Adaptations

Mostanában nagy divat újraforgatni régi filmeket, vagy újra feldolgozni a régi témákat, én pedig hobbiból rendre megnézem a korábbi verziókat is. Ma néztem meg a The Omega Mant és az I Am Legendet, mindkettő az I Am Legend című Richard Matheson-regény feldolgozása (az 1964-es verzió, a The Last Man on Earth még csak most csorog lefelé), és persze nem lennék hű önmagamhoz, ha a regényt nem venném elő.

Namost mind Charlton Heston, mind Will Smith alakításában egy nagyon erős, férfias karaktert kapunk, de mindkettőnél feltűnt az a nagyfokú rendezettség: sehol egy otthagyott mosatlan lábas, sehol egy eldobott ruhadarab. Ugyanakkor olvasom a könyvet, abban ez áll a második oldalon:

"Later he forced himself into the kitchen to grind up the five-day accumulation of garbage in the sink. He knew he should burn up the paper plates and utensils too, and dust the furniture and wash out the sinks and the bathtub and toilet, and change the sheets and pillowcase on his bed; but he didn’t feel like it.
For he was a man and he was alone and these things had no importance to him."

A real man, yeah!

One Month Later

Ez a blog ugyan nem frissült, a Dexter-posztoknak viszont sikerrel a végére értem: az utolsó még hátravan, de most kivételesen ihatok előre a medvebőrre. Így nézve többet posztoltam ebben az egy hónapban, mint a megelőző hatban, csak helyileg egy kattintással odébb.

Jólesett ez a kis kiruccanás egy másik műfajba, sokat tanultam a tömörítés művészetéről, ráadásul újranéztem a sorozatot, amit máskülönben legfeljebb csak évek múlva tettem volna meg. Így, hogy még frissen élt bennem a történet, ügyelhettem a képi és dramaturgiai megformálásra is. Hamarosan pedig elolvasom a könyvet, és majd posztolok róla. (Vagy ide, vagy máshova, holnap kiderül: majd írok arról is.)

Ami a Sárkány és Unikornist illeti, csupa jó hírrel szolgálhatok, legalább annyi új szöveggel bővült az elmúlt pár hétben, mint amennyit a Hogyvoltra írtam Dexterről. Szépséghiba csak annyi, hogy az új szöveg fele lecserélte a régit, de ez nálam mindig a munkafolyamat része, úgyhogy nem kell aggódni – és mert többen is, több felől noszogatnak, no meg azért, mert érdekemben áll, november 30-ig mégennyi teljesen újat írok hozzá. Akkor pedig már kész lesz a tervezett kötet fele. Nagy szó!

Snapshot

Mivel olyan hihetetlenül gyakran frissül ez a blog, hogy ihajj, és mert "ide nekem a hétfejű sárkányt!", mostanság írok ide is.

Igen, az írói munkásságom része (vö.: stílusgyakorlat).

Ráklépésben

Vannak napok, amikor a fontolva haladás híve vagyok, és úgy tűnik, a mai is ilyen. Ilyenkor azt is hajlamos vagyok elfogadni, hogy a fejvesztett menekülés tulajdonképpen stratégiai visszavonulást jelent. Ebben a speciális esetben mindez úgy értendő, hogy kihúztam cirka tíz százalékot a szövegből (általában nincs olyan első draft, amelyből ne lehetne húzni ennyit; ez tudott), és majdnem ugyanennyit alaposan átdolgoztam – és ez most jó.

Elégedett vagyok.

Ez veszélyes.

Earl Grey. Hot.

Eddig azt hittem, írás kapcsán csak a szerkesztőktől kell tartanom, de most már tudom, hogy a blogot olvasó barátok is legalább annyira veszélyesek. Úgyhogy megadom magam. Megint. Írok egy bejegyzést. (És köszönöm a nógatást.)

(Itt pedig egy hosszú szünet következne, mert a zárójel bezárásakor megcsörrent a telefonom, és villámtalálkozóra siettem belterjes kis közösségünk legnagyobb portáljának urához – aki itt lakik tőlem kétszáz méterre –, ahol leghírhedtebb kritikusunkkal is összefutottam. Mondom: belterj.
Még szerencse, hogy ez az okos kis program lementette a piszkozatot magától, meg is lepődtem a dolgon.
A tea pedig ismét meleg.)

Amiért pedig írok, az rövidvelősen a következő: nem tűntem el, vagyok, csak ezért-azért kizökkentem kicsit, feltorlódott a rengeteg program (ismerősök, haverok, barátok, mi mással ütné el egy magamfajta az időt?), és kevés időm akadt írni – regényt, posztot, levelet egyaránt. Ami akadt, azt csiszolásra fordítottam, és most már le merem írni, hogy tényleg van eredménye: három különböző kötetbe szánt novellám is célegyenesbe ért, kettő remélhetőleg még idén, a harmadik jövő év első negyedében meg is fog jelenni. Ha az égiek és a köztünk mozgó egyéb erők is úgy akarják.

A dolog azért fontos, mert kedvet és erőt ad a folytatáshoz, amit különben az elmúlt hetekben egyre szívesebben írnék, csak hát csiszolni kellett.

Ja, és aki felé levelezési elmaradásom van, annak üzenem, hogy belátható időn belül pótolom.

Igyekvés

A ritmusba visszatalálás jegyében frissült ez itt – a másik blog, amit írok olykor. Nem kevésbé szakmaibb ennél, bár egy kissé más területen.

Back again

Kétségkívül az év utolsó hazai nyári fesztiválján jártam a hétvégén: nulladik alkalom, másfél sörsátort megtöltő nézősereg – ha épp mindenki ott volt, és nem a színpadoknál (két darab), akkor még el is hittük, hogy tulajdonképpen sokan vagyunk –, és olyan megveszekedett téli hideg, hogy a sátor helyett (három főnek is szűkös, de végül négyen imbolyogtunk bele) csak reggel felé, a kocsiban tudtam elaludni, mikor már rásütött a nap.

A kollega másfél órával később ébresztett az ablakon kopogva, hogy nincs-e melegem odabent. Elnyomtam egy b+et, na – tán érthető.

Mindezt csak azért írom, mert innen szép nyerni, avagy: napok óta alig vagy egyáltalán nem tudtam hozzányúlni a szövegekhez, és érzem is, hogy rendesen kiestem a ritmusból. Jó esetben is újabb napokba, rosszabb esetben hetekbe telhet, hogy visszarázódjak. De végül is öcsémék is most kezdik megint az iskolát, ha nekik megy, nekem is menni fog.

Talán.

Community

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, elhatároztam, hogy nem teszem be oldalra az ismerősök blogjait, hiszen az enyém nem személyes, hanem szakmai blog (vagy valami afféle), ráadásul kényes vagyok a magánéletemre, és interneten nem szívesen osztom meg bárkivel.

Revideálnom kell az álláspontomat. Nem csak azért, mert ha valaki kitesz egy ide mutató linket a blogjára, akkor az olyan, mint egy kézfogás, amelyet nem illik visszautasítani, hanem azért is, mert – figyelem, közhely! – az iwiw és egyebek korában úgyis minden lekövethető, és ha már egyszer blogot írok, akkor értelmetlen lenne szélmalomharcot vívnom ez ellen.

Harmadrészt pedig: az utóbbi időben amúgy is személyesebbé vált ez a blog, mint terveztem volt. Tisztán szakmainak szerettem volna, ahol a magam szintjén osztom az észt, de esett már szó könyvekről és filmekről is… szóval kapitulálok magam előtt. (Nem mintha szakmai szempontból nem lenne fontos, hogy egy szöveg szerzője milyen előismeretekkel bír, milyen más művek befolyásolják, de hát… minek magyarázzam?)

Szóval üdvözlöm a régi ismerősöket ott a jobb oldalon, és remélem, hogy közösen gyarapszunk a jövőben!

Recent events

Well.

A postok vészes megritkulásából bárki kikövetkeztethette, hogy a legutóbbi volt az utolsó, amely a világ végén született – másnap érkeztem vissza a civilizációba, a zsúfolt esték és hosszú éjszakák városába, ahol nap közben csak nehezen tudom rávenni magam, hogy blogot írjak, máskor pedig nincs időm vagy erőm rá.

Az elmúlt hetekben történtek közül azonban jónehány dolog ide kívánkozik. Hogy a blog témájánál maradjunk, örömmel jelenthetem, hogy több tesztolvasó is visszajelzett, miszerint a S&U eddig kész része jó, és érdekli őket a folytatás. Lesz persze még munkám a szöveggel – egyes elsőkönyves szerzőkhöz képest ugyanis kételkedem abban, hogy egy szerző teljes vértezetben pattanna ki a publikum elé, még így, két regénnyel és novellákkal a hátam mögött is –, de egy bizonyos határig a csiszolás örömmeló, és csak sok keserves hónap után válik nyűggé, amikortól viszont már nem érdemes, inkább hagyni kell a francba, és írni mást. Azt meg nem kiadni.

Csiszolásnál maradva: elég sokat csiszoltam a múltkor megírt elbeszélésen, és ha még tovább kell, kisregénnyé dagad, de ez a legkevesebb, és engem nem zavar. Ráadásul, mivel a benne szereplő három kétes alakról az óta elkezdtem egy másik mesét, egyre tisztábban látom őket magamban, magam előtt, és ez jót tesz a szövegnek. Hogy mennyire jót, azt a szerkesztő és az olvasók dolga eldönteni, de az mindig serkentő érzés, ha az ember úgy érzi, helyes irányba tart.

Mondjuk emiatt a S&U nem nagyon gyarapodott július óta, de minden készülő szöveggel többet tanulok az írásról, és ez, remélem, meglátszik majd a regényen is.

Szóval igyekszem.

Warning shot

2007. július 16.

Ha a Dogville-ről írtam, úgy illik, hogy írjak a Manderlay-ről is, még ha nem is tartom méltónak az előbbihez. A témája, az üzenete olyan egyszerű, mint a faék, és olyan könnyű értelmezni is, és ez elszomorított egy kissé. Túl kiszámítható volt, túlságosan lapos. Kicsit úgy, ahogy a végefőcím alatt az ember szinte várja, hogy Nixon fotója helyett ezúttal az ifjabb Bush elnököt látja majd – és valóban. Mintha az ember felvonultatna egy hadsereget (Nicole Kidman mellőzésével), majd leadna egy figyelmeztető lövést egy pacsirtára. Hát mit ne mondjak, kicsit szólt.

Ide kapcsolódó jó (?) hír azonban, hogy a filmen felháborodva belecsaptam a lecsóba, és ha a lelkesedésem kitart holnaputánig, egész szép darab új szöveggel sikerül bővítenem a S&U-t. És: még tegnap befejeztem egy másik projektet is, remélem, még az ősszel annak is lesz kézben forgatható eredménye.

Dogs

2007. július 14.

Játékokat tudatosan nem raktam fel a gépre, néhány filmet azonban elhoztam DVD-n: olyan is akad közöttük, amely már több mint egy álló esztendeje porosodott a polcon, mióta kölcsönadták. Nem kértem: adták – szabályosan hozzám vágták, hogy nézzem már meg; mondom jó; majd; talán. Ma végül kettőt is megnéztem, mert ilyen napom volt (és az írással persze megint nem haladtam): a polcon régen poros, de amúgy ma is elgondolkodtató Szelíd motorosokat, majd kicsit később a Dogville-t.

Hát igen. Ismerem magam, tehát nem lepett meg, hogy a Dogville tett rám nagyobb hatást, de a Szelíd motorosok is megdöbbentően újszerű, ha az ember képes egy kicsit belehelyezkedni egy negyven évvel ezelőtti világlátásba, és abból értékelni. Kulturális fejlődésünkre sajnos jellemző, hogy a két film témája, mondanivalója között tulajdonképpen csak a hangsúlyokat tekintve van különbség, pedig közel negyven év telt el közöttük.

Hanem azért mégis a Dogville… Azzal nyomták a kezembe, hogy olyan, mintha színház lenne, pedig egyáltalán nem: egy pillanatra sem szűnik meg filmnek lenni, filmként működni, a film nyelvén kommunikálni – közeli és távoli képek, oldalról, fentről, alulról, a kamera sűrűn mozog, hogy csak a legelemibb jellemzőket említsük –; a közös térnek, a minimális díszletezésnek más oka van. Mármint szerintem. Megmutatja, hogy nincs szükségünk falakra ahhoz, hogy ne lássuk egymást. Falak nélkül is kizárjuk a valóságot, nem veszünk tudomást egymás mocskos dolgairól, udvariasan félrenézünk, áltatjuk magunkat, hazudunk magunkról másnak is, és felmentjük magunkat bármikor. Vagy helyesebben: még csak szembe sem nézünk a tetteinkkel, így felmentésre már nincs is szükség.

A Dogville azért tetszett, amiért az Amerikai psychót és a Dexter c. sorozatot is szeretem: szembesít azzal, amilyenek mindannyian vagyunk, vagy könnyen lehetünk, ha nem figyelünk oda. Sőt: azt állítja, hogy mindannyian egyformák vagyunk, csak különféle magyarázatokat találunk a tetteinkre. After all, at the end Grace is everything but gracious, rácáfolva arra, amit várnánk a nomen est omen antik szabálya szerint.

Tanulság pedig nincs, csak a képek a film végén, és az őket vidáman ellenpontozó zene a zenét dühödten ellenpontozó szöveggel, amely olykor hangsúlyosan találkozik a képekkel, például Nixon említésekor. Többszörös ellentét, többszörös találkozás, ügyes megoldás. Ezt a filmet így kellet lezárni.

De ma még emésztenem kell.

És kösz a halakat!

2007. július 13.

Újabb társasági eseményként délelőtt pecázni voltam, pontosabban hajnaltájt felzörgettek és rávettek, hogy csatlakozzak. Állítólag megígértem.

Tudni kell, hogy a ritka kivételektől eltekintve nem tudok bárhol és bármikor írni: olykor megszáll az ihlet, és akkor igen, de általában csöndre és magányra van szükség. A tópart lényegében ilyen, csak hát ott meg a kapásjelzőre kellett figyelni – szó se róla, szerencsés nap volt, lett eredménye a dolognak –, és úgy nehéz nyomon követni a karaktereket.

Másképp mondva: ma nem nagyon haladtam. Viszont többet biztosan nem tévesztem össze a pontyot a keszeggel.

EFOTT

Köszönet a Kapu Távoli Világokra Egyesületnek a szervezésért, a hagyományőrzőknek a segítségért – én roppantul élveztem. Külön köszönöm vendéglátóim szívességét, hogy kipótolták a tábor hiányzó luxusát, kedvességükkel pedig feledtettek minden napi vagy másnapi bút!

Logika, logika, logika

(sorry a késedelemért, adódott egy kis technikai zűr, utána pedig EFOTTon voltam; de még mindig a hetekkel ezelőtti posztokon van a sor)

2007. július 12.

A Hol egyszer majd a kos országa elterül c. Boomen novellában lamentál arról egy aquir nagyúr, hogy az elfek milyen kiszámíthatatlanok, sohasem az eszükre, mindig a szívükre hallgatnak. Azt hiszem, sok igazság van ebben.

Az én szememben az elfek ugyanolyan ösztönlények, mint a természet intelligensnek nem tekintett teremtményei: viselkedésükön, magatartásukon alapvetően és általában nem változtat, csupán olykor kissé módosít az, hogy értelemmel bírnak. Az intelligencia megjelenésének talán legfontosabb következménye a széles értelemben vett kultúra, a civilizáció létrejötte: a világra vonatkozó tudás és a tudás felhasználásának tárháza és képessége. Az emberiség arra használja ezt a tudását, hogy változtasson a világon, olyanná formálja, amely kényelmesebb az ő számára – az elfek ellenben arra, hogy mind jobban alkalmazkodjanak hozzá. Emberi szemszögből nézve ez kissé talán visszás, hiszen miért alakítanak ki kultúrát egyáltalán, maradhatnának állati szinten, ám ahogy az emberi civilizációknak sincs céljuk, úgy az elf civilizációnak sincs – csupán utólag süthetjük rá, hogy tart valamerre. Jelen esetben (látszólag, emberi nézőpontból) visszafelé.

Néhányaknak például tetszett, másoknak kimondottan visszatetsző volt, hogy a Hőseposzban arról írtam, hogy az elfek a gnómoktól tanulták az égi hajók készítését. Gondoljunk azonban bele: ha adott egy potenciálisan halhatatlan lény, ugyan miért venné a fáradságot, hogy repülő járművet eszkábáljon magának? Elindul, és idővel majd csak odaér – addig pedig élvezi az erdőt, az állatok társaságát, az út közben adódó lehetőségeket. Szerintem az elfek egyetlen esetben építenének égi hajókat: ha rákényszeríti őket valamely külső kihívás. Például az aquirok. Ám még ebben az esetben is jó darabig eltartana, amíg elkészítik a maguk eszközeit. A gnómok eredettörténetének ismeretében logikusabb volt, hogy tőlük tanulták.

Azzal azonban, hogy azt mondom, „jó darabig eltartana”, nem állítom, hogy az elfek mindig és szükségképpen lassúak. Új dolgokban, új helyzetben ritkán hoznak gyors döntést, és mert ezernyi külső tényezőt vesznek figyelembe, a terveik kivitelezése sem hamari módon történik – ám vészhelyzetben, mint minden élőlény, elég hamar döntésre jutnak. A döntéseik azonban minden esetben megérzéseken alapszanak. Ez is egyfajta logika persze, ösztönös, tudat alatti – de távol áll a hidegfejű, racionális érvekre alapozott döntéshozataltól. Közelebb esik az állati viselkedéshez.

Az elf kultúra nagy része tulajdonképpen ezen döntések története: dalok, legendák, mesék, amelyek segítenek eligazodni a világban, amelyekhez vissza lehet nyúlni, ha hirtelen tettekre van szükség. És persze utólagos magyarázatok is arra, hogy valami miért, és miért éppen úgy történt.

Régi tartozás

2007. július 11.

Tehát az elfek. Milyenek is?

Először is nem emberiek. Ezt szükséges leszögeznünk legelőször – tettem is már kísérletet erre –, rögtön ez után azonban be kell látnunk, hogy egy ember szükségképpen csak emberi léptékben képes gondolkozni, tehát amit kigondol, az sohasem lesz nem-emberi. Állhat távol a megszokott, általunk ismert emberi hétköznapoktól, de ez a távolság sohasem lesz több, mint dr. House világa és a miénk közötti távolság – tegyünk szívünkre a kezüket, és mondjuk azt, hogy az asszisztensei közül bármelyikük helyében tolerálnánk a viselkedését. Ugye hogy nem? Na ugye.

Ellenben ha csavarnánk egy kicsit a történeten, és azt mondanánk, hogy ilyen-olyan módokon valamennyi asszisztensét és a főnökét is a markában tartja, így kénytelenek vele dolgozni (sötét titkokat tud a múltjukról, hogy melyikük kivel hányszor és hova, ráadásul ennyi pénzt sehol a galaxisban nem kereshetnének még luxusprostiként sem, ami nyilván kellemesebb meló, mint együttdolgozni House-zal) – nos, akkor már igenis elképzelhető, hogy ez a kattant ember így viselkedjen mindenkivel. De különben nem. House, mondhatni, hiteles, ám a világ körülötte nem az.

De milyenek is az elfek?

Legelőször is képzeljük el, hogy halhatatlanok vagyunk, vagy legalábbis közel azok, és csak erőszakos úton lelhetjük halálunkat. Tegyük hozzá, hogy valamennyien azok vagyunk, tehát nem kell félnünk attól, hogy kihalnak mellőlünk a szeretteink, meg egyebek. Rakjunk mellé még néhány dolgot, mint amilyen például a természet szeretete és ismerete, egy „természeti jellegű gondolkodásmód” – bármit jelentsen is ez –, és általában a szoros együttélés a természettel. Ebből már rögtön következik néhány alapvetés.

Ha azt mondjuk, hogy az elfek nappali lények, akkor életvitelük szinte biztosan szorosan összekapcsolódott a nap járásával; ha éjszakaiak, akkor a holdakéval. Ebben az esetben egy elf a nappal (vagy a holdakkal) együtt kell, és a nappal (vagy a holdakkal) együtt fekszik, és ebben nincs apelláta – kivéve, ha nagyon úgy hozza a szükség (mindig vannak kivételek, az életösztön nagyon nagy úr). Igen ám, de ha valaki százezer évekig él, akkor ez a ritmus rendkívül zavaró, mert túlságosan rövid az ébrenlét-alvás ciklus: ha nem kell aggódnom amiatt, hogy fogytán az időm, akkor nyugodtan leülhetek a haverral beszélgetni ezerhatszáz esztendőn át, anélkül, hogy bármiért is megszakítanám – ehhez képest tízóránként le kell feküdnünk. Hát nem hülyeség? Logikusnak tűnne, hogy azt mondjuk, mégsem alkalmazkodtak a naphoz, hanem valamely más rendszer szerint élnek, ám ez alapvetően ellentmond a természeti életmódnak – tetszik vagy nem, de a természetben minden a nap járásához igazodik.

Csavarjunk egyet a dolgon. Tegyük fel, hogy az elfeknek teljesen tökéletes az emlékezetük, sohasem felejtenek el semmit – de tényleg, semmit. Évmilliós életkor mellett ennek azért vannak előnyei, sőt: meg merem kockáztatni, hogy szükség is van rá. Csak képzeljétek el, milyen lehet már visszautalni egy százezer évekkel korábban ezerhatszáz esztendőn át folytatott beszélgetésre úgy, hogy a másik nem emlékszik rá pontosan. Brrr…

Innen már csak egy lépés az, hogy az elfeknek az érzelmi emlékezetük is ugyanilyen tökéletes. Mint amikor mi megérzünk egy illatot, és eszébe jut rólunk a szeretett nő (vagy férfi), és kellemes boldogság vesz erőt rajtunk – vagy meghallunk egy dalt, amely szomorú emlékeket hív elő bennünk, és percekre elrontja a kedvünket. Nos, tegyük fel, hogy az elfeknek ez a fajta emlékezetük is tökéletes, és napokig, hetekig, hónapokig képesek megmaradni ugyanabban a hangulatban.

Ha mi este leülünk borozni a haverral, három-négy óra alvás után biztosan nem ugyanonnan, nem ugyanolyan hangulatban, kedvvel folytatjuk – túl gyorsan élünk ahhoz. Az elfek viszont nem. Kötik őket a természet törvényei – például a napszakok változása –, ám ezek számukra nem kötöttségek, hanem az élet velejárói, amelyekkel réges-rég megtanultak együtt élni – sőt: ők maguk a természet gyermekei. Egészen logikus, hogy valahogy így működjenek. Egy reggelen tehát leülnek beszélgetni, napnyugtával nyugodni térnek, reggel pedig ott folytatják, ahol abbahagyták – és mindezt akár évszázadokon át. Közben pedig esznek-isznak, vadásznak, amikor szükség van rá, egyáltalán, mindenki teszi a maga dolgát, de sohasem jelent problémát számukra, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. Pontosan ott.

Én is innen folytatom holnap; talán ugyanebben a hangulatban, talán valami másban – de majd igyekszem.

Mit olvas JJS, amikor ír?

2007. július 10.

Leginkább híreket, általában ugyanis internetre kötött gépen írok, és gyakran frissítem a híroldalakat. Ebben a két hétben azonban ha akarnék sem tájékozódhatnék többről, mint hogy melyik szomszéd kinek adta el a földjét, mit vert el a jég, és hogy mikor lesz fogyasztható sör a boltban – mondjuk ez kivételesen még érdekel is, mert sajnos vészesen megcsappantak a készleteim.

Olvasni pedig a következőket olvasom az írás közötti szünetekben:

Bret Easton Ellis: Glamoráma – Kényelmesen kikapcsolja az agyamat, eltávolít a fantasy-világból, miközben belerángat egy olyan sohasem-létezettbe, amelyet nap mint nap New Yorkba és Hollywoodba képzelünk a bulvárlapok alapján. Az életérzése persze aligha kitalált, ám nem szabad elfeledni, hogy összességében mégiscsak egy fikcióról van szó, amely nem törekszik többre, mint görbe tükröt tartani elénk. Teszi pedig mindezt eltanulandó írói fogásokkal, és sebészi pontossággal: minden szava elevenbe talál.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő – Még a vonaton sikerült kivégeznem, és bizonyos szempontból szomorú gyilkosság volt: szívesen olvastam volna tovább. Megfogott a probléma, amely körül a regény cselekménye forog, és amelynek ugyanolyan szerves része az emberek kiszámíthatatlan és ésszerűtlen viselkedése, mint az ember- és a tündérvilág végletes különbözősége és összeférhetetlensége. A döntést, hogy a folytatásban, ha lesz, Emese hét esztendővel érettebb, szinte-felnőtt lányként lássuk viszont, csak helyeselni tudom – a tanulságok levonása, a történet tulajdonképpeni lényege nem gyerekmesébe való.

Poul Anderson: A törött kard – Egy ügyvéd barátom hívta fel rá a figyelmemet még a Hőseposz idején, és most, hogy ismét elővettem a Sárkány és Unikornist, úgy döntöttem, ideje beszereznem. Nagyon könnyű és kellemes lektűr, már ha lehet kellemesnek nevezni valamit, amiben elcserélt gyerekekről, vérfertőzésről és árulásról, vérbosszúról és halálról olvashatunk garmadával, de hát a sagák világa már csak ilyen, és Anderson abból merítette regénye egész történetét. Tündérek és trollok véres háborúja – most épp nekem való.

Neil Gaiman: Sandman – Kezdeti bizalmatlanságom után kezdek rákapni az ízére. Eddig meglehetősen hullámzó a színvonala, de a számos „kiváló” mellett az „elmegy” kategória alá egyelőre még nem bukott le, és ez már elég bíztató ahhoz, hogy kíváncsian olvassam tovább.

Umberto Eco: Nyitott mű – Az öreg mester nem annyira a Rózsa nevével, mint inkább a Rózsa nevének függelékével győzött meg arról, hogy érdemes foglalkozni vele: tudja, miről ír. Ritkán olvasni olyan alapos írástechnikai és befogadáselméleti értekezést, mint amit ott bemutat néhány tucat oldalon – és amely lényegében nem más, mint a Nyitott mű kvintesszenciája. Máig szívesen olvasom az elbeszélő műveit (a Baudolino az általam olvasott egyik legszórakoztatóbb és legjobban megírt regény), ám igazából az értekező prózáját szeretem. A Nyitott mű iránytű, amely segít eligazodnom a fikció erdejében, a nyelvek bábeli zűrzavarában – és sorolhatnám.

Ready (not with SU)

2007. július 8.

Nincs jobb, mint az elvégzett munka öröme (leszámítva persze ezt-azt). Bő egy héttel az utolsó határidő lejárta után ugyan, de ma végre sikerült befejeznem egy hosszabb lélegzetű elbeszélést, amely reményeim – és sokunk reménye – szerint az ősz folyamán meg is jelenik majd. Ezúton is köszönöm a Hármaknak, hogy beleegyezésüket adták a dologhoz: remélem, az ő tetszésüket is elnyeri, amit ezúttal az ő karaktereikből faragtam.

Sozialleben

2007. július 7.

Mint azt előre sejtettem, valóban elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb bevonódjak a közösségi életbe, így ma délután részt vettem életem első májusfa kitáncolásán. Nem mondom, a kosztra nem lehetett panasz, és bár a sör határozottan jeges volt olykor, mindenkivel hamar megittam a pertut. Vendégszerető népek ezek, meghívták a német szomszédokat is, pedig általában egy szavukat sem érik, és jellemzően mind hangosabban kérdezgetik őket, hogy nem kérnek-e még.

Még szerencse, hogy holnap útra kelnek a messzi Deutschlandba, különben óhatatlanul igényt tartanának további tolmácsi szolgálataimra; kellett nekem leleplezni magam. Mire visszatérnek, aligha leszek itt – bár ahogy a dolgok alakulnak, nem kizárt, hogy augusztusban is lebútorozok, és akkor alighanem összefutunk.

ZOO

2007. július 6.

Miután levadászott valami betévedt kitinpáncélos idegent, amely délelőtt óta kapart a hűtő mögött, a macska megtalálta a kedvenc helyét a házban, és cseppet sem lepett meg: a kispárnámat én is őszintén szeretem. Eredményei dacára egyelőre még volt szívem lepaterolni róla, de a legújabb elbeszélésembe már belenyávogta magát, és ha így folytatja, idővel főszereplő is lehet akár – ötletem éppen van rá, és a megvalósításra is van esély.

Ironikus, de a legnagyobb ellenfele Blöki-D2, a Microsoft Word háziebe, aki súgni ugyan keveset tud – folyton csak zavarna vele –, de olykor mulattat a felpislantásaival, ahogy a születő szöveget figyeli.

Into the Green

2007. július 5.

Mindenekelőtt: ez a bejegyzés jó másfél-két héttel az előtt készül, hogy kikerülne a blogra, és nem ez lesz az egyetlen – ezért, ahogy ennél is, a következőkben egy ideig mindig a dátummal nyitok majd.

Nos, tehát.

Itt ülök a kertben, ölemben a notebookkal, alig öt perccel az után, hogy elmajszoltam egy negyed görögdinnyét. Igen, istentelenül finom volt.

Hét óránál is több vonat- és buszutazást követően megérkeztem egy igazán idilli helyre, ahol még mindig csak nehezen talál térerőt az ember, a tévé adása zavaros, az internetről legfeljebb szóbeszédet hallottak, és ahol alig tucatnyian ismernek névről, és azok is mind közép- vagy nagymamakorúak – s még ha tegeződöm is némelyikükkel, az égiek kegyéből biztos lehetek benne, hogy a következő tíz-tizenkét napban a minimálisan szükségesnél többet nem kommunikálunk majd egymással. Nem mintha ellenemre lenne a társaságuk, sőt, gyanítom, hogy két-három nap múlva óhatatlanul el kell majd látogatnom a helyi vendéglátó-ipari egységbe, ám mivel tiszteletben tartják a céljaimat és a kéréseimet, a nap nagyobbik felében magamban maradok – és ez jó.

Az tudja értékelni ezt igazán, aki lakott már nyolcadmagával egy háromszobás albérletben (félreértések elkerülése végett: magam már jó öt éve felhagytam az ilyesmivel), és tudja, milyen komoly szervezőmunkát igényel egy-egy keményebb vizsgaidőszak, vagy egy szerelmi légyott, példának okáért: nos, az írás még két fővel számolva is legalább ilyen komoly előszervezést követel.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy alkotó, kreatív munkához bizonyos szempontból ingerszegény környezet kell: nagyon pártolom például a csöndet és a magányt, leszámítva Mozart Don Giovanniját és a szomszéd macskát, aki, úgy tűnik, szilárdan eltökélte, hogy a lábamhoz költözik, amíg én áldozok Kalliopé előtt.

Tudom, nem éppen ilyen bejegyzést ígértem legutóbb, ám ahhoz képest, hogy azóta kétszer is letettem arról, hogy valaha is befejezem a Sárkány és Unikornist, ez most egy ideális helyzet; azon leszek, hogy maradjon is így.

Inatharról is

No igen, ennyit az ígéretről, hogy gyakrabban jelentkezem. Lehet, hogy nekem is azt kellene tennem, amit GRRM is?

Vagy esetleg komolyabban kéne vennem magamat…

Az elmúlt négy hétben különben folyamatosan írtam – leszámítva néhány nap debreceni kiruccanást –, csak éppen nem Sárkány és Unikornist. Aztán Robin volt olyan kedves, hogy jól fenéken billentsen a lustaságomért, és segített kicsit a plotot is újratervezni – ilyesmire sajnos szükség van olykor, meg különben is mindig élmény, ha egy jó szerkesztő segíti az embert. Szóval mindezek után komoly realitását látom, hogy heteken belül belecsapjak a lecsóba úgy igazán. Előbb még be kell fejeznem két másik novellát, és meg kéne írnom egy másik regény bevezető jelenetét… szóval ígérni azért semmit nem ígérek.

Viszont ha már pötyögöm ezt a bejegyzést, akkor írok egy keveset Inatharról, hiszen ezzel zártam a múltkor.

Nos, Inathart már ismerhetjük a Hőseposzból: Velias herceg öccse, a queuroni flotta kapitánya, akinek kb. annyi szerepe volt, hogy döbbenten bámulta a felrobbanó hegyeket. Szóval nem sok lehetőségem volt a bonyolult jellemábrázolásra. A Sárkány és Unikornisban az eredeti tervek szerint sokkal nagyobb szerepet kapott volna, és talán továbbra is megkapja – ez most éppen egy függő kérdés –, ami már csak azért is érdekes lenne, mert nem egy szokványos elf-figura. Már persze mihez képest…

Inatharról már korábban is úgy gondoltam, hogy bár testvére Veliasnak, kevés közös vonásuk akad. Inathar független, szenvedélyes, meggondolatlannak tűnő, indulatos, makacs alak, aki ugyanakkor mindig a moralitás talaján áll. Velias képes nagy összefüggésekben gondolkozni a világról, Inathar csak az egyes eseményeket ítéli meg a maga morális kódexe szerint. Ahol Velias áldozatot tud hozni a Népért, például feláldozza a saját harcosait, ott Inathar mindent elkövet azért, hogy megóvja őket. Ez nem szűklátókörűség, hanem ugyanannak a morális parancsnak, az élet védelmének a két ellentétes értelmezése.

Inathar ugyanakkor felfedező. Ismeri a legendákat, de túl sokat járta a világot, tudja, hogy nem veheti kézpénznek az igazságukat, míg Velias minden szempontból idealista: ha tudatában is van ugyanennek, maga előtt is letagadja. Velias számára a világ olyan, amilyennek a legendák elmesélik, míg Inatharnak a világ az, amire ráépülnek a legendák.

Inathar igazából a kalandozók másodkori megfelelője: tetteinek csak rövid távú hatásait veszi figyelembe, a többivel majd akkor foglalkozik, ha eljön az ideje. Tehát tud róluk, csak nem gondol velük, amikor cselekszik.

Amikor mindez kibontakozott előttem, először el kellett döntenem, akarok-e ábrázolni ilyen elfet. Persze, szívesen. No de van-e már előzménye egy ilyen elfnek főleg a Másodkorról szóló Boomen-szövegekben? Igen, van: gondoljunk csak Ifhiassra, vagy Ezüstkardú Fraienre akár – mindketten közelebb állnak Inatharhoz, mint Veliashoz. Ha pedig Renier Kráni krónikáját nézzük, láthatjuk, hogy az elfektől nem áll azért olyan távol az indulatosság. (Tényleg, milyenek is az elfek? Majd erről írok a következő postban.)

Miután mindezt jól megrágtam magamban, és beszélgettem a fent említett urakkal is, újra kellett pozícionálnom Inathart a történetben: ez okozta a megakadást. Nem kis feladat az ilyesmi, hiszen többször is át kell írni bizonyos jeleneteket, bekezdéseket, egyes sorokat, és aztán újra összerázni mindent. Szóval meló. Ráadásul közben arra is ügyelni kell, hogy ne billenjen a rendszer, és ne lépjen elő Inathar hirtelen főbb szereplővé, mint eredetileg akartam – na ez viszont nem igazán sikerült.

Szóval most pozícionálhatom újra – de előbb még befejezem azokat az egyéb szövegeket, hogy addig is legyen majd valami nyomtatásban, amíg ez a regény majd egyszer megjelenik.

...és munka tovább

A néma csönd kemény háttérmunkát takar, tehát nem kell aggódni – és ígérem, hogy mostantól ismét rendszeresen jelentkezem. Egyszerűen csak annyi történt, hogy október végétől jöttek a születés- és ünnepnapok (nem tudom, ki hogy van vele, az én környezetemben ezek október vége és január közepe közé esnek halmozottan), és még én is rátettem egy lapáttal: soron kívül év végi barátlátogatások és projektmegbeszélések, hogy 2007-ben mi hogyan legyen.

A Sárkány és Unikornis kapcsán azt mondhatom, amit eddig is: alakul a molekula. Kétszer annyi szöveg van már készen, mint októberben volt, és ezzel arányosan gazdagodik a Hőseposzból ismert térkép, és az elfek kultúrája is. Alkalmanként persze megtorpanok, ez elkerülhetetlen, de az ötleteket ilyenkor is forgatom. A legutóbbi 'lassulást' Inathar karakterének újragondolása okozta – legközelebb majd ezzel jelentkezem.