Nem a győzelem a fontos

Wyquin barátom már írt róla, Eric pedig hamarosan fog, de azért én sem hagyhatom ki, hogy beszámoljak a múlt heti VII. Lumina Cornu Asztali Tornáról. De mivel Wyquin is a személyesebb oldalát emelte ki, és alighanem Eric van Dien is azt fogja, én megpróbálok a játéknak úgymond a szakmai oldalára koncentrálni. Legalábbis most. Aztán majd lehet, hogy később írok a szerepjáték illetve a szerepjátszás és az írás kapcsolatáról, viszonyáról, mert ez a téma is megír egy misét, főleg Wyquinnek a fanfictionről írt bejegyzésével együtt. Na de most maradjunk a Lumina Cornunál.

Ahogy én láttam, a rendezvény megint nagyon profi volt. Meghívott vendégként és zsűritagként persze én egészen más részét és másképp látom, mint a játékosok, ám épp ezért merem azt mondani, hogy a srácok remek színvonalon, hatalmas odaadással szervezik ezeket az eseményeket, mindent megtesznek azért, hogy mindenki eljusson a színhelyre (pl. autókat küldenek a vasútállomásra érkezőkért), s ha már ott van, jól érezze magát. (Wyquin, mit is ettünk vacsorára? Hát az valami fantasztikus volt. De az ebédre és a sörellátottságra sem lehetett panasz.) Magyar Gergely problémaközpontú, nyomozós típusú modulja tág teret adott a szerepjátékra – legalábbis egyes csapatok nagyon messzire elbóklásztak a céltól, hatalmas vargabetűkkel közelítették meg, és még olyan is akadt, amelyik visszafordult; de az sem utolsó, hogy egy gorviki csapatnak végül is egész jól sikerült megoldania az ó-pyarroni küldetést úgy, hogy közben hűek tudtak maradni önmagukhoz –, ám ugyanezért kicsit talán hiányzott belőle a harc feszültsége; bár így is volt csapat, amelyik majdnem otthagyta a fogát.

Tavaly novemberben zsűriként kicsit (nagyon) hiányoltuk a csapatjátékot: a versenyzők között nem volt különösebb össztartás vagy szervezettség, nem volt munkamegosztás, hanem csak mentek-mentek a karakterek, mindenki belekapott valamibe, nem láttunk csapatmunkát. Idén először megijedtünk, mert épp az ellenkezőjét láttuk: működő, átgondoltan összerakott, vagy akár ad hoc alakult, de gyorsan összeszokott csapatokat, ám alig kiemelkedő egyéni teljesítményt, és bizony gondolkodóba is estünk, hogy a legjobb csapat és a legjobb szerepjátékos díjakat ki kapja (előbbire azért, mert sok jelölt volt, utóbbira azért, mert udvariasan mondva kevés). Szerencsére azonban ahogy telt a délután, úgy tisztult a kép, hiszen mind többször jutottunk vissza az egyes csapatokhoz, egyre jobban megismertük őket és a karaktereket, s a végén – félelmeink ellenére – nagyon könnyű és egyhangú volt a döntés.

A tornát végül a Pyarroni Egyesült Térképészeti Társaság nyerte, egy ad hoc alakult csapat, akik sokkal többet törődtek az általuk meglátogatott helyszínek felmérésével és részletes térképek készítésével, mint a modullal. Laza, fesztelen játékot hoztak, remek munkamegosztással (a térképész nemes és jobbkeze, illetve három segítőjük); mindegyiküknek voltak jó pillanatai, mindenki aktívan részt vett, nem nyomták el egymást, nagyon jó, élvezetes játéknak lehettünk tanúi. Ahogy utólag is mondtam nekik, nem baj, hogy eszükbe sem jutott, hogy ilyen felállással és hozzáállással legjobb csapat lehetnek a végén: általában az nyer, aki nem a nyerésre, hanem a szórakozásra, a játékra figyel, hiszen a szerepjátéknak mégiscsak ez a lényege.