Ezzel a bejegyzéssel régóta adós vagyok, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy csupa rosszat írjak Orson Scott Card Ender's Game című regényéről. A fordítás Végjáték névre hallgat, ami már a címnél szerencsétlen tartalomvesztést okoz, lévén a regény szinte kizárólag Ender játékáról szól: megint egy példa arra, miért jobb az eredeti nyelven tanulmányozni valamit. Na de vissza oda, hogy nem akartam csupa rosszat írni. Már csak azért sem, mert számomra megbízható emberek, többek között Raon és Wyquin ajánlották, hogy ez egy jó regény, sokkal jobb, mint például az Alvin-ciklus, vagy ha nem is jobb, de más: sűrűbb, összefogottabb, bizonyos szempontból mélyebb, és tényleg – tényleg – nagyon jó. Ezek után érthetően magas elvárásokkal kezdtem olvasni. Utólag visszatekintve, nagy hiba volt.
Általában nem szeretem Cardot, mert úgy érzem, hogy a levegőbe puffogtat. Ezt előre kell bocsátanom, mint ahogyan azt is, hogy ezt a véleményemet az Alvin-ciklusra alapozom, lévén csak azt olvastam tőle; viszont mindezt elég bátran ki merem jelenteni, mert egy sokkötetes ciklus azért sok mindent elmond az írójáról. Ha abban nem sikerül villognia, akkor valami baj van. Nos, az Alvin-ciklussal az a fő gondom, hogy rengeteg jó ötlet kavarog benne anélkül, hogy az egész ütős történetté állna össze. A mágia működési módja például nagyon ötletes benne, de Card annyira minimalista eszközökkel írja le, hogy a teljes szövegben végül is elsikkad a jelentősége, és így soha nem lesz olyan hangulatos, mint mondjuk a jóval kevésbé kidolgozott jedi erő a SW-történetekben. Jó ötletek vannak az alternatív történelemben, de az egész nem annyira ismeretlen vagy újszerű, hogy rádöbbentő hatása legyen. Végül pedig akad egy-két emlékezetes szereplője (mint mondjuk Mendemondó), de azok nem főszereplők, akik viszont – kimondottan Alvin – nem elég erősek: ahhoz nincsenek eléggé mélyen ábrázolva, hogy valódi emberként jelenjenek meg (ajánlott olvasmány Szilágyi István: Kő hull apadó kútba), ugyanakkor viszont ahhoz sincsenek eléggé sarkítva (stilizálva), hogy ezt el tudjam fogadni.
Megjegyzem, a regények ennek ellenére nem rosszak, csak zavaróan kétarcúak: az Alvin-ciklus alapján Card számomra egy olyan író, aki folyamatosan két végpont között inog, és nem tudja eldönteni, hogy mit akar. Ábrázoljak egy embert, a maga teljességében? Jó, de akkor elveszítem a történetet, mit fognak szólni az olvasók? Koncentráljak a történetre? Oké, de akkor meg elveszítem a világot, mert a karakterek vinnék előre. Jaj, vigyázzak, nehogy karaktert ábrázoljak emberek helyett, mert ugye az a szándékom... sarkítok, de valahogy folyton ezt érzem az Alvin-ciklusban. Az már csak hab a tortán, hogy mindemellett borzalmasan didaktikus, ami egyeseknek talán bejön – vagy legalábbis nem zavarja őket –, de én a falra tudok mászni tőle.
Miben más ehhez képest az Ender's Game? Miért mondják sokan, hogy jobb, mint az Alvin-ciklus? (Amivel különben egyetértek, ugyanis szerintem is jobb. Csak nem jó.) Az Ender's Game egy ötletregény, ami semmi másra, mint egy szituációra és az ahhoz kapcsolódó feladat vs. megoldás dualizmusra épít. Adott egy kiképzőtáborrá változtatott iskola, vagy egy iskolává változtatott kiképzőtábor – ahogy tetszik –, ahol a gyerekek nap mint nap új kihívásokkal kerülnek szembe. A cím- és főszereplő Ender mint korosztálya – sőt, mint az egész emberiség – géniusza kerül szembe ezekkel a problémákkal, és újra meg újra addig próbálkozik, míg meg nem találja a megfelelő megoldásokat. A dramaturgia nagyon egyszerű, a történet cselekményes, a szereplők néhány tollvonással jól felvázoltak és – többek között ezért is – szerethetőek. Egyedül a probléma vs. megoldás kettősségére épülő szerkezet unalmas kissé – de a kihívások kellemesen változatosak ahhoz, hogy ez ne legyen zavaró –, illetve a végkimenetel túlságosan egyértelmű, de ez is megbocsátható, mert OSC majd' harmincöt éve írta az első verziót, és el tudom képzelni, hogy maga az ötlet akkor még nagyon is eredeti volt.
A fentiek alapján talán látszik, hogy ha akarok, tudok jót mondani a regényről, és tényleg: az olvasása óta eltelt pár hét alatt eleget ülepedett bennem az élmény ahhoz, hogy a hibái mellett lássam az erényeit is. Ha egy alapvetően rossz művel találkozom, nagyon könnyen szétválasztom ezt a kettőt, és eléggé objektíven tudok aztán beszélni róluk – az Ender's Game viszont nem alapjaiban rossz, sőt: az alapötlet ígéretes, a megvalósításhoz használt írói eszközök pedig nagyon sokszor a helyükön vannak. Éppen az dühített – szó szerint –, hogy Card mindezt aztán el tudta rontani.
Hogy miként, arról hétfőn lesz szó, a következő bejegyzésben.
Általában nem szeretem Cardot, mert úgy érzem, hogy a levegőbe puffogtat. Ezt előre kell bocsátanom, mint ahogyan azt is, hogy ezt a véleményemet az Alvin-ciklusra alapozom, lévén csak azt olvastam tőle; viszont mindezt elég bátran ki merem jelenteni, mert egy sokkötetes ciklus azért sok mindent elmond az írójáról. Ha abban nem sikerül villognia, akkor valami baj van. Nos, az Alvin-ciklussal az a fő gondom, hogy rengeteg jó ötlet kavarog benne anélkül, hogy az egész ütős történetté állna össze. A mágia működési módja például nagyon ötletes benne, de Card annyira minimalista eszközökkel írja le, hogy a teljes szövegben végül is elsikkad a jelentősége, és így soha nem lesz olyan hangulatos, mint mondjuk a jóval kevésbé kidolgozott jedi erő a SW-történetekben. Jó ötletek vannak az alternatív történelemben, de az egész nem annyira ismeretlen vagy újszerű, hogy rádöbbentő hatása legyen. Végül pedig akad egy-két emlékezetes szereplője (mint mondjuk Mendemondó), de azok nem főszereplők, akik viszont – kimondottan Alvin – nem elég erősek: ahhoz nincsenek eléggé mélyen ábrázolva, hogy valódi emberként jelenjenek meg (ajánlott olvasmány Szilágyi István: Kő hull apadó kútba), ugyanakkor viszont ahhoz sincsenek eléggé sarkítva (stilizálva), hogy ezt el tudjam fogadni.
Megjegyzem, a regények ennek ellenére nem rosszak, csak zavaróan kétarcúak: az Alvin-ciklus alapján Card számomra egy olyan író, aki folyamatosan két végpont között inog, és nem tudja eldönteni, hogy mit akar. Ábrázoljak egy embert, a maga teljességében? Jó, de akkor elveszítem a történetet, mit fognak szólni az olvasók? Koncentráljak a történetre? Oké, de akkor meg elveszítem a világot, mert a karakterek vinnék előre. Jaj, vigyázzak, nehogy karaktert ábrázoljak emberek helyett, mert ugye az a szándékom... sarkítok, de valahogy folyton ezt érzem az Alvin-ciklusban. Az már csak hab a tortán, hogy mindemellett borzalmasan didaktikus, ami egyeseknek talán bejön – vagy legalábbis nem zavarja őket –, de én a falra tudok mászni tőle.
Miben más ehhez képest az Ender's Game? Miért mondják sokan, hogy jobb, mint az Alvin-ciklus? (Amivel különben egyetértek, ugyanis szerintem is jobb. Csak nem jó.) Az Ender's Game egy ötletregény, ami semmi másra, mint egy szituációra és az ahhoz kapcsolódó feladat vs. megoldás dualizmusra épít. Adott egy kiképzőtáborrá változtatott iskola, vagy egy iskolává változtatott kiképzőtábor – ahogy tetszik –, ahol a gyerekek nap mint nap új kihívásokkal kerülnek szembe. A cím- és főszereplő Ender mint korosztálya – sőt, mint az egész emberiség – géniusza kerül szembe ezekkel a problémákkal, és újra meg újra addig próbálkozik, míg meg nem találja a megfelelő megoldásokat. A dramaturgia nagyon egyszerű, a történet cselekményes, a szereplők néhány tollvonással jól felvázoltak és – többek között ezért is – szerethetőek. Egyedül a probléma vs. megoldás kettősségére épülő szerkezet unalmas kissé – de a kihívások kellemesen változatosak ahhoz, hogy ez ne legyen zavaró –, illetve a végkimenetel túlságosan egyértelmű, de ez is megbocsátható, mert OSC majd' harmincöt éve írta az első verziót, és el tudom képzelni, hogy maga az ötlet akkor még nagyon is eredeti volt.
A fentiek alapján talán látszik, hogy ha akarok, tudok jót mondani a regényről, és tényleg: az olvasása óta eltelt pár hét alatt eleget ülepedett bennem az élmény ahhoz, hogy a hibái mellett lássam az erényeit is. Ha egy alapvetően rossz művel találkozom, nagyon könnyen szétválasztom ezt a kettőt, és eléggé objektíven tudok aztán beszélni róluk – az Ender's Game viszont nem alapjaiban rossz, sőt: az alapötlet ígéretes, a megvalósításhoz használt írói eszközök pedig nagyon sokszor a helyükön vannak. Éppen az dühített – szó szerint –, hogy Card mindezt aztán el tudta rontani.
Hogy miként, arról hétfőn lesz szó, a következő bejegyzésben.
3 comments:
Szia!
Annyi kiegészítést eszközölnöm kell, hogy némi félreértés történt. Magyarul eddig 4 kötet jelent meg, a Végjáték, Végkáték2, A holtak szószólója és a Fajirtás. Amikor ajánlottam, én a ciklusra gondoltam, és szerintem említettem is, hogy én az első részt nem olvastam, csak az utána következő hármat (ha nem neked érveltem azzal, hogy mennyire jópofa, hogy így is minden érthető, akkor elnézést).
Szóval könnyen lehet, hogy mindenben igazad van, mert azt a kötetet nem olvastam. Nálam a hármas-négyes kötet a nyerő, de mert a 2-3-4 egy gondolati egységet alkot, ezt nehéz eldönteni. Tény az is, hogy ezt az egységet a négyes sem zárja le úgy, hogy befejezettnek lehessen érezni, inkább az jön át, hogy ez csak egy állomás a metaplotban, folytatásért kiált. Ettől függetlenül a karakterábrázolások, a kultúrák különbségeinek megjelenítése, a történet fordulatai nálam OSC legjobb pillanatai közé tartoznak.
A kommentek közt visszakerestem, nem írtad, hogy nem olvastad az első kötetet. Most faramuci lenne, ha azt tanácsolnám, hogy olvasd el, hiszen nekem komoly kifogásaim vannak a kötettel kapcsolatban, ugyanakkor mindenki mástól - pl. Wyquin vagy Kornya - azt hallottam, hogy az első messze veri a többit. Na most talán érthető, hogy ezek után nem fogom kézbe venni őket :-) Egyébként látom, hogy ebből már nem fogok jól kijönni - de ez nem is célom -, és rajtam fog maradni, hogy mg-b szerint a Végjáték rossz könyv, de nem: a Végjáték egy tisztes iparosmunka, aminek a nagy részét élveztem, de összességében nem ér fel ahhoz az ötlethez, amiről tulajdonképpen szól, abban az összevetésben pedig, amiben eredetileg felmerült - hogy milyen mély karakterábrázolás van benne - nagyon messze elmarad azoktól a példáktól, amelyeket én hoztam fel. Az eredeti bejegyzés itt: Sárkány és Unikornis: Karakter vs. személy(iség)
Nos, akkor az én saram - elnézést.
Félreértés ne essék, itt egyáltalán nem arról van szó, hogy minek leszel elkönyvelve. Valahol szeritnem attól szép ez az egész, hogy mindenki máshogy látja, máshogy szűri le a dolgokat.
Mivel elismerted, hogy vannak benne jó dolgok, csak szerinted xyz, innentől a kellő objektivitás megvan, a többi meg egyéni ízlés. Ennél több nem is kell.
Meg aztán... így is mekkora hirig tud menni egy-egy vétlen nyúlás után - képzeld, ha mindenkinek ugyanaz és ugyanúgy tetszene, és ennek megfelelően írna, akkor mi lenne a helyzet. :)
Post a Comment