még azt is, hogy mit akartam, és szabályosan újra kellett tanulnom a szöveget. Na és ilyenkor tanulás közben tényleg javítottam, és ez még a jobbik eset, mert volt olyan, hogy százezer leütés hosszú verziókat dobtam ki inkább, mondván, ez annyira régi és idegen már tőlem, hogy még csak hasonlóképp sem tudnám folytatni. Az egyéb írásaimat viszont éppen a Sárkány és Unikornissal kapcsolatos tapasztalataim miatt előbb mindig befejezem, és csak utána kezdem javítani.
Hanem a végére azért még maradt a kérdés, hogy mit teszek kreatív blokk esetén? Amikor mondjuk előző nap valahol lezártam a szöveget, és most nem tudom, hogyan folytassam (amellett, hogy mindig úgy hagyd abba, hogy tudod a következő mondatot – de ne írd le, csak jegyezd meg! –, mert akkor könnyebb folytatni). Nos, ez történt például szerdán, a nagyon lelkes "hű de mennyire kedvem van most Százháborút írni!" bejegyzés után. A böngészőt becsukva itt ültem a gép fölött, bámultam a monitort, és bár leírtam egy-két mondatot, azt éreztem, hogy ez most szopacs, ez most nem megy úgy, ahogy számítottam, lehet, hogy ezt most elkiabáltam. Elolvastam az adott jelenet elejét, kicsit fel-alá sétáltam, átgondoltam, hogy mit is akartam, visszaültem – de megint nem éreztem, hogy természetesen jönnének a mondatok, hogy jó lenne az a bekezdés, ami született. Szóval kitöröltem (mert annyira rossznak tűnt), bezártam a szöveget, aztán megnéztem egy Stargate Universe részt, aztán kifeküdtem a napra, aztán Darwint olvastam, aztán Alan Moore-t olvastam (League of Extraordinery Gentlemen), aztán megint megnyitottam a szöveget, újra bezártam, kinyitottam egy sört – sorolhatnám, de a lényeg, hogy eltelt a nap és az éjszaka. Aztán tegnap reggel nem kapcsoltam be a gépet, hanem fogtam a direkt erre a célra magammal hozott vastag füzetet, kifeküdtem vele a kertbe, és elkezdtem kézzel írni azzal a mondattal, amivel két nappal korábban ágyba feküdtem. Láss csodát: napok óta nem haladtam olyan jól, mint tegnap; igaz, utána hajnalig ébren is maradtam, hogy be is gépeljem.
Tanulság? Ismerd meg önmagad. Ismerd az észjárásodat, a szokásaidat, a habitusodat, ismerd fel, hogy mikor fáradtál el, mikor kell kikapcsolnod az agyadat, mással elfoglalnod, más útra terelned, elfogadnod, hogy akkor mínusz egy nap az alkotói szabadságból, de cserébe másnap majd másfélszer többet haladhatsz (igen, így is hibádzik fél nap, de így jártál), és nem szabad elveszítened a lelkesedésedet amiatt, hogy egy napig nem haladtál – szóval ez a legfontosabb. Általában érvényes tanács, hogy a napi rutinon változtass: ha négy fal között írsz, menj ki a természetbe, ha egyedül vagy otthon, menj emberek közé, ha számítógépen írsz, vedd elő a papírt... ez utóbbi különösen fontos, mert az ember másképpen ír papírra, mint szövegszerkesztőben (kevésbé és akkor is máshogy javítja a leírtakat, továbbá önkéntelenül is megfontoltabban fogalmaz, így elsőre is jobb lehet a minőség, ami az önbizalom és a lelkesedés szempontjából is fontos). Ami a lényeg: hogy amikor egy bármilyen okból jött elakadás után legközelebb leülsz foglalkozni a szöveggel, akkor mások legyenek a körülmények, mint amikor abbahagytad, mert akkor az agyad nem kapcsol vissza ahhoz az élményhez, hogy jesszusom, ez már a múltkor sem sikerült!