A Hőseposz térképei

A minap bekereteztettem a szürkecsuklyások Ynev-térképét, és az jutott eszembe, hogy talán ez is érdekes lehet: alább néhány szemelvény a Hőseposzhoz készült térképekből, a kezdeti ötleteléstől a végeredményig.

1. Ez az első Domoly (Dományi Bálint) vázlata a negyedkori Ynevről az előkészítés fázisából. Azóta is mindig csodálattal nézem, amikor egy-egy alkalomra papírra veti Ynevet, és elkezdi rajzolni, hogy akkor itt ez a folyó ide meg ide... Persze ezek tőle is csak vázlatok ilyenkor. Így kell elképzelni:

2. Aztán, miután egyeztetünk, hogy pontosan mit szeretnék, melyik barna pacát milyen hegynek nevezzék, ez lesz belőle (igaz, ez most pont a másodkor, de a haladás látszik azért):


3. Aztán én pepecselek vele néhány órát, hogy több név legyen rajta (az elf nyelvről és nevezéktanról majd később, mert azt is kidolgoztam), amiből nullához közelítő photoshopos ismereteimnek hála ez lesz:


4. Ez pedig a végeredmény, már egészen más stílusban:


5. És akkor lássuk, mi lett az első pontban mutatott negyedkori vázlatból:


Hát így. Örök hálám Domolynak és Beelzének (Kotsis Levente), hogy ezek elkészültek, meg mind a többi, amiket mi szerzők Ynevhez évek óta használunk.

A helyszínleírás (III.) - Útravaló

Mit írtam tehát eddig? Először is (hangsúlyozottan szerintem), ha lehet, akkor a helyszínleírásnak legyen dramaturgiai szerepe: alapozza meg a hangulatot (pl. komor, borongós idő van, ami egy szomorú jelenetet vezet fel, vagy vidám napsütés, amikor Anakin Padméval hancúrozik a mezőn, vagy vidám napsütéses idő van ugyan, ám épp temetnek, ami remek ellenpontozás), fokozza a feszültséget (pl. a szakadékba zuhanásnál, vagy azzal, hogy süt a nap, de temetünk), vagy éppen egy feszült jelenet után segítse annak feloldását, hagyván kicsit pihenni az olvasót (pl. harcjelenet után egy féloldalnyi leírás a napfelkeltéről, akár a véres csatatér fölött). Ha nincs ilyen dramaturgiai célunk, akkor a cselekményesség érdekében cselekmény közben mutassuk be a helyszínt, hogy ne akasszuk meg a történetet.

Akár így, akár úgy, ne feledjük el, hogy nem kell apróra leírni a helyszínt (hacsak nem az a célunk, mint Balzacnak, vagy ha pl. egy gyilkosság helszínéről írunk, ahol a nyomozó épp tüzetesen szemügyre vesz mindent, és ez az olvasónak is érdekes lehet): a kivételektől eltekintve törekedjünk a minél rövidebb, képies megfogalmazásra – jó gyakorlat lehet körülnézni és leírni azt a három-négy dolgot, ami a saját szobánkban / irodánkban stb. a szemünkbe tűnik: ezek a kulcsszavak, minden helyszínt ilyen módon írjunk le első közelítésre; később még mindig részletezhetünk. A túlzott precizitást és a szakbarbárságot azonban ekkor is kerüljük (nem különösebben érdekes, hogy harc közben valaki 'a grizzly mögött', vagy a 'grizzli mögött egy lépéssel, kicsit balra' áll, illetve, hogy az a grizzly egy Ursus arctos, abból is egy horribilis), kivéve persze, ha humorost hatást akarunk kelteni, vagy a nézőpontkarakter egy hobbizoológus, akinek ez az utolsó gondolata, mielőtt az Ursus arctos (horribilis!) megfordul. Hobbizoológus meg azért, mert egy igazi szakember nem megy a grizzly mögé...

Végül pedig sose felejtsük el, hogy egy helyszín mindig több egyszerű helyszínnél: a szereplő gyerekkori szobája, gyűlölt munkahelye, imádott hegye, amelyet meg kell mászni – csak mert ott van –, vagy éppen a szakadék, amelybe mindjárt belezuhan, vagy csak egy vadidegen csótányfertőzött otthona, és szereplőnk már előre undorodik attól, hogy találkozzon ezzel a figurával, aki csótányok között él, és már az utolsó csapdája is ürítésig telt kártevőkkel, de annyi fáradságot sem vesz magának, hogy kihajítsa... már ha egyáltalán ő tette le a csapdát, és nem a felesége, aki azóta már mással kefél - hát, valahogy így. Ettől lesz igazán élő és emlékezetes a helyszín: ha segítünk az olvasónak, hogy átélje-átérezze, az pedig csak a szereplőkön keresztül sikerülhet.

Címszavakban ennyi talán elég: ha másra nem is, arra jó lehet, hogy ha valaki írogat, akkor a fentiek alapján átnézze a szövegét, mert ártani biztos nem árt. Akik pedig nálam jobban csinálják, és én is tőlük tanulok:

Philip K. Dick – bármelyik műve azért, hogy lássuk, a kevés sokszor többet ér
Umberto Eco – A rózsa neve és a Baudolino, mert ezekben a hosszú leírásokra látunk kiváló példákat
James M. Cain – A postás mindig kétszer csenget, hogy lássuk, sokszor mennyire nincs szükség helyszínleírásra egyáltalán
Dino Buzzati – A Tatárpuszta, mert az egész könyv egyetlen helyszínleírásba öntött lélekábrázolás (és viszont)
Honoré de Balzac – Goriot apó, mert bár jól csinálta, a legjobb példa arra, hogy ma már hogyan nem szabad
Émile Zola – A Patkányfogó, mert cselekményesebb Balzacnál, mélyebb Buzzatinál és rövidebb Ecónál, és mindegyiküknél jobban ért ahhoz, amit csinál

A helyszínleírás (II.): Továbbra is a bryophytákról

Az erkélyjelenethez visszatérve: az sem szerencsés, ha egy helyszínleírás túlpontosít. Kezdő szerzők gyakran elkövetik azt a hibát, hogy egyrészt minden tudásukat bele akarják zsúfolni egy szövegbe (pl. bryophyta moha helyett: kerüljük a szaknyelvet, vagy legalább magyarázzuk, ha mindenképp szükség van rá), másrészt – gyakran ennek következtében – túlpontosítanak: egy helyszínleírás szerintük akkor jó, ha az olvasó abból pontosan azt a szobát, tájat stb. látja maga előtt, amit ők elképzeltek. Emlékezzünk a Goriot apóra: Balzac abból indult ki, hogy a körülmények, a külső világ meghatározzák a belsőt, a lelket és a személyiséget, ezért hihetetlen alapossággal írt előbbiekről, ám végtelenül részletező helyszínleírásai ettől még – hogy céljuk és értelmük van – eltántorítják a cselekményéhes olvasót.

Balzackal szemben vegyük Philip K. Dicket vagy James M. Caint. Dick történetei elsősorban a szereplők fejében zajlanak, a helyszíneknek kevés szerepük van, így nem is pazarol rájuk sok szót: egy lepattant szobát két mondattal, egy díszesebbet hárommal ábrázol, utóbbit úgy, hogy az egyik mondatban szerepel valami idegenszerű, jövőbeli vagy alternatív valóságban létező szerkezet / eszköz / bútordarab, csak hogy megadja a hangulatot. Hogy az antikizáló íróasztal, a cserepes filodendron és a holoablak mellett mi van még a szobában, a cselekmény és a szereplők szempontjából lényegtelen. Ennél is plasztikusabb Cain híres regénye (amit legtöbben csak filmként ismernek), az A postás mindig kétszer csenget. A leghosszabb helyszínleírás benne lényegében annyi, hogy 'a kórházi szobában két ágy volt, és az elbeszélő feküdt az egyiken'. Mégis regény, és mégis jó.

Ami a sok agyonrészletező, túlpontosító szöveget illeti, amivel kéziratokban gyakran találkozom, ennek a vizuális kultúra újbóli előretörése lehet az oka: a sorozatok és filmek világa alaposan átgondolt és szépen berendezett, minden a helyén van, és mindent meg is mutatnak, hogy a néző minél valószerűbbnek érezze – az írott szöveg viszont nem ilyen. A filmnek sem kell ilyennek lennie – mint pl. a Dogville, amiről itt írtam anno – , egy szöveg pedig nem is engedheti meg magának, hogy így tegyen. Balzacnak az átlagemberek között régen sem sok olvasója akadt, ma pedig már senki nem veszi kézbe, akinek nem kötelező, vagy legalábbis ildomos (írópalántáknak az előző, természetesen), pedig ő sem filmrendezői részletességgel mutatott azért be egy-egy helyszínt. Egy szöveg sokkal többet – nagyon sokat, igazából a nagyobbik feladatot – bíz az olvasóra: azt, hogy amire nem tér ki, amiről nem beszél, azt legyen szíves hozzátenni a saját kútfejéből. Ezért megy nehezen az olvasás annak, aki filmeken nő fel: hozzászokik ahhoz, hogy befogadás közben ne használja a képzeletét, és így képtelen értelmezni egy kihagyásokra épülő szöveget.

A kihagyás mint írói eszköz vagy alakzat itt kulcsszó: ne mondjunk el mindent, mert ez nem az a műfaj. Amit viszont elmondunk, az segítsen az olvasónak megalkotni a teljes képet. Ez sohasem lesz az, amit egy író elképzel, de ugye nem ez a cél – ahhoz rendezőnek, díszlettervezőnek vagy lakberendezőnek kellett volna mennie –, hanem a szórakoztatás (még az úgynevezett posztmodern műveknél is). Avagy, ha a szereplő belép egy zárt térbe (Sárga tapétája volt, a falak mellett néhány szekrény, azokon irodaszerek, a csillár pedig furcsán csálén állt, mintha most ugrott volna le róla egy majom, és épp visszalendülne a gravitáció hatására. – Kezitcsókolom, miben segíthetek? – lépett hozzá az eladó. – Másolópapírt tartanak?), akkor az olvasó olyan információkat kapjon, amelyekből egyértelmű, hogy nem egy irodába vagy dolgozószobába lépett be, hanem egy papírkereskedésbe (Sárga tapétája volt, a falak mellett néhány áruval feltöltött szekrény, azokon irodaszerek, a csillár pedig furcsán csálén állt, mintha a boltocska fölött állandóan ugrálnának az első emeleten lakók, és a mennyezet már nem bírná a terhelést. – Kezitcsókolom, miben segíthetek? – lépett hozzá az eladó. – Másolópapírt tartanak?). Ugye, rögtön mennyivel más?

És bizony sokat segít, ha a helyszínleírás nem csak egy statikus valami: ha nem hosszú blokkokban ömlesztjük az olvasóra néhány oldalanként (Jack bement a szobába, ahol egy íróasztal, mögötte egy karosszék, mellette pedig egy filodendron állt.), hanem a helyszínt mondjuk a cselekménnyel együtt fedezzük fel (Jack bement a szobába, és leült a karosszékbe az íróasztal mögé. Aztán felállt, és meglocsolta a filodendront.). És ez is fokozható, ha nem felejtjük el, hogy a helyszínleírás ugyan csak egy helyszínt mutat be az olvasónak, a szereplőnek azonban ez történetesen az érzelmi kapcsolatokkal, emlékekekkel, más szereplőkkel feltöltött otthona (Jack bement a szobába, és leült kedvenc helyére, a recsegő karosszékbe az íróasztal mögé, amelyet kétoldalt kis családjának fényképei díszítettek. Aztán eszébe jutott, hogy Jane dühös lesz, ha megint nem locsolja meg a filodendront, úgyhogy felállt, hogy ezt is elintézze.).

Hát nagyjából így. Aztán hogy nagyjából még hogyan, arról majd legközelebb.

SU - rövidhír

Haladok. Éjszaka átléptem a bűvös 500.000 leütést – függelékszöveg nélkül –, és úgy látszik, azt a problémát is megoldom, ami miatt kicsit dagad most a szöveg. Legutóbb azt írtam, kb. 100.000 leütés van hátra – nos, sajnos még mindig hátra van, ami azt jelenti, hogy 2009-ben ez már biztosan nem jelenik meg, viszont jó vaskos, és reményeim szerint bőséges tartalommal bíró kötet lesz. Ma még lesz egy bejegyzés az írói fogásokról, aztán jövő héten majd arról is, hogy miképp szólt közbe már megint egy szereplő, mint egykor Inathar.

Körülnézett, és egy helyszínt látott leírva (I.)

Avagy a helyszínleírásról, mert nagyon régen, csak a kezdet kezdetén volt szó írói fogásokról, pedig ezekről sem árt, sőt: ahogy mind gyakrabban kapok ilyen-olyan megítélendő szövegeket amatőr szerzőktől, azt kell mondjam, az írói eszköztárról nem lehet eleget beszélni. (Széljegyzet: Azt a látszatot azonban szeretném elkerülni, hogy én mindent tudok, vagy tudni vélek. Korántsem. Csak arról írok majd, hogy én mit csinálok és hogyan, meg úgy általában mit gondolok az egészről – bármiről – a magam fejével. Aztán majd ki-ki hozzáteszi a saját okosságait, és eldönti, melyik az ő útja, módszere.)

Az első és legfontosabb szabály, hogy mindent a maga helyén és az elérni kívánt célnak megfelelően alkalmazzunk. Nem új bölcsesség, és nem is kizárólag a helyszínleírásra vonatkozik, ezért talán megfontolandó. De mit is értek ezalatt? Kb. azt, hogy ne rakjunk helyszínleírást egy szerelmi párbeszéd közepébe (– Mondd, hogy szeretsz, Rómeó! – Az erkély tágas udvarra nyílt, körben leanderek, a tető alatt, a kifogástalanul fehérre meszelt falak és az ereszcsatorna találkozásánál bryophyták szegélyezték. – Szeretlek, Júlián!), ha nem az a cél, hogy a leírás pl. késleltesse vagy felvezesse egy vicc csattanóját.

Most kérem a Tisztelt Olvasót, olvassa újra a zárójelbe tett szöveget úgy, hogy a Júlián végén az n-t nem az m elütésének gondolja, hanem az egészet a Julianus férfinév megfelelőjének, és a késleltetésről meg a csattanóról írtak talán rögtön értelmet nyernek.

Ha nem, akkor érdemes tudni, hogy a bryophyták az úgynevezett lombosmohák (mondjuk a fák kérgén), és persze az egész erkély- és falleírásnak se füle, se értelme, de itt ugye épp ez volt a cél, eleget téve a felvezetés követelményeinek.

Helyszínleírást tehát csak a maga helyén: ezt a legtöbb amatőr szerző (úgy ötvenegy százalékuk) tudja. Ha valaki nem biztos benne, hogy ebbe a döntő többségbe tartozik, akkor a legkönnyebben úgy tudja megállapítani, ha minden egyes helyszínleírásnál megkérdezi magát: vajon jó helyen van ez itt? Mondjuk növeli a feszültséget azáltal, hogy megakaszt egy izgalmas cselekmény, és késlelteti annak lezárását? (Félrekapta a kormányt. A kocsi letért az útról, átszakította a szerpentin szalagkorlátját. Alatta a végeláthatatlan hegyoldal, az Ardennek rengetege a fekete, néma fenyvesekkel, a hirtelen szakadó völgyekkel és a Meuse itt-ott kibukkanó égkék folyamával, amely mintha csak a felhőcsipkés mennybolt földi tükre lett volna. Úgy kanyargott odalent, mint a szerpentinút a hegyen; akár egy lomha kígyó, ami egész városokat nyelhetne le, ha rászánná magát. Bárcsak abba zuhanhatnék! – villant át az agyán. Mintha az megmenthetné.) Vagy előreviszi a cselekményt úgy, ahogy azt az előbbi példában szintén látjuk: a szereplő gondolatát mintegy a helyszínleírás ihleti, arról nem is beszélve, hogy megértjük, mekkora veszély leselkedik a vezetőre – ez is egy megoldás. A leírás ekkor is a helyén van.

Az ilyen közbeékelt helyszínleírásokról általánosságban azt mondhatjuk, hogy akkor vannak jó helyen, akkor van szükség rájuk – ez egy fontos kitétel, mert ami nem szükséges, az fölösleges ballaszt, amitől egy szöveg éppúgy elsüllyed, akár egy hajó –, hogyha hangulatilag vagy dramaturgiailag hozzátesznek a környező szöveghez (párbeszédhez, lélekábrázoló merengéshez vagy cselekményhez).

(Folyt. köv.)

Bibliography

Annyit dobálózom itt a blogon címekkel, hogy talán itt az ideje egy bibliográfiának, a tisztánlátás végett.

John J. Sherwood néven:

Hőseposz (regény; Inomi Kft., Budapest, 2004.)
Abbitkirálynő (regény; Tuan Kiadó, Budapest, 2005.)
Herón könyve (elbeszélés; In: Hallgat az ég, Fekete Torony Könyvkiadó, Budapest, 2007.)
Istenek árvái (elbeszélés; In: Hallgat az ég, Fekete Torony Könyvkiadó, Budapest, 2007.)
Farkas a ködben (elbeszélés; In: Bíborgyöngyök – A fogadás, Delta Vision, Budapest, 2008.)
Zarándoklat (novella; In: A hit városa – Történetek Új-Pyarronból, Delta Vision, Budapest, 2008.)
Rúfiász, avagy az Első Polgár története (elbeszélés; In: A végzet masinériái, Delta Vision, Budapest, 2009.)
Al-Ajur veszedelme (novella; In: Vihar Ibara felett, Delta Vision, Budapest, 2009.)
Rőtszakáll (elbeszélés; In: Karr-Khazad kapui, Delta Vision, 2010.)

Molnár B. Gábor néven:

Árgyélus és Balga (elbeszélés, In: 77 – Hetvenhét, Delta Vision, Budapest, 2006.)
Kaland a szerelemmel (elbeszélés, In: Erato, Delta Vision, Budapest, 2007.)

Fentiekhez egy megjegyzés tartozik. A Farkas a ködben 2008-ban a Tuan Kiadónál is megjelent az Alidax gyöngyei c. kötetben, de nem sorolom fel, mert a szöveg kis eltérésekkel megegyezik a Bíborgyöngyök-verzióval, amelyet egyébként hivatalosnak ismerek el, míg ez a másik kiadás egy folyamatban lévő per tárgya. Ugyanezért nem szerepel a felsorolásban az Örökség c. novellám, amely a Tuan Gro-Ugon farkasai című antológiájában jelent meg: mindkét esetben az a kérdés, hogy a kiadónak volt-e joga megjelentetni ezeket az Ynev világához tartozó műveket Wayne Chapman jogtulajdonos és az én tiltásom ellenére. Ez a megjegyzés ide kívánkozott, de nem szívesen foglalkoznék többet a témával: az illetékes bíróságra tartozik.

Árgyélus és Balga

Ezt az elbeszélést a Delta Vision felkérésére írtam a Hetvenhét című antológiába: a 77 magyar népmesét kellett feldolgozni fantasy vagy sci-fi szempontból, amit jó ötletnek és érdekes kihívásnak találtam: egyrészt azelőtt még sosem írtam feldolgozást, másrészt egy igazi űrt próbált betölteni a kezdeményezés, aminek folytatására az Ólomerdőn kívül sajnos azóta sem láttam példát (amit egyébként a Hetvenhét szerkesztője, Kleinheincz Csilla írt).

Először A kis gömböcöt szerettem volna megírni sci-fiként, és el is kezdtem egy történetet A bufgamari gömböc címmel, amelyben egy holdbéli farmer vesz egy idegen disznót az űrpiacon, de valahogy nem működött, úgyhogy abbahagytam, és új témát kerestem. A Tündérszép Ilona és Árgyélus lett a nyertes, amit mindig is szerettem, és Árgyélus mellé szinte rögtön odaképzeltem Balgát, amiből egy erőteljes Don Quijote-Sancho Panza párhuzam született. És azt kell mondjam, ez aztán el is vitte egész más irányba a mesét.

Az RPG.hu-n megjelent ismertetőjében Herbie teljes joggal ír arról, hogy kb. a közepénél a történet szétesik, koncepciótlanná válik. Volt persze koncepció, csak sajnos a megvalósítás nem sikerült: utólag úgy látom, nem kellett volna szétválasztanom a két hőst, mert igazából a kettőjük kapcsolata adta a történet sava-borsát. Vagy ha mégis, akkor Árgyélus és Balga mellé is egyenrangú szereplőket kellett volna állítanom erre az időre – hát, annyit mondhatok, hogy tanultam belőle.

Amiért komoly dramaturgiai problémái ellenére is szeretem a novellát, az a stílus – amit ez a másik ismertető is kiemel – és a párbeszédek: úgy érzem, először itt sikerült nagyon jól működő, pörgős, szórakoztató párbeszédeket írnom, amire azóta is törekszem. Másrészt nagyon megkedveltem a két szereplőt, később az Erato c. kötetben is visszatértem hozzájuk, és egy folytatásra váró történetem is van róluk Árgyélus és az Elveszett Paradicsom címmel. Ha a Sárkány és Unikornisnak végére értem, majd ezt is befejezem.

Új szomszéd

A blogok közé felkerült Eric barátomé is: szerintem biztassuk együtt, hogy mielőbb frissítse, vagy még inkább, hogy fejezze be az új regényét, amiből nekem már volt szerencsém hallani néhány felolvasott részletet.

Kártya és grafika

Többször emlegettem már a M* kártyát, például a legutóbbi bejegyzésben is, és eszembe jutott, hogy akartam írni egy posztot azokról a kártyákról, amelyeket az én írásaimra alapoztak. Úgyhogy akkor itt most ezekről.

1. Kahs'Dakh (ötödkori alakváltó aquir)
Helyesen kahs-dakh, és az ötödkor nem kizárólagos, mert a másodkortól jelen van Yneven, de kicsire nem adunk, mert a kártyajáték szabályrendszere felől nagyon jól leképezték a figura lényegét, maga a kép pedig szuper. Amióta megláttam, ilyennek képzelek egy kahs-dakhot, ha írok róluk, mindig eszembe ötlik ez az ábrázolás. A festő, Rene, a legapróbb részletekig a Hőseposz szövegére épített, és ez így telitalálat. Kis színes: van itthon egy szakállas agámánk, kedvesemtől ő kapta a Kahs-dakh (Kasi) nevet a keresztségben.

2. Velias (elf, Veh'Lar hercege, a Sárkányszövetség hadura)
Ezt a laptervet láttam előkészítéskor, de még én sem fedeztem fel a hibát, hogy a Veh'Lar az valójában Queuron (Völgyvidék) kellene legyen. Üsse kő, a lónak is öt lába van, mégis megbotlik. Izé, négy... A kép viszont itt is nagyon jó (ez is Renétől), azzal a kiegészítéssel, hogy szerintem a fiatal Veliast ábrázolja: mondjuk azt, aki még az Ófa tövében vadászott, nem pedig az érett herceget a Hőseposzból, a Sárkányszövetség hadurát. Ő egy kicsit komolyabb és komorabb ennél a verziónál, mert túl sokat látott már ahhoz, hogy ilyen ifjú és sima arca, délceg magabízása legyen.

3. Alvunosi rőtsárkány (sárkány, a lávatavak őre)
Yneven a sárkányoknak nincs olyan értelemben vett színe, mint a Dragonlance-ben vagy más hírhedt fantasy világokban. Én többnyire zöld pikkelyű sárkányokban gondolkodom (mint mindenki, aki a Süsün nőtt fel), gyakoriak lehetnek még mondjuk a kékpikkelyesek, elvétve egy-egy barna és fekete. De a szín hangsúlyozottan nem rangot vagy hatalmat jelent, hanem csak olyan változatosság, mint a macskáknál a tarka meg az egyszínű. A kártyások viszont kaptak egy vörös sárkányt ábrázoló képet, és Ewil megkeresett, hogy rakjunk mögé koncepciót. Alvunos a másodkorban a Völgyvidék közepén terpeszkedő tűzhányó-hegy neve volt, a sárkányok otthona: a rőtsárkány pikkelye ennek megfelelően attól vörös, hogy a lávatavakban pihengetve felhevült a teste. Vagy bármi hasonló. A mögötte lévő város ehhez képest nagyon hetedkori, amikorra az alvunosi rőtsárkányok lényegében kivesztek – bár az Alvunos maradványai, a mai Szindvilek alatt mutatóba még akadhat közülük egy pár...

És a ráadás, mert ennek nem volt írásos előzménye:

4. Dan Jeir kerengője
Kérdésként felmerült, hogy Doranban minden varázsformának ugyanúgy megvan-e a maga tornya, ahol oktatják, mint a nekromanciának. Mivel van egy fiókban heverő koncepcióm Doranról, az írói körben nálam kötött ki a kérdés, és azt mondtam, hogy ez kizárt: egyrészt nem kellene "tornyok városát" csinálni Doranból, másrészt a varázslótorony jórészt elcsépelt ötlet, érdemesebb valami eredetit kitalálni. Az időmágus Quirin Dan Jeir így kapott egy kerengőt, a következő koncepcióval (idézet az illetékeseknek írt válaszlevelemből): "A kerengő mint bölcselkedő hely klasszikus motívum, és világilag így nézne ki: Quirin Dan Jeir létrehozott valamilyen időhurkot, amelybe ha valaki belép, eljut az Idő Kútjához, és ha elég bölcs, akkor az visszaküldi a hurok elejére (az időben is), így pl. találkozhat önmagával. A kerengőből, avagy az időhurokból azonban nem léphet ki, illetve a kerengő csak és kizárólag így kerengő, hiszen aki nem bölcs, az nem juthat vissza a kiinduláspontba a kúton át, csak visszafelé a már megtett úton. Aki egyszer már visszament a múltba, az többet nem szabadul az időhurokból." Persze ez azóta sem jelent meg sehol nyomtatásban, és nyilván csiszolható; az pedig nem kérdés, hogy a múltba utazáshoz nagyon jó indok kell, hiszen nincs visszaút.

Délibáb

Megjelent egy rövid novellám a Kiválasztottak (a M* kártyajáték) honlapján, az új Dúlás kiegészítő beharangozójaként. Ewil barátom kérésére írtam – akit nagyon nagyra tartok az irodalmi M* és a kártya világának összehangolásáért kifejtett on- és offline erőfeszítései miatt –, és ha igaz, lesz még több is, mások tollából.

Amikor Ewil először kérdezte, nem írnék-e valamit, kicsit ráztam a fejem, mert a Délvidéken nem nagyon vagyok otthon, de aztán eszembe jutott, hogy még aktív szerepjátékos korszakomban, majd' tizenöt éve írtam egy novellát pyarroni, yllinori és shadoni ügynökökről, akik a nomádok körül sündörögnek a 3670-es években – az a szöveg persze teljesen használhatatlan, de sikerült kimentenem belőle a nasti ügynököt, egy másik, A hit városába szánt, de végül be nem fejezett elbeszélésemből pedig Bernar testvér karakterét.

Ezt a másik elbeszélést mindenképpen be szeretném fejezni, mert nem a kedvem ment el tőle, hanem úgy láttam, hogy egy másik kötetben talán jobb helye lenne, úgyhogy Bernar testvér – érettebben és bölcsebben, mint a Délibábban – remélhetőleg jövőre nyomtatásban is visszatér.

Ember tervez...

Az alkotói szabadságnak sajnos jóval előbb vége szakadt, mint terveztem. Az itt írtakhoz képest azért előbbre tartok: a kötet második fele egy-két egyeztetendő apróságot leszámítva elkészült, a VÉGE szócskát csak azért nem pötyögtem le, mert azt majd akkor, ha már a könyv közepe is meglesz (és akkor jön majd a Breaking News bejegyzés). Szóval jól haladok, csak az ideális alkotás feltételei hiányoznak kb. ugyanúgy, mint eddig is az év nagy részében.

Egyéb hivatalos közlemény: mostantól gyakrabban frissül a blog, és pótlok majd egy-két elmaradást, például Jászfényszaruról, mert az ottaniak megérdemlik.

SU - mit, hogyan, és mi is van most?

Azt hiszem, érdemes most kicsit megállni, és összegezni az eddigi bejegyzésekben a Sárkány és Unikornisra vonatkozó információkat, mert eléggé szét lettek szórva, ami az álmoskönyv szerint sosem szerencsés. Tehát.

A Sárkány és Unikornis felépítésében a Hőseposz szerkezetét követi, azaz novellaregény, és a jelenlegi – véglegesnek tűnő – állapotában hat történetet tartalmaz. Ezek időben a másodkortól a hetedkorig nyúlnak, nagyrészt a Hőseposzban megismert vagy ott említett szereplőkkel. A nyitó történet kisregény terjedelmű, és ez teszi ki a kötet nagyjából felét, a többi már elbeszélés vagy novella hosszúságú. Ez azt is jelenti, hogy ilyen szempontból a Sárkány és Unikornis – szándékosan – tükörképe a Hőseposznak, mivel abban a záró történet volt a leghosszabb.

Most (augusztus végén) 417.959 leütés van kész a szövegből, ami a végleges terjedelemnek kb. a négyötöde. Már csak a kisregény-rész egyharmada és a záró novella nagy része hiányzik, ami összesen kb. 21 fejezet, egyenként cirka 6.000 leütés. Ha nagyon jó napom van, akár 30.000 leütést is összehozok, ha rossz, akkor kitörlök harmadennyit – ha semmi nem szól közbe, akkor három hét alatt (azaz szeptember utolsó hetéig) befejezem. Ha bármi közbeszól – mint 2008-ban –, akkor 2010-ben is ezt írom még, szóval lehet szurkolni, mint a Lokinak, és meglátjuk. A végső terjedelem valahol a Hőseposz és az Abbitkirálynő között lesz, normális betűmérettel úgy 400 oldallal számolhatunk. Plusz függelék.

Az Abbitkirálynő hosszú, 10-15.000 leütés hosszú fejezeteivel szemben a Sárkány és Unikornis rövidebb fejezetekből áll, azokon belül általában három jelenet van – ez is a Hőseposzból lehet ismerős. Igyekeztem elkerülni azt a mozis fogást, hogy a második részben minden nagyobb, mindenből több van, és egyáltalán – inkább a karakterek, jellemek elmélyítésére koncentráltam, legalábbis a már ismert szereplőknél, különösen a kisregényben. Az elbeszélések, novellák terjedelme erre nem mindig adott lehetőséget. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Hőseposz nyitónovellájához képest a Sárkány és Unikornis lassabban indul: kíváncsi vagyok, milyen hatást kelt majd így.

Ami nagyon fontos, és nem győzöm hangsúlyozni: a Sárkány és Unikornis nem folytatás. Kiegészítés, ami színesíti, egy-két ponton magyarázza, de leginkább elmélyíti és tágítja a Hőseposz történetét. Időben egy lépéssel talán továbbviszi, de ennél többre nem vállalkozik, mert azt a történetet talán még korai lenne elmesélni... viszont bármennyire is kiegészítés, ha valaki előbb találkozik vele, mint a Hőseposszal, anélkül is megáll a lábán, világos és érthető. Csak aki másodikként olvassa, az egy nagyobb – epikus – történetbe tudja belehelyezni a Sárkány és Unikornis jóval emberközelibb hőseit és törekvéseiket.

Végül pedig arról, hogy miért húzódik már évek óta. A Hőseposz egy nagyra törő történet, ami mellé nem könnyű bármit is odaállítani, és először ki kellett találnom, mi legyen az. Többször nekifutottam, többször átdolgoztam az egész történetet, és sokáig tartott, amíg megtaláltam a helyes nézőpontokat, a megfelelő ritmust ahhoz, hogy egy – remélhetőleg – ilyen regény összeálljon. Ez önmagában is egy nagyon hosszú folyamat volt, és közben ötvöznöm kellett a Hőseposz stílusát azokkal az új stílusjegyekkel, amelyeket a Herón könyve, a Farkas a ködben vagy a Rúfiász c. elbeszéléseim mutatnak.

Sokáig tartott, amíg megtaláltam az egyensúlyt, és ezalatt nagyon sok verzió született egy-egy jelenetre, sőt, egész fejezetekre – és mivel mindegyikben voltak új és jónak tűnő ötletek, végül mindet ki kellett hajítanom, hogy egy koherens újat alkossak belőlük. Ez a folyamat kezdődött tavaly márciusban, és azóta több-kevesebb megszakítással, de már ezen a vonalon haladtam.

Remélem, hogy most már hamarosan egészen a célig.

Olvasó író

Kivált az Abbitkirálynőről írottak kapcsán lehet érdemes ismét foglalkozni ezzel, hogy tudniillik mit is olvasok amúgy, két írás között, szóval lássuk a legutóbbi pár hét listáját!

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót? – Szépirodalmi krimi, avagy a krimi műfajának újraírása. Az egyetlen nézőpontkarakter Lituma közcsendőr, Silva hadnagy beosztottja: ketten keresik a választ a címben feltett kérdésre, de nincs olyan nehéz dolguk, mint egy Agatha Christie-regényben lenne. A gyilkos kiléte a kisregény közepére gyakorlatilag kiderül: Llosa nem a rejtélyt, vagy annak megoldásának módját állítja középpontba, hanem a még tapasztalatlan Lituma hadnagyot és erőfeszítéseit, hogy megértse hadnagyának észjárását. Nem annyira izgalmas, mint inkább elgondolkodtató, egyben pedig nagyon szórakoztató ember- és társadalomábrázolás, amihez Llosa kiválóan ért.

Szilágyi István: Bolygó tüzek – Szilágyi egy nyelvzseni. Persze erdélyi magyarként könnyű dolga van elbűvölni egy pesti olvasót, de ettől eltekintve is olyan stiláris bravúrral ír, hogy kalapot le azonnal. A Bolygó tüzek egy antológia, amiben azt kaptam, amiért megvettem: nyelvi leleményt, mély lélek-, és alapos társadalomábrázolást. Mintha egy tragédia ordítása rekedt volna a két borító közé, ahogy a hősök (antihősök) megfogalmazni sem tudják, mi fáj. A Hollóidő című regénye (vagy akár a Kő hull apadó kútba) pedig önmagában is megérne egy misét. Lehet, hogy külön poszt lesz majd róla később.

Philip K. Dick: Ubik – Dick más szempontból zseni, mint Szilágyi István. A nyelvezete egyszerű (a fordítói viszont sajnos gyakran hibáznak), ám épp ezért könnyen gördül a szöveg, és a lényegre figyelhetünk, ami nála is a lélek, és kevésbé a történet. Talán ezért nem képes normális befejezéseket írni... Az Ubikról nehéz bármit mondani anélkül, hogy az ember lelőné a poént, így inkább csak annyit jegyeznék meg halkan: ahogy Dick egy-egy kifejezéssel és néhány soros leírással (alternatív) világot épít, azt tanítani kéne, lektűrszerzőtől pedig kevés olyan alapos lélekábrázolást láttam, mint tőle minden alkalommal. Ha be kéne sorolnom valahová, azt mondanám, ő egy tipródó szerző, aki a bizonytalanságait önti regénybe.

Henry Chadwick: A korai egyház – Tanulmánykötet a keresztény katolikus egyház kezdeteiről. Elgondolkodtató, de másképp, mint azt Llosánál értettem: egyrészt látszik, hogy Chadwick mindent tud az adott korszakról, amit csak lehet, ám itt kicsit túlvállalta magát, és a mű ezért nagyon széttartó, bele-belekap mindenbe, egyes dolgokat túl részletesen, másokat túl tömören mutat be (ebből a hibából pedig sokat lehet okulni); másrészt megkapó, hogy százévenként újra meg újra visszatérnek ugyanazok a hitviták, csak mindig egy másik irányzat neve alatt. A maga módján ez utóbbi persze szórakoztató, és ha valakit érdekelnek az ilyen kultúrtörténeti kérdések, akkor a kötetet is ajánlani tudom, mert fenti hibái ellenére is értékes szöveg, no meg Chadwick ugye megkerülhetetlen az adott területen.

José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma – Ezt épp olvasom. Leszögezném, hogy nem vagyok hívő (sőt, még csak vallásos sem, aki előbbivel ellentétben tessék-lássék elmegy templomba fontosabb ünnepekkor), ezért én nem botránkozom meg azon, amikor József lefekszik Máriával, és ebből születik a kis Jézus, ugyanakkor megdöbbentően korhű, és épp ezért megrázó az, ahogy Saramago például magát az aktust ábrázolja. Valamikor már egy kivillanó boka is szeméremsértésnek számított, Saramago pedig épp ebből indul ki: Jézus emberi körülmények közé született – milyen világ is volt az, amikor mindez történt? És innen indulva eltávolítja erről a múltról az évezredek alatt lerakódott egyházi patinát, úgy ábrázolja Jézus korát, amilyen valóban lehetett – ez pedig hatás- és botránykeltéshez már bőven elég. Egyelőre csak gyanítom, hogy az egyik (ha nem a) legjelentősebb mű, amit az elmúlt években olvastam. De előbb érjek a végére, ugye.

Joss Whedon: Astonishing X-Men volume 3 – Hogy egy igazán könnyed is legyen. Képregény a javából a Buffy és (ami számomra fontosabb) a Firefly alkotójától. Amikor megtudtam, hogy X-Men történeteket is írt, rögtön arra gondoltam: végre, szereztek maguknak egy írót! És tényleg. Whedon megtette azt, ami évtizedek alatt senkinek nem sikerült, élő, lélegző hősöket faragott a mutánsokból. Az általa írt huszonegynéhány rész az X-Men-képregények csúcsa, és bátran oda lehet tenni őket Alan Moore vagy Neil Gaiman hasonló tárgyú (pl. a Top Ten, vagy az 1602) művei mellé. Kíváncsi vagyok, Warren Ellis tudja-e majd űberelni ezt, merthogy ő vette át a sorozatot Whedontól.

Abbitkirálynő (II.)

A Hőseposzt az utolsó simításokat és a szerkesztést leszámítva egyedül, a M*-íróközösségtől távol írtam, kizárólag saját ötletek és korábbi olvasmányok alapján. Az Abbitkirálynő, második regényként, sokkal több támogatást kapott, amiért mindmáig nagyon hálás vagyok, az írók közül legfőképp Raoul Reniernek. Vele a Hőseposz megjelenése előtt pár nappal ismerkedtem meg személyesen, és mert közel laktunk egymáshoz – ő született debreceniként, én ottani egyetemistaként –, egy idő után szokássá vált, hogy havonta fölkeressem, és átbeszélgessünk egy estét-éjszakát. (Több-kevesebb rendszerességgel, de ezt a szokást a mai napig tartjuk.) Az ő borai és személyisége – miként azt az Abbitkirálynő végén is írtam – maradandó nyomot hagytak a regényen: Malfeo Amalli karakterét róla mintáztam, hajnalba nyúló beszélgetéseink pedig szép lassan megformálták azt az Abasziszt, amelyről az előző bejegyzésben is írtam. Mindezt pedig úgy, hogy megjelenés előtt soha egy sort nem olvasott a szövegből, csak együtt agyaltunk általam fölvetett kérdéseken.

Nagyjából ekkor jöttem rá, milyen fontos, hogy minél több szerzőtárs tudjon egy-egy készülő projektről, mert csak így építhetünk egységes Ynevet, no és mert minden meglátás segít jobbá tenni egy regényt. Ezért is máig sajnálom, hogy Wayne Chapmannel nem tudtunk leülni és beszélni akkor: az Inomi bedőlése és a Tuan felbukkanása között elég zavaros viszonyok uralkodtak, őt pedig akkor még nem ismertem személyesen, az e-mailes és telefonos kapcsolat pedig nem jött össze. De azóta zökkenőmentes az együttműködés, amit a Vihar Ibara felett is bizonyít. (A maga idejében az abba írt novellámról is lesz majd bejegyzés.)

Most aztán még sorolhatnám, ki mindenki segített a regény születésénél, de legtöbbjük, már csak a színfalak mögötti munka megismerésének érdekében is, külön bejegyzést érdemel a későbbiekben, úgyhogy most inkább arról, ami a megjelenés után a legfontosabb: a visszajelzésekről. Az Abbitkirálynő hangvétele és jellege miatt (lényegében történelmi regény) elég sok vihart kavart, az olvasók vagy szeretik, vagy nem, többnyire attól függően, kinek mennyire jön be ez a műfaj. Ez a kettős fogadtatás nem baj, sőt: azt jelzi, hogy elértem a kitűzött célt – viszont egyben azt is, hogy a M*-olvasók nem feltétlenül ezt várják tőlem a Hőseposz után. Mint erről itt már írtam, meglátjuk, ennek fényében mi lesz majd a Sárkány és Unikornissal.

Az Abbitkirálynőről egy érdemi kritika született, Varga Illés (kivált az Aurin és a Roham révén lehet ismerős) tollából, az azóta megszűnt fantasya.hu oldalán. Igaz, inkább volt műelemzés és értelmezés, mint kritika, de talán épp ezért alaposabban szólt a regényről, és jó érzékkel tapintott rá az érdemeire és a gyengéire is. Mivel az eredeti oldal már nem elérhető, lehet, hogy megkérem majd Illést, adjon engedélyt egy itteni másodközlésre, mert igen tanulságos lenne. Ugyanekkor pedig nem akarom elhallgatni, hogy a Hőseposzról kritikát író Attilának is adtam egy példányt az Abbitkirálynőről, számítva a véleményére. Neki aztán kimondottan nem tetszett a könyv: letette az első pár oldal után, mert az eleje alapján nehézkesnek és érdektelennek találta. Egy szavam sem lehet, mert az olvasónak a tárgyi tévedéseket leszámítva mindig igaza van: megköszöntem, és söröztünk tovább. (Azóta is volt rá példa, részben közös a baráti társaság.) Azt viszont már többször elmondtam, hogy igen a regény eleje nehéz, szándékosan nagyon sok név, nagyon sok utalás van az első fejezetben – azon az olvasónak át kell vergődnie magát. Ez szándékos, hogy az olvasó felkészüljön arra: ennél a regénynél figyelnie kell, mert nem feltétlenül könnyed délutáni szórakozás.

A magam esze szerint talán ennyit az Abbitkirálynőről, legalábbis egyelőre: van néhány kivágott, vagy éppen másképp megírt jelenet valahol a gépen, amit talán érdemes lenne felrakni ide, összehasonlításul a végül megjelentekkel, mint egy kétlemezes DVD-nél, de ezt majd egyszer, később. Illetve esetleg: vélemény? Kérdés? Amint visszajöttem a világ végéről, szívesen válaszolok.

Abbitkirálynő (I.)

Az úgy volt, hogy ültem a vonaton, és egyszer csak megszületett a regény. Szerintem azelőtt sem, de azóta biztosan nem történt még velem, hogy egyik pillanatról a másikra lássam magam előtt az egész történetet, és elejétől a végéig tudjam, miről fogok írni. Valami kitérő, bizonytalanság, számomra is meglepő fordulat mindig akadt. az Abbitkirálynőnél azonban minden egyszerre jött, egy este alatt. Aztán pár nap múlva, hétvégén, megírtam a sarokjeleneteket (kezdés, zárás, főbb fordulópontok), azaz kicsit több, mint a regény egytizedét, és attól kezdve csak köré kellett írni a többit. A Hőseposz kb. három éven át íródott, a Sárkány és Unikornis szintén – az Abbitkirálynőhöz bő egy év is elég volt (2004-2005).

Mielőtt írni kezdtem, épp Móricz Zsigmond Tündérkertjét olvastam újra, és ez adta az utolsó löketet: az elején van benne egy jelenet az ifjú fejedelem feleségével, aki utána nem sok szerepet kap, engem viszont az érdekelt volna, hogyan éli meg ő az eseményeket. És akkor hirtelen beugrott Abaszisz meg a Ragg-foki ütközet, egy idegen királyné, egy őrült nagykirály, egy mélabús-szerelmes, szomorúhős Karnelian, és máris pörögtek a dolgok maguktól. Móricz felé azért leróttam a tiszteletemet, a regény Tündérkert című részének 24. fejezete – amikor merényletre készülnek a nagykirály ellen – többször szó szerint egyezik az ő merényletre készülő szereplőinek szövegével. Illőnek éreztem, és szórakoztatónak is, ynevesíteni ezeket a sorokat.

Ha visszagondolok, az egész munkában ezt éreztem a legszórakoztatóbbnak, összegyúrni és átalakítani műfajokat, történeteket és stílusokat. Az Abbitkirálynő királydráma hangulatú és történetvezetésű történelmi regény – pontosabban áltörténelmi, hiszen egy nem létező világban játszódik. Ám hogy ez a világ minél ismerősebb legyen, Chapman angolos aszisz arisztokráciáját és Alan O'Connor mexikói beütésű aszisz középrétegeit (akiknek Bram Boreillo a legjellegzetesebb képviselője) Erdély aranykorából származó körülményekkel vegyítettem. A mindenki által szorongatott, államiságáért küzdő Erdély, az öntudatos örök egyensúlyozó számomra egyértelműen Abaszisz IRL párhuzamának tűnt, a Tündérkert hatásától függetlenül. Kifejezéseket, viselkedéseket, viszonyulásokat kölcsönöztem történelmi, politikai és jogi tanulmányaimból, azokat gyúrtam bele a regénybe (elég szép jogrendet is kidolgoztam például Abaszisznak a régi magyar jog alapján) – azt remélem, többnyire sikerrel.

Amire eközben kevesebb figyelmet fordítottam, legalábbis így visszatekintve, az a szereplők érzelmi ábrázolása. Mert a regény beszédstílusa kimunkált és veretes – ha valaki elkapja a ritmusát, akkor könnyű olvasni, de amúgy egyáltalán nem, mert nem ez volt a cél –, a politikai harcok, a személyes viszonyok pedig éppen olyan kuszák és folyton összekuszálódóak, mint maga a szöveg (Sankhó idézőjelbe tett, mások szájába adott mondatai az első fejezetből például kivétel nélkül elhangzanak később, de egészen más körülmények között, így egészen más jelentéstartalommal), és a történet dramaturgiailag is a helyén van – de a szereplők szenvedhetnének jobban is. A királydrámák minden kelléke megidéződik, csak a vér és a könny lehetne élethűbb, mint pl. George R. R. Martinnál, vagy épp Móricz Zsigmondnál. Szóval ebből a szempontból nem olyan jól sikerült, és lehetne még dolgozni rajta. Vagyis lehetett volna, mert nem vagyok híve a toldozás-foldozásnak, és ez már így marad, épp csak tanulok belőle.

Ennek ellenére – vagy épp azért, mert ez utólag kissé bosszant – többször és szívesebben veszem kézbe, mint a Hőseposzt. A kimunkáltsága miatt közelebb áll hozzám, és sok ötletem van arról, mi történt Abasziszban azután, hogy Tiruna hatalomra jutott – ha valaki fizet egy sört, majd elmesélem.

(Folyt. köv. írótársakról, kritikákról, sörről és borról, még mindig az Abbitkirálynő kapcsán, a következő bejegyzésben.)