Mit olvassak, ha írni akarok? (I.)

A kérdés bizonyos szempontból költői, hiszen a válasz az, hogy bármit – csak az embernek mindig tudnia kell, hogy mit miért olvas, Esterházyt például éppúgy nem érdemes a történetszövés mesterfogásaiért olvasni – hisz nincsenek történetei –, mint mondjuk Philip K. Dicket a nyelvi lelemény miatt. S persze ilyen szempontból még a legrosszabb ponyvának is van értelme, hisz legalább kielemezhetjük a hibáit; főleg amatőr, kezdő íróknak ez nagyon sok tanulsággal jár. Ehhez persze kell némi elméleti felkészültség, amit a legszerencsésebbek otthonról, az egyszerűen csak szerencsések általános és középiskolai tanulmányaikból hoznak magukkal, amit aztán írói szárnypróbálgatásaik során így vagy úgy (egyetemi keretek közt vagy írókörben, egy befutott szerző segítségével vagy autodidakta módon) bővítenek, és persze nem árt megjegyezni, hogy ez a tanulás tényleg életünk végéig tart.

Ez a bejegyzés arról szól, én mit olvastam eddig, és arról is, hogy mit nem olvastam, de talán kellett volna – a végén pedig mindenki levonhatja a maga tanulságait. És hogy ő merre induljon.

Először is egy kis történeti visszatekintés. Nekem sokat olvastak esti meséket, amelyeket megtanultam és visszamondtam. A betűket is korán megismertem, elsőben már folyékonyan olvastam, az Egri csillagokat az első két-három év alatt kiolvastam vagy hatszor (máig összesen nyolcszor). Ez nagyon meghatározó, hiszen minden mese, történet sémákkal dolgozik, amelyeket az ember öntudatlanul felismer, s elég ismétlés után ezek rögződnek: én már azelőtt is képes történeteket rajzoltam, hogy írni tudtam volna, s amint utóbbit megtanultam, már elkezdtem írni a saját történeteimet. Két kockás füzetbe írt lapozgatós könyv máig fennmaradt közülük, amelyek egyrészt a korai íráskészségemet, másrészt a totális rajzolói tehetségtelenségemet bizonyítják – szóval ha más nem is, az már akkor látszott, hogy grafikus nem leszek. Megmosolyogtatóak a maguk módján.

Az írás aztán végigkísérte iskolai éveimet, mindig írtam és olvastattam valamit, legkorábban tíz-tizenkét éves korom között a Star Trek utánzataimat, aztán jött a M.A.G.U.S. és az egyéb szerepjátékok, úgyhogy rögtön következtek a fantasy-, Cthulhu- és vámpírnovellák (na meg az iskolaújság szerkesztése, persze). Hogy ez miért fontos? Azért, mert ez már nagyon fiatalon tudatosította bennem, hogy írni akarok, és semmi mást – ezért mindig odafigyeltem arra, ami ebben segít. A nyelvtan- és irodalomórákra gimnáziumban már úgy tekintettem (és szerencsére nagyon jó tanárom volt), hogy ehhez a célomhoz visznek közelebb, és irodalom szakra is ezért mentem. Bár akkor már volt némi fogalmam arról, hogy az oktatás nem pont azt adja, ami nekem kell, de legalább főfoglalkozásszerűen olvashattam. Ez pont elég.

Mindezért nekem az irodalom és a nyelvtan tankönyvek az íróvá válás kötelező olvasmányai voltak. A mai napig itt vannak a polcomon, és nagy hasznukat veszem, és néha-néha újraolvasom ezt vagy azt a fejezetet. Az írás egy szakma, egy szakmának pedig szabályai és fogalmai vannak, s ezeket ismerni kell, ahogy annak a szakmának a történetét is ahhoz, hogy lássuk és felismerjük a folyamatokat, a változásokat ezen a területen. De még egyszerűbben: egy szövegről nem lehet beszélni anélkül, hogy ismernénk a vonatkozó irodalmi és nyelvtani kifejezéseket (költői kép, logikai alany, metafora, fókusz, prepozíció, befogadás, jambus etc.). Ezért azt gondolom, hogy ez az alap, és aki tudatosan szeretne írni – vagy csak megérteni, amit a szerkesztője mond neki –, az művelje ki magát ezen a területen; a legegyszerűbb pedig, mert szerencsés esetben mindenki számára elérhető otthon, megtanulni azt, ami a tankönyvekben áll.

Legközelebb pedig Stephen Kingről, Orson Scott Cardról, A rózsa nevének függelékéről, az Osiris kiadványokról és más kiemelt művekről.