Mire írunk? Zenére

Az ember leül, tölt egy whiskyt (nem ebben a sorrendben, de így hangzik jól a mondat), elindít egy Johnny Cash-t (Riders in the Sky), és ahelyett, hogy novellát / regényt / függeléket írna, egy bejegyzést kezd, mert már itt az ideje.

Aztán Bob Dylan (The Times They Are A-Changin’), ami menthetetlenül összefonódott a Watchmen nyitóképével. Nem olyan jó az a film, viszont iszonyatosan hangulatos, bármikor kedvem támad hozzá. A képregényt is ajánlom mindenkinek, ha van még olyan esetleg, akit valamiért elkerült. És aztán rögtön a Transmetropolitant, mert csak úgy. És a Sagát. Bár ha Brian K. Vaughan, akkor én valamiért mai napig az Ex Machinát tartom tőle a legjobbnak (nem összekeverendő a filmmel).

Metallica: Enter Sandman. Nem mondom, hogy segít írásra hangolódni, de ki tudja.

Burleszk

Bementem egy helyiérdekű drogériába csak és kizárólag nedves törlőkendőért, maszkban, udvariasan. Szigorúan rám szóltak, hogy fogjak meg egy bevásárlókocsit, mert azzal számolják a vevőket. Mire én: "Megmondom őszintén, nem szívesen fogdosnám össze, két okból. Egyrészt egy cseppfertőzéses járvány közepén szerintem nem jó ötlet fölöslegesen összefogdostatni bármit is a vevőkkel, másrészt a gyógyszertárból jövök, és tele a táskám köhögésre való gyógyszerrel az asszonynak, aki köhög, és önökkel ellentétben már látott élőben koronavírusos beteget, merthogy járványügyesként többek között ő kézbesíti nekik a karanténhatározatokat." Hát azt látni kellett volna, hogy spricceltek az emberek a közelemből. Komolyan, Chaplin ahhoz képest... No de mindegy. Amúgy reméljük, hogy csak hörghurut. Mint a gyerkőcnek (akinek már harmadik hete). Hát így.

Minimálnapló - 2-3-4-5. nap

2. nap (2020.03.17.)

Délelőtt verbális bokszba hajló kötélhúzás a gyerekkel, hogy tanulni kell. Még a koronatérképet is megmutattam neki, nézd csak, ez nem szünet, hanem egy nagyon rossz helyzet, tanulni kell. A sok kis piros folt lenyűgözte, de azért sem ült le olvasni, nekem pedig még egy halom dolgom akadt, úgyhogy ebben maradtunk. Végül este hat körülre azért megcsináltunk mindent; én közben vagy négyszer futottam kisebb-nagyobb köröket, plakátolás, értesítők kihordása stb. stb. stb., mindenki csináljon magának e-mail címet, nem kell a kifogás. Meglátjuk, mennyire működnek majd együtt az ügyfelek ebben a home office dologban.

3. nap (2020.03.18.)

Asszonyszemély kapott egy szabadnapot, úgyhogy reggel megint uzsgyi vásárolni a szuperbe, mert most már itthonra is kell egy nyomtató. Ha már ott voltunk, vettünk persze mást is, most már tényleg fullon van a hűtő és a fagyasztó. Érdekes dolog ez amúgy, hogy ne raboljuk le a polcokat. Nos, az én abszolút nem szakértő álláspontom, elvégre ugye nem politológus vagyok, az csak a végzettségem, szóval egyfelől erősen kétlem azt a szerte-hossza hangoztatott álláspontot, hogy nem lesznek majd ellátási zavarok (karanténba kényszerített kamionosok – pipa, határellenőrzés – pipa, gyárleállások – pipa), másfelől el kellene felejteni azt, hogy az ember kétnaponta boltba megy tejért-kenyérért, és átállni a minél ritkább nagyobb vásárlásra a távolságtartás jegyében. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az embert simán házi karanténba küldhetik majd húsznaponta mondjuk, mert húsznaponta összefutott egy-egy koronással, akkor egyszerűen nincs olyan logika, amely szerint ne a felhalmozás lenne ilyenkor az egyetlen helyes döntés. És akkor még kijárási tilalomról nem is beszéltünk (szerintem kb. egy hétnyire van, de még az is lehet, hogy megússzuk, nagyon-nagyon szerencsével).

4. nap (2020.03.19.)

Az első tényleg itthon töltött nap. Gyerkőccel elvoltunk, délelőtt matek, délután olvasás és nyelvtan. Részemről hírolvasás. Nem kicsit aggasztó mindez, időnként belém hasít.

5. nap (2020.03.20.)

Nem vagyok egy nagy szakács, sőt, tavaly tavaszig kb. rendíthetetlenül hittem, hogy nem tudok főzni. Aztán ugye ezért-azért-amazért úgy alakult, hogy nettó fél évet a telken töltöttem, ebből kétszer hat hetet ráadásul a gyerkőccel, a kényszer pedig nagy úr. Így utólag nagy szerencse, mert most már gond nélkül összecsapok ezt-azt, sült és rántott húsok, mindenféle krumplis és rizses köret, saláták, egy-két fajta főzelék, húsleves, ha nagyon muszáj. Asszony kicsit kivan (jó hogy; járványügyesekkel is dolgozik együtt, ugyebár), nagy könnyebbség, hogy néha nem kell főznie.

A világkapitalizmus szünetel

Három napja mondom az ismerőseimnek, hogy ebből akkora válság lesz, amekkorát a második világháború óta nem látott senki, sőt, de van rá megoldás, egyszerűen csak meg kell állítani a gazdaságot, de igazán; három vagy akárhány hónapig bezárni a tőzsdét, nincs tulajdonszerzés, nincs fizetés, nincs semmi – persze ez így nem megoldható, de úgy meg lehetne oldani, ha minden ország elkezdene pénzt nyomtatni, önteni mindenhová mondjuk a tavalyi évek bevétele-eredménye-fizetése alapján, és utólag azt mondani, hogy ennyi, innen visszaállunk a normál ügymenetre (épp csak ez azzal a veszéllyel járna, hogy az emberek rájönnének, hogy a pénz csak egy közös illúzió).

Minimálnapló - 1. nap

1. nap (2020.03.16.)

Reggel nyolcig – a tervektől eltérően – nem kaptunk napi tananyagot (nem mintha számítottam volna rá), úgyhogy mondtam a kölyöknek (másodikos), hogy akkor a tanítás elmarad. Bekapcsoltam ugyan az M5-öt, hátha ott megy valami, de csak néhány néhány tinédzser beszélgetett arról, milyen jó felsősnek lenni (nem mintha másra számítottam volna). Mindezt nem panaszkodásként vagy rosszakaratból mondom, egyszerűen csak a tények rögzítése végett. Még 2018-ban sem akart senki 2020.03.16-ától digitális oktatást, nemhogy 2020.03.13-án, szóval épelméjű ember nem várhatta, hogy hétfőn tényleg indul a rendszer. Házi feladatot végül valamikor délután kaptunk, de abból én már kimaradtam, mert asszony közben hazaért, én meg már a papírírószer boltban voltam fénymásoltatni (mert az amúgy üzemi teljesítményt bíró irodai nyomtatónk persze ma döglött be), a sarki éttermessel (régről ismerem amúgy) barátian megosztoztunk a boltos (akivel szintén régre nyúlik az ismeretségünk) utolsó 2.500 papírján (szerencsére nekem jutott több). Utána egy órát talpaltam, mire mindenkit (mármint a sétával elérhető ügyfeleket) kiértesítettem, hogy a legrosszabb forgatókönyv (az melyik? és az tényleg az?) esetére az is nyomban csináltasson magának e-mail címet, ha más nem, az unokájával, aki még számítógépet sem látott közelről. Most így megy ez.

Oscar 2020

Rövidebb és tömörebb leszek a szokásosnál, ahogy a bejelentéstől a ma esti díjkiosztóig eltelt idő is rövidebb volt, úgyhogy csak mostanra végeztem a jelölt filmekkel. Előre jelzem, nem olvastam semmiféle mérlegelést, és a legtöbb esetben azt sem tudom, ki nyert már mindenféle szakmai díjakat. Szóvalakkorhát...

Legjobb színész – Adam Driver. De ha Joaquin Phoenix kapja a Jokerért, akkor sem fogok falnak menni, DiCaprio pedig megérdemelten kapott jelölést, amit most nem vált majd díjra, Banderas és Pryce jelölését viszont nem igazán értem egy olyan évben, amikor ott van a Ford v Ferrari Matt Damonja és Christian Bale-je jelölés nélkül. Azt a filmet ugyanis a vágást leszámítva ők vitték el a hátukon. 

Háttérmunka

Az elmúlt egy hetet – már amikor nem a civil munkámat végeztem – alapvetően írói háttérmunkával töltöttem, ami nagyjából a következőt jelentette: olvasgattam a kapcsolódó M* irodalmat (ráfordított idő összesen: kb. 3 óra), kijegyzeteltem a meglévő háttéranyagot (kb. 1 óra), többször átolvastam-megcsodáltam a Lenyűgöző bolygónk a Föld sivatagokkal kapcsolatos leírásait (kb. 2 óra), töprengtem sokat (kb. 3 óra), tevékről és karavánokról olvasgattam a neten (kb. 2 óra), a háttéranyag jegyzetei alapján felpakoltam néhány oázist a térképre (kb. 1 óra, és nem a trükkös pixelek miatt, hanem mert egy oázis nem azért van ott, mert az író oda rakta, hanem ott lehet, ahol van rá lehetősége, szóval töprengés, mérés, rajzolás), aztán kb. 3.000 leütésben megírtam, hogy milyen lehetett a délnyugat-északkeleti karavánút a manifesztáció előtt (kb. 1 óra), majd továbbgondoltam, hogy akkor ezt most ugye a háború utánra kell (ez igazából gyorsan ment, rombolni mindig könnyebb), közben megnéztem egy dokumentumfilmet szudáni nomádokról (50 perc), végül pedig a következő magnum opus született mindebből a 14 órányi munkából:

"A Mélysivatagból kirajzó amundok valóban kiszárították a kisebb oázisokat: idegen, ősi fajzatok voltak, akik egy tevénél is jobban tűrték a szárazságot, és az embernépekkel vívott háborújukban ezt ki is használták. Bardaia-Halfáig ugyan az út még sztyeppés-bozótos vidéken, vállig érő drezsedafű és göcsörtös henderfák között vezetett, az Abubashir keleti lankáinak egykor zöldellő legelői azonban sziklateraszokká csupaszodtak, El Hasira oázisát pedig a lerontott falakon kívül csak egy sós-vörös mocsár és néhány konok sāhruhfa jelezte. Samiír mégis minden alkalommal eljutott Al Hidemába és vissza: az embereit gyaloglás helyett tevehátra ültette, spórolt a vízzel, de nappal is szigorú iramot diktált, az árujáért pedig annyit kért, amennyit a végén már maga is szégyellt, úgyhogy idővel garasoskodnia sem kellett."

És most igen nagyon büszke vagyok. És nem, ezt soha senki nem fizeti meg. Legalábbis pénzben. De nem is azért csinálom.

Köszönöm

"Gorduin, akinek utolsó emléke a gerincébe hasító fájdalom, utolsó gondolata a csodálkozás volt, sokáig hevert mozdulatlanul a sötétségben, majd még hosszabban emelkedett valamely sűrű közeg folyvást világosodó rétegein át: a mindenség előbb vérvörös volt, aztán mézszínű, végül borostyánsárga, gyantacsepp az idő fájának kérgén, mely rabul ejtette és nem eresztette a szétszóródni kész gondolat-szilánkokat. A szilánkok halmaza mozdulni akart, és ráébredt, hogy nincs mivel mozdulnia: ami volt, amivé lett, tehetetlenül lebegett e sajátos határtalanságban. Nem veszett el, nem foszlott semmivé, de más... azaz mások rendelkeztek vele, s miközben emlékeit ízlelgették, őt bámulták kristályosan csillogó oszlopaik belsejéből, melyek úgy emelkedtek a szféráit vesztett ég magasába, mintha tisztük szerint a Teremtés egészének terhét hordoznák.

Azt, ami egykor Tier Nan Gorduin volt, félelem helyett ámulat és megrendülés töltötte el az oszlopok lakói láttán. Emberek voltak, ismert és ismeretlen népek vonásait hordozták, s a testüket körülölelő eleven borostyán temérdek szálával kötődtek a létezés alsóbb szintjeihez – és a lélek, mely háromnegyed évszázada egy ilanori bárd testében lakozott, hirtelen ráébredt, hogy nem először jár itt, s hogy nem is ez a mostani az utolsó alkalom.

– Megtörtént – hallotta valahonnét, s ahogy a beszélőt kereste, újabb alakokat pillantott meg: félkörben álltak az utolsó oszlop előtt, és derékig merültek az időtlenség aranyló ködébe. – A Kilencedik végre eljött közénk, hogy számot adjon az ébredés kínjairól." (Wayne Chapman: Karnevál, II. kötet, 1. kiadás, 321. o.)