Pénteken hajnalban ill. kora reggel indultam, nézőpont kérdése: attól függ, kinek mit jelent a 6 óra 40 perc. Nekem brutálisan korán van, bár az utóbbi időben kiszámíthatatlan pillanatokban alszom és vagyok ébren, úgyhogy tulajdonképpen már mindegy volt, aznap is éjjel háromkor keltem. Aztán laza két és fél óra vonatút, érkezés kicsivel tíz óra előtt. Ismerőseim néha szörnyülködnek, két óra vonaton, jesszus, hogy bírod, micsoda kín, szenvedés, teher, maga a passió, ilyenek, de én szeretem: egy kis szerencsével viszonylag csönd van és nyugalom (IC), olvasgat az ember, szunyókál, beszélget (lásd a múlt pénteki bejegyzést), néha még ír is egy keveset, szóval szerintem pont erre van szükség. Réges-régen, kisgyerekként gyűlöltem, félnapos út vidékre (ami még most is félnapos amúgy, mármint nem a debreceni út, hanem az a másik, az alkotói szabadságos), az embernek már minden baja van, a Debrecenben töltött egyetemi évek viszont hozzászoktattak a vonatozáshoz, két és fél óra nekem olyan, mint egy kiruccanás a sarki boltba, a félnapos út ahhoz képest nem más, csak egy kicsit többet olvas-szunyókál-beszélget-ír ugye az ember.
Tíz után pár perccel már az egyik felkapott vendéglátóipari egységben ücsörögtünk egy kedves hölgyismerősömmel, hozzám hasonlóan politológiát végzett, ám velem ellentétben őt benyelte a politika, bár ez így nem pontos, mert több negatív felhangja van, mint kéne, de tény, hogy abból él, végrehajtói szinten mégiscsak politizál. A déli órák ennek jegyében teltek, én söröztem, ő meg éppen amit, közben pedig csatlakoztak még hozzánk volt évfolyamtársak és barátok, egész szépen eltelt az ebédszünet, mert nekik ugye munkanap volt, nekem meg dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy hónapok óta nem tudtak összeülni egy kávéra, de ha én megyek le, mindenki megmozdul (és igen, ebben pontosan annyi a költői túlzás, amennyire ehhez a bejegyzéshez szükség van rá).
Délután aztán irány aznapi vendéglátómhoz, egyik volt lakótársnőm, lecuccolás, heverészés, beszélgetés, vacsora, el is telt a nap maradék része, egyrészt, mert régi barátokként mindig van miről beszélnünk, másrészt, mert bár őt aztán abszolút hidegen hagyja a politika, az utóbbi két-három évben eléggé belekeveredett – rokoni szálakból kifolyólag –, és olyan rálátása van, amilyen mostanság csak keveseknek.
Másnap. Kora reggel indult a nap, és elcsíptem egy ismerőst, aki délben indult tovább Budapestre, másnap meg Észak-Olaszországba fél évre zöldségesnek állni, miközben tele a táskája a doktori disszertációjához szükséges könyvekkel-egyebekkel. Zöldségesnek. Nem panaszkodott, de tényleg, egy szava nem volt, én viszont úgy felhúztam magam – neki nem mondtam, ha már ő nem –, hogy itt az egyik legokosabb és -tehetségesebb csaj, akit ismerek, PhD-t végez, közben melózik, és mégsem képes fenntartani magát, pontosabban ahhoz, hogy csak egy kis esélye is legyen mondjuk egy alsó-középszintnél jobb életmódra, zöldségesként kell dolgoznia külhonban. Hé, csinálta már ő ezt Pesten is, szóval nem gond, de bazmeg, komolyan mit várunk ettől az országtól, ha csak ennyit képes nyújtani az elitjének? Ezen mindig felkúrom az agyam.
Dél körül látogatás írókolléga házaspárnál. Egy kisebb családi összejövetel közepébe csöppentem, de sokkal kellemesebb volt, mint a szűk környezetem hasonlói, úgyhogy még én is megtaláltam benne a helyem, amin mondjuk sokat segített, hogy tudtam, a nagyobbacska gyereknek minap volt a születésnapja, szóval megdobtam egy Autobottal, nagyot nőttem a szemében. Ugyanő a minap novellát írt, a szülők büszkék – még ha elég gáz is a szöveg, de hé, valahol kezdeni kell! –, én meg arra gondoltam, igen, ezt átérzem, én is ilyen büszke lennék, de persze nagy kérdés, hogy miből öltöztetném a kölyköt. Bár speciel beszélek két élő nyelvet, és ha nagyon muszáj, talán még latinul is el tudnék adni néhány sárgarépát.
Délután ismét politológus hölgyismerős – és itt felmerül a kérdés, hogy rajtam kívül csak csajok jártak politológiára? de nem, csak a srácok mind feljöttek Budapestre –, aki muzeológusként dolgozik, úgyhogy egy megnyitón nyitottunk, aztán eltelt a délután, baromi jó humora van, nagyon sajátos stílus, igazi jelenség, szóval nem unatkoztunk, viszont elfáradtam, sok volt már a sör-bor-pántlika-stb., és a nap nagy része még hátra volt akkor.
Este koccintás a frissen megválasztott MDF-elnökkel. Őt is az egyetemről ismerem, és pénteken szóltak, hogy lesz egy kis összejövetel, nézzek be, én meg: oké, de csak keveset maradok, két találkozó között tudok csak benézni. Végül persze szívesen maradtam volna még, akadt még néhány ismerős, meg Zsolttal is szeretek beszélgetni, a kölyökképe mellett igazi profi, de legyen elég ennyi, mert nyilván semmi sem ide tartozik abból, ami elhangzott. Hát igen. Sok sikert, kitartást, szerencsét!
Este végül lecuccolás Kornya Zsolt (Raoul Renier) barátomnál, akinek még nem kóstoltam a főztjét – pedig már vagy félszázszor jártam nála –, de nyugodtan felcsaphatna szakácsnak, aztán persze jöttek a sztorik, az olvasmányok, élmények, mindezt másnap délig, szóval ez is teljesen rendben volt.
Vasárnap délre már tényleg elpilledtem, öreg vagyok én már ehhez, elszoktam a rengeteg sétától-italtól-beszélgetéstől, nagyon élveztem, nem arról van szó, de kijöttem a formából. De ettől még belefért egy utolsó találkozó, ezúttal egy volt magyar szakos kollégával, legörgött még az utolsó korsó sör, neki és a magam számára is összegeztem a hétvége nagy tanulságait – vele is jót beszélgettünk –, aztán irány a vonat, és estére haza is értem. Ágy.
Azt terveztem, hogy hétfőn kialszom magam, ehelyett kora reggel felpattant a szemem, és ha már, akkor ugye volt elég dolgom, és lesz is a héten, de ez egyáltalán nem baj: az a jó egy-egy ilyen debreceni útban (a barátokban), hogy rengeteg erőt ad, jókedvet, lendületet, ami aztán sokáig tart.
Tíz után pár perccel már az egyik felkapott vendéglátóipari egységben ücsörögtünk egy kedves hölgyismerősömmel, hozzám hasonlóan politológiát végzett, ám velem ellentétben őt benyelte a politika, bár ez így nem pontos, mert több negatív felhangja van, mint kéne, de tény, hogy abból él, végrehajtói szinten mégiscsak politizál. A déli órák ennek jegyében teltek, én söröztem, ő meg éppen amit, közben pedig csatlakoztak még hozzánk volt évfolyamtársak és barátok, egész szépen eltelt az ebédszünet, mert nekik ugye munkanap volt, nekem meg dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy hónapok óta nem tudtak összeülni egy kávéra, de ha én megyek le, mindenki megmozdul (és igen, ebben pontosan annyi a költői túlzás, amennyire ehhez a bejegyzéshez szükség van rá).
Délután aztán irány aznapi vendéglátómhoz, egyik volt lakótársnőm, lecuccolás, heverészés, beszélgetés, vacsora, el is telt a nap maradék része, egyrészt, mert régi barátokként mindig van miről beszélnünk, másrészt, mert bár őt aztán abszolút hidegen hagyja a politika, az utóbbi két-három évben eléggé belekeveredett – rokoni szálakból kifolyólag –, és olyan rálátása van, amilyen mostanság csak keveseknek.
Másnap. Kora reggel indult a nap, és elcsíptem egy ismerőst, aki délben indult tovább Budapestre, másnap meg Észak-Olaszországba fél évre zöldségesnek állni, miközben tele a táskája a doktori disszertációjához szükséges könyvekkel-egyebekkel. Zöldségesnek. Nem panaszkodott, de tényleg, egy szava nem volt, én viszont úgy felhúztam magam – neki nem mondtam, ha már ő nem –, hogy itt az egyik legokosabb és -tehetségesebb csaj, akit ismerek, PhD-t végez, közben melózik, és mégsem képes fenntartani magát, pontosabban ahhoz, hogy csak egy kis esélye is legyen mondjuk egy alsó-középszintnél jobb életmódra, zöldségesként kell dolgoznia külhonban. Hé, csinálta már ő ezt Pesten is, szóval nem gond, de bazmeg, komolyan mit várunk ettől az országtól, ha csak ennyit képes nyújtani az elitjének? Ezen mindig felkúrom az agyam.
Dél körül látogatás írókolléga házaspárnál. Egy kisebb családi összejövetel közepébe csöppentem, de sokkal kellemesebb volt, mint a szűk környezetem hasonlói, úgyhogy még én is megtaláltam benne a helyem, amin mondjuk sokat segített, hogy tudtam, a nagyobbacska gyereknek minap volt a születésnapja, szóval megdobtam egy Autobottal, nagyot nőttem a szemében. Ugyanő a minap novellát írt, a szülők büszkék – még ha elég gáz is a szöveg, de hé, valahol kezdeni kell! –, én meg arra gondoltam, igen, ezt átérzem, én is ilyen büszke lennék, de persze nagy kérdés, hogy miből öltöztetném a kölyköt. Bár speciel beszélek két élő nyelvet, és ha nagyon muszáj, talán még latinul is el tudnék adni néhány sárgarépát.
Délután ismét politológus hölgyismerős – és itt felmerül a kérdés, hogy rajtam kívül csak csajok jártak politológiára? de nem, csak a srácok mind feljöttek Budapestre –, aki muzeológusként dolgozik, úgyhogy egy megnyitón nyitottunk, aztán eltelt a délután, baromi jó humora van, nagyon sajátos stílus, igazi jelenség, szóval nem unatkoztunk, viszont elfáradtam, sok volt már a sör-bor-pántlika-stb., és a nap nagy része még hátra volt akkor.
Este koccintás a frissen megválasztott MDF-elnökkel. Őt is az egyetemről ismerem, és pénteken szóltak, hogy lesz egy kis összejövetel, nézzek be, én meg: oké, de csak keveset maradok, két találkozó között tudok csak benézni. Végül persze szívesen maradtam volna még, akadt még néhány ismerős, meg Zsolttal is szeretek beszélgetni, a kölyökképe mellett igazi profi, de legyen elég ennyi, mert nyilván semmi sem ide tartozik abból, ami elhangzott. Hát igen. Sok sikert, kitartást, szerencsét!
Este végül lecuccolás Kornya Zsolt (Raoul Renier) barátomnál, akinek még nem kóstoltam a főztjét – pedig már vagy félszázszor jártam nála –, de nyugodtan felcsaphatna szakácsnak, aztán persze jöttek a sztorik, az olvasmányok, élmények, mindezt másnap délig, szóval ez is teljesen rendben volt.
Vasárnap délre már tényleg elpilledtem, öreg vagyok én már ehhez, elszoktam a rengeteg sétától-italtól-beszélgetéstől, nagyon élveztem, nem arról van szó, de kijöttem a formából. De ettől még belefért egy utolsó találkozó, ezúttal egy volt magyar szakos kollégával, legörgött még az utolsó korsó sör, neki és a magam számára is összegeztem a hétvége nagy tanulságait – vele is jót beszélgettünk –, aztán irány a vonat, és estére haza is értem. Ágy.
Azt terveztem, hogy hétfőn kialszom magam, ehelyett kora reggel felpattant a szemem, és ha már, akkor ugye volt elég dolgom, és lesz is a héten, de ez egyáltalán nem baj: az a jó egy-egy ilyen debreceni útban (a barátokban), hogy rengeteg erőt ad, jókedvet, lendületet, ami aztán sokáig tart.
No comments:
Post a Comment