Mit olvassak, ha írni akarok? (II.)

Az előző bejegyzésben azt ígértem, ma Kingről, Ecóról, Cardról és még néhány kiemelt szerzőről és műről lesz szó, úgyhogy vágjunk is bele. Kezdjük rögtön Stephen Kinggel és az Az írásról című könyvével. Hogy miért? Mert Kingtől szinte mindenki olvasott valamit – én ezt –, és mert Az írásról nagyon jó példája annak, ahogy az írók az írásról írnak. Avagy: szubjektíven. De nagyon. Az írásról ennek megfelelően egy rövid, de személyes könyv: nagyon sok önéletrajzi beszámoló van benne, jóval több, mint írástechnikai tanács. King, amikor csak teheti, sztorizik: az első könyvének megjelenéséről, a balesetéről, a családjáról – bármiről, ami eszébe jut.

De miért? Hiszen az írásról ír, mondatszerkesztési tanácsokat, dramaturgiai ötleteket, relevációszerű felismeréseket várnánk tőle a cím alapján, hogy jön ahhoz, hogy az életéről meséljen?

Hát úgy, hogy az írás az élete, és vice versa. Bármely élménye művé alakulhat, és ezzel tisztában is van, s ezért a könyvben nem is igazán írástechnikáról ír, hanem inkább megmutatja, miként gondolkodik ő: egy író. Ez pedig sokkal fontosabb, mint a technikai fogások, mert technikás bárki lehet, a kíváncsiság, a lényeglátás és az (előadói) érdekesség viszont hajlam és adottság kérdése – s épp ezért hajlamosak vagyunk őket lebecsülni. Az írásról számomra arról szól, hogy ha valakiben megvannak ezen képességek, akkor kellő munkával íróvá válhat. És ez az a betekintés, biztatás vagy útmutatás, amit egy író – és csak ő – másoknak adhat.

Ugyanekkor King többször is kijelenti, hogy amit ő csinál, az csak egy módszer a sok közül. Ad egy-két szövegalkotási tanácsot – amelyeket kritikával kezeljünk, mert angol nyelvű művekre vonatkoznak, és sokszor nem érvényesek a magyarban –, de mindegyiknél jelzi, hogy ő így szokta, hozzá ez a stílus áll ugyan közel, de nem ez az egyetlen út. Nincsenek örök vagy megkérdőjelezhetetlen igazságok, hiszen az irodalom – minden válfaja – épp arról szól, hogy új és újabb formák születnek, és csak a mondanivaló marad ugyanaz, az övé pedig csak egy hang a sok közül. Ez az a felismerés, ami egy író számára nagyon fontos, és épp ezért nem lehet általános tanácsokat adni. Mert igaz ugyan, hogy célszerűbb tömör, rövid mondatokban fogalmazni, de egyrészt ugye kinek mi a tömör, másrészt ezzel azt mondjuk, hogy Saramago regényhosszú mondatai rosszak?

Dehogy. Ez az egész csak arról szól, hogy senki – senki – ne várja a megváltást és a tudást egy írásról szóló könyvtől, mert csak a saját felismeréseknek és az egyénre szabott tanácsoknak van értelmük. Biztos vagyok benne, hogy Kingnek megmondták: figyelj, ez és ez és ez a mondatod túl kacskaringós, csökkenti a feszültséget, amit pedig épp fokozni akarsz. Saramagónak pedig alighanem ezt javasolták: jók ezek a körmondataid, nehogy meghúzd őket, hanem épp ellenkezőleg, itt és itt és itt kellene még egy pontosítás, egy visszautalás, egy kis bővítés, hogy az olvasónak, aki mostanra elfelejtette, hogy már nem Kingről, hanem Saramagóról beszélünk, aki Nobel-díjat is nyert, ám ennek ellenére vagy mellette nem mellesleg népszerű szerző is, másokkal ellentétben, akik szintén elnyerték ezt a díjat, tehát hogy ennek az olvasónak legyen fogalma arról, hogy hol is tartunk – Saramagónál –, rendben? Hát valahogy így.

Ezért aztán én sokkal többre tartom a különféle szakmai jellegű, adott esetben tankönyveket, mint a kreatív írást magyarázó füzeteket; de ezekről már csak a következő bejegyzésben lesz szó.

(Jegyzet: Tudom, Ecót és Cardot nem is említettem. Többet írtam Kingről az eredetileg tervezett másfél bekezdésnél – nyilván mélyebb hatást gyakorolt rám, mint azt a bejegyzés írása előtt gondoltam volna –, de hát ez már a blogos kommunikáció sajátsága, hogy bármikor lehet legközelebb. Szóval legközelebb.)

Mit olvassak, ha írni akarok? (I.)

A kérdés bizonyos szempontból költői, hiszen a válasz az, hogy bármit – csak az embernek mindig tudnia kell, hogy mit miért olvas, Esterházyt például éppúgy nem érdemes a történetszövés mesterfogásaiért olvasni – hisz nincsenek történetei –, mint mondjuk Philip K. Dicket a nyelvi lelemény miatt. S persze ilyen szempontból még a legrosszabb ponyvának is van értelme, hisz legalább kielemezhetjük a hibáit; főleg amatőr, kezdő íróknak ez nagyon sok tanulsággal jár. Ehhez persze kell némi elméleti felkészültség, amit a legszerencsésebbek otthonról, az egyszerűen csak szerencsések általános és középiskolai tanulmányaikból hoznak magukkal, amit aztán írói szárnypróbálgatásaik során így vagy úgy (egyetemi keretek közt vagy írókörben, egy befutott szerző segítségével vagy autodidakta módon) bővítenek, és persze nem árt megjegyezni, hogy ez a tanulás tényleg életünk végéig tart.

Ez a bejegyzés arról szól, én mit olvastam eddig, és arról is, hogy mit nem olvastam, de talán kellett volna – a végén pedig mindenki levonhatja a maga tanulságait. És hogy ő merre induljon.

Először is egy kis történeti visszatekintés. Nekem sokat olvastak esti meséket, amelyeket megtanultam és visszamondtam. A betűket is korán megismertem, elsőben már folyékonyan olvastam, az Egri csillagokat az első két-három év alatt kiolvastam vagy hatszor (máig összesen nyolcszor). Ez nagyon meghatározó, hiszen minden mese, történet sémákkal dolgozik, amelyeket az ember öntudatlanul felismer, s elég ismétlés után ezek rögződnek: én már azelőtt is képes történeteket rajzoltam, hogy írni tudtam volna, s amint utóbbit megtanultam, már elkezdtem írni a saját történeteimet. Két kockás füzetbe írt lapozgatós könyv máig fennmaradt közülük, amelyek egyrészt a korai íráskészségemet, másrészt a totális rajzolói tehetségtelenségemet bizonyítják – szóval ha más nem is, az már akkor látszott, hogy grafikus nem leszek. Megmosolyogtatóak a maguk módján.

Az írás aztán végigkísérte iskolai éveimet, mindig írtam és olvastattam valamit, legkorábban tíz-tizenkét éves korom között a Star Trek utánzataimat, aztán jött a M.A.G.U.S. és az egyéb szerepjátékok, úgyhogy rögtön következtek a fantasy-, Cthulhu- és vámpírnovellák (na meg az iskolaújság szerkesztése, persze). Hogy ez miért fontos? Azért, mert ez már nagyon fiatalon tudatosította bennem, hogy írni akarok, és semmi mást – ezért mindig odafigyeltem arra, ami ebben segít. A nyelvtan- és irodalomórákra gimnáziumban már úgy tekintettem (és szerencsére nagyon jó tanárom volt), hogy ehhez a célomhoz visznek közelebb, és irodalom szakra is ezért mentem. Bár akkor már volt némi fogalmam arról, hogy az oktatás nem pont azt adja, ami nekem kell, de legalább főfoglalkozásszerűen olvashattam. Ez pont elég.

Mindezért nekem az irodalom és a nyelvtan tankönyvek az íróvá válás kötelező olvasmányai voltak. A mai napig itt vannak a polcomon, és nagy hasznukat veszem, és néha-néha újraolvasom ezt vagy azt a fejezetet. Az írás egy szakma, egy szakmának pedig szabályai és fogalmai vannak, s ezeket ismerni kell, ahogy annak a szakmának a történetét is ahhoz, hogy lássuk és felismerjük a folyamatokat, a változásokat ezen a területen. De még egyszerűbben: egy szövegről nem lehet beszélni anélkül, hogy ismernénk a vonatkozó irodalmi és nyelvtani kifejezéseket (költői kép, logikai alany, metafora, fókusz, prepozíció, befogadás, jambus etc.). Ezért azt gondolom, hogy ez az alap, és aki tudatosan szeretne írni – vagy csak megérteni, amit a szerkesztője mond neki –, az művelje ki magát ezen a területen; a legegyszerűbb pedig, mert szerencsés esetben mindenki számára elérhető otthon, megtanulni azt, ami a tankönyvekben áll.

Legközelebb pedig Stephen Kingről, Orson Scott Cardról, A rózsa nevének függelékéről, az Osiris kiadványokról és más kiemelt művekről.

Hétfői hírek

Oké. Szóval a blog statikus oldalainak felszerelése még várat magára, mert a hétvégén inkább a Sárkány és Unikornissal foglalkoztam, ami ugye – mint már többször írtam – fontosságban mindenképpen megelőzi a blogot (és még sok minden mást is). Ezért is azt mondom, hogy nagyon jó hétvége volt, amikor végre nyugodt magányban, két napon át csak a szövegre koncentrálhattam. Legelőször is rendbe raktam azt a szereplőt, akinek motivációi Wyquin szerint egy kicsit homályosak voltak, másrészt pedig ismét átnéztem a Százháborút, ezúttal már azzal a szándékkal, hogy legközelebb, amikor időm lesz rá, csiszolgatom.

Mivel a mai nap is elég zűrösnek ígérkezik, és csak kutyafuttában írok, most legyen elég ennyi, aztán majd szerdán lesz érdemi poszt, olvasmányajánlatokkal azoknak, akik írni akarnak – tudatosan.

Szabadpéntek

Hát így vagy úgy nézzük, ez a hét nagyon elúszott, volt minden, ami csak lehetett, az egyetemista évekre emlékeztetett, ma pedig sok a meló – szóval ezt a napot a blogon kiveszem szabadnak. Már csak azért is, mert rájöttem, hogyan lehet néhány statikus oldalt hozzárakni: azok a napokban elkészülnek és felkerülnek, ezért még az is lehet, hogy a kísérletezés idejére valamikor a hétvégén pár órára a blog nem lesz elérhető.

Ja igen, Van Dien kollégával rászabadultunk a Molyra – úgy tűnik, mindketten listamániások vagyunk –, úgyhogy akit érdekel, hogy mit olvasok úgy általában, az itt megtalálja.

Frissen és üdén

Hajnali három múlt. Úgy fél órája csörgött a telefon, és valami hülye nő kiabált, hogy szól a riasztó az Ó utcában, és tényleg hallottuk is a háttérben. Hát nagyon kellemetlen, de mi közünk hozzá? Még csak nincs is ilyen utca a kerületben! És letette. Azért a rendőrség helyett egy kilenc számjegyű civil lakást hívni... és azóta persze nem tudok visszaaludni. Válogatott kínzásokat fogok kitalálni annak, aki bármi hasonlóval felébreszt az éjszaka közepén. És a vicces, hogy ha nem lenne a civil melóm, akkor egyébként ébren lennék egész éjjel, és csak mosolyogtam volna rajta.

Na mindegy. Hogy legyen valami jó is, Wyquintől visszakaptam a Sárkány és Unikornis első százezer leütését, szerkesztve. Ez a prológus és a teljes első rész (terv szerint prológus, három rész és epilógus lesz a kötetben), lényegét tekintve egyetlen dramaturgiai egység, szituáció- és szereplőbemutatás, akció nem sok van benne; s így elmondva nem is tűnik nehéznek, pedig az indítás mindig nehéz. És évek óta nem rágtam annyira a körmöm egy szerkesztői véleményre várva, mint most, ami talán érthető is ennyi munka után, de úgy tűnik, fölösleges volt, pontosabban a munka megérte, illetve izé... szóval Wyquinnek alapvetően tetszett, ami jó hír. Még jobb hír, hogy sem dramaturgiai, sem stiláris kifogásai nem voltak, nem kell a-tól z-ig mindent felforgatnom, kihúznom vagy toldozgatnom, szóval az eddigi felforgatásoknak, kihúzásoknak és toldozgatásoknak ezek szerint értelmük és hasznuk is volt. Egyedül az egyik szereplő pozicionálását (motivációjának olvasók felé történő kibontását) kell jobban megoldanom, aminek látom a módját és a helyét a szövegben, úgyhogy azzal nem lesz gond. A többi pedig – így első körre – a szerkesztő szerint jó.

Mondjuk arra jutottunk, hogy miután alsó hangon egy évet, felső becsléssel pedig ötöt töltöttem az ötlet, a karakterek és a szöveg csiszolásával, azért ez a minimum, hogy ordító hibák ne legyenek benne, de ilyenkor azért mindig ott van a veszély, hogy az ember túlírja a dolgot, a fától nem látja az erdőt meg ilyesmi, és megnyugtató, hogy egyelőre nem ez a helyzet. Most már "csak" arra kell figyelni, hogy ez a hátralévő 400.000 leütésben se változzon. 200.000 már készen van belőle, azzal szerintem nem lesz gond... a többit meglátjuk. Igyekszem.

A tegnap délutánt és estét egyébként Wyquinnél töltöttük Eric Van Diennel – aki továbbra is itt vendégeskedik nálunk, és persze a telefonra sem ébredt fel, pedig akkor legalább sörözhetnénk –, és annyi ökörséget összehordtunk, hogy abból blogregényt lehetne írni. Vagy valami hasonlót. De először ugye az SU. Meg tartozom egy novellavéleményezéssel az egyik kollégának, ami papíron már megvan, a gépre vitele viszont ilyen vendégjárós időszakban több időt vesz igénybe, mint gondoltam. Szóval majd jelentkezem.

A 'mű' mibenléte

Szeretem a szerkesztettséget. Amikor minden a helyén van, passzolnak a dolgok, forognak a fogaskerekek. Amikor egy alkotás – egy mű – többrétegű, amikor felfejteni való szálakból áll, s amikor az egyes elemei úgy ízesülnek, ahogy az elején nem is sejteném. Ennek megfelelően nehezen tudok értékelni egy véletlenszerűen felfröccsentett avantgárd festékpaca-festményt, viszont nagyon sokáig el tudok nézegetni egy olyan absztrakt képet, amelyen azért felfedezhetünk valamilyen rendszert. És hosszan sorolhatnám. Talán ezért is nézek kikapcsolódásként rossz (B- és Zs-kategóriás) filmeket: mert legalább olyankor nem kell használnom az agyam.

Mostanában azonban többször is szembesültem a tökéletlenség tökéletességével, vagy inkább: a tökéletlenség fensőbbségével. Amikor egy mű éppen azért mű, mert nem tökéletes, hanem igenis jól látható hibái vannak, ám éppen ezek teszik elérhetővé, megfoghatóvá és megérthetővé. Amikor egy szöveg, egy festmény vagy egy film nem gyémántszerű, zárt, hibátlan egység, hanem hiányos, esendő és talán még esetlen is. Csetlik-botlik, száz sebből vérzik, ám olyan őszinteség sugárzik belőle, hogy az már megható. Mint amikor egy kisgyerek átad egy rajzot, hogy nézd, mit rajzoltam neked, és nekünk nem számít, mi van a papíron, mert maga a szándék gyönyörű (ami ugyan patetikusan hangzik, viszont illik a jelenetre).

Ez most leginkább úgy jutott eszembe, hogy a minap megdicsértem Wyquin egyik blogbejegyzését, mire ő így válaszolt: mindig meglepődik, amikor másoknak pont azok a bejegyzései tetszenek, amelyek szerinte összefüggéstelenek. Mondom igen, persze: ez az őszinteséggel lehet kapcsolatban. A túl sok szerkesztés nagyon sokszor elfedi a lényeget, a forma mögött eltűnik a tartalom; ami fura, hiszen előbbinek éppen hangsúlyoznia kellene az utóbbit. És példának hoztam fel egy saját élményemet, amikor egy barátom azt mondta, hogy neki az Árgyélus és Balga tetszett a legjobban (részlet itt, önreflex itt), ami formai szempontból nem igazán sikerült alkotás. Ez a barátom azt mondta, hogy azért, mert minden dramaturgiai hibája mellett azt érezte a legőszintébb írásomnak.

Ez hasonló ahhoz, amit a minap Boomen kollégának mondtam. Összehasonlítottam ugyanis az ő egyik művét, az Esőhozót Llosa regényével, A beszélővel, és azt mondtam, hogy bár Llosa nagyon technikás, és nagyon odafigyelt, és nagyon jó – de tényleg: jó regény –, a dzsungelbéli jelenetek és úgy általában a hangulat messze elmarad az Esőhozótól. Holott az Esőhozóra bizony ráfért volna egy szerkesztés. És mégis: ez a jobb – mert őszintébb. Benne van Boomen naiv szeretete a dél-ameriaki kultúrák iránt, míg Llosa precíz távolságtartással, sok odafigyeléssel, kultúrantropológusként írta a maga regényét.

Végül pedig, csak említés szintjén – mert mások azzal még nem találkozhattak –, a minap olvastam egy szerzőtársam még kiadatlan elbeszélését, ami a fenti sorba tartozik: lehet még csiszolni rajta, ám botlásaival együtt is élő, működő történet, nagyon sok őszinte – vagy legalábbis annak ható – megszólalással. Ezek pedig minden hibájukkal együtt jobban megragadják az olvasót, mint mondjuk a bravúros írástechnika, s egy alkotás ezektől lesz tartalmas, valamiről szóló mű, amit nem csak eladni, de elolvasni is érdemes.

Karr-Khazad megjelenés

Tegnap megjelent a Karr-Khazad kapui c. antológia, benne a Rőtszakáll c. elbeszélésemmel. Ebből olvasható az első jelenet az alábbi linken: Rőtszakáll.

Források, ötletek (II.): Magyar Hírmondó

Ha valaki jár antikváriumokba, akkor ha másutt nem, ott találkozhatott a Magvető Könyvkiadó Magyar Hírmondó sorozatával. Biztatóan vastag, súlyos, kellemesen ódon kötetek jelentek meg benne, egy (tudtommal teljes) felsorolásuk itt található. Azoknak ajánlom, akiket érdekel a kor- és kultúrtörténet, nem ismerek ugyanis más olyan sorozatot, ami ilyen széleskörűen mutatná be a magyar közgondolkodás fejlődését. Félreértés ne essék: nem tanulmányokról van szó, hanem az egyes kiadványok korabeli szövegei érnek fel egy-egy tanulmánnyal az akkori időkről. Ezeket olvasván az ember folyamatosan rácsodálkozik, hogy elődei miként gondolkodtak a vallás, a tudomány, az irodalom kérdéseiről – miként próbálták meg gyakran összeegyeztetni, olykor szétválasztani ezeket. Aki nem ismerné, annak őszintén javaslom, hogy böngéssze végig a belinkelt listát, mert biztosan olyan kötetet, ami megragadja a figyelmét; szemezgetni itt és most nem sok értelme lenne, annyira különböző témákat dolgoztak fel a mintegy hetven kiadványban.

Hanem egy példát azért hoznék, azt, amellyel először találkoztam a sorozatból: Miskolczi Gáspár Egy jeles Vad-Kert című művét. Mint az a terjedelmes és alapos utószóból is kiderül, az első magyar nyelven megjelent állattani munkáról van szó (1702.), s tulajdonképpen fordítás, még ha Miskolczi igen nagy mértékben át is dolgozta azt magyarországi viszonyokra; eredetije a Historia sacra animalium, egy német lutheránus természetkönyve. Ennek megfelelően igen erős vallásos érzület járja át, a szerző számára a világ csodái Isten nagyságának bizonyítékát jelentik, s folyamatos is a vallásos értelmezése például egyes állatok természetben betöltött szerepének (mint mondjuk a gonosz kígyó toposza), illetve a hívő ember életére vonatkoztatott tanulság levonása ugyancsak az állatok példáiból.

Talán nem meglepő, hogy egy mai olvasó számára éppen ez a sajátsága teszi érdekessé. A természettani vonatkozásai ugyanis jobbára alig érik el a középiskolai biológiai tankönyvek szintjét – hiába, a tudományos gondolkodás azóta sokkal nagyobb teret nyert –, a példabeszédei és a vallásos hátterű indokai illetve következtetései ugyanakkor izgalmasak és megkapóak. A főnixmadár létezését például, amelyből a legendák szerint kezdettől fogva csak egyetlen egy él a világon, nem azért vonja kétségbe, mert valószínűtlennek tartja, hogy saját hamvaiból föltámadjon – elvégre a feltámadás Miskolczi hite szerint egy tényként kezelt lehetőség –, hanem azért, mert létezése ellentmondana a Vízözön Históriájának, miszerint Isten minden állatból kettőt parancsolt a Bárka fedélzetére venni. Így nézve az már csak érthető, hogy az unikornisról, amit sok tudós kitalált állatnak tart, Miskolczi úgy vélekedik, hogy léteznie kell, hiszen a Bibliában számtalanszor hivatkoznak rá, s példaként állítják a hívők elébe.

Ezek a sorok ma már egyszerre mulatságosak és elgondolkodtatóak. Mulatságosak a racionális gondolkodás felől, és elgondolkodtatóak az érzelmek felől szemlélve; ezek a végső érvek – Isten, a hit, a Biblia – azok, amelyeknek mainapság kevés helyük van egy tudományos párbeszédben, Miskolczi és kortársai viszont teljesen kézenfekvően használták őket, s persze ugyanígy el is fogadták. Retorikai szempontból nagyon izgalmas, ahogy a tudományos és a vallásos érvek összefonódnak, emberi szempontból pedig maga az a gondolkodásmód, az a világszemlélet, amely mögötte áll. Elsősorban azért, mert önmagunkról is sokat megtudunk akkor, amikor találkozunk ezekkel a szövegekkel; másodszor pedig azért, mert ha az ember író, akkor az ilyen kultúrsokk-szerű tapasztalatok szerintem nélkülözhetetlenek.

Farkas a ködben

Ezt az elbeszélésemet a Bíborgyöngyök antológia első kötetébe írtam, 2007 nyarán (egy részlete itt olvasható). Ez volt az első olyan M* írásom, amelyben nem a történeten, hanem a karaktereken volt a hangsúly. Ilyen szempontból az Árgyélus és Balgához hasonlítható, s annak gyermekbetegségei ezen is megmutatkoznak: a karakterek annyira uralják a szöveget, hogy a történet szempontjából fontos részletek közül több is kifejtetlen marad, így a sztori nem üt akkorát, mint amekkorát üthetett volna. Így utólag azt mondom, egy kompaktabb szerkezet jobban illett volna az ötlethez: kihagyni a karakterek megismerkedéséről szóló részt, és in medias res kezdéssel indítani, illetve egyszerűsíteni az időkezelést. A megjelent verzióban nagyon sok az elbeszélői időben való ugrálás (jelen, múlt, jelen, jövő, múlt, jelen), a váltások követése pedig túl sok olvasói figyelmet követel ahhoz képest, hogy nincs dramaturgiai szerepe. Szerencsére tényleg tanultam a dologból, és ezeket a hibákat azóta nem követtem el.

Különös, hogy a szerkesztés során sem merült fel, hogy így kellene csiszolni. A szöveg inkább bővült, semmint rövidült a javítás során, pedig közhely hogy tíz százalékot mindig lehet húzni – de tényleg –, és észre kellett volna vennünk, hogy rossz irányba csiszolunk, de túlságosan benne voltunk a sztoriban. Igazából az egész Bíborgyöngyök projekten érezhető, hogy 1. örömmeló volt, 2. mindenki a karakterekre koncentrált.

Hibáitól eltekintve a Farkas a ködben számomra azért kedves történet, mert közel tíz év szerepjátékosi élményeit és eredményeit írhattam meg benne. A főszereplő trió – Anth Sergie, Abotan Marveon és Shien-su – a leghosszabb általam vezetett életútjáték játékos karakterei voltak, és nagy örömet jelentett, hogy a kanonikus Ynev részévé tehetem őket, mintegy tiszteletadásként is barátaim felé. Bár a novellában nem kapott kiemelt szerepet, ugyanez érvényes a helyszínre is, Tanuria Királyságra, amely pont oda kerülhetett a hivatalos térképen, ahol a mi kis házi Ynevünkön már 1998 óta szerepelt. Nyilván ez az erős érzelmi kötődés volt az egyik oka, hogy a karakterek fölébe nőttek a történetnek. Túl erős képzeteim voltak róluk, elvégre létező személyek alakították őket éveken át, és inkább arra ügyeltem, hogy ezekhez hű legyek, semmint a dramaturgiára, ami pedig egy író számára fontosabb kell legyen.

Most mondhatnám, hogy szolgáljon ez intő jelként minden szerepjátékosnak, aki M* írásra adja a fejét, de persze ezt is mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Én azóta elég jól látom, mit és hogyan lehetne máshogy csinálni, és – éppen a csorba kiköszörülése végett – jó két éve el is kezdtem egy történetet, amelyben a trió visszatér. Hetvenezer leütésnél állt meg, mert egyéb projektek elsodortak tőle, de akinek eddig mutattam, annak tetszett; és ők ugyanazok, akik a Farkas a ködbent kritizálták. Szóval optimista vagyok.

A végére egy apróság: az megvan, hogy a Farkas a ködben elbeszélést követő átkötésben a levélszöveget nem Raoul Renier írta, hanem én, egyfajta utóhangként az írásomhoz? Zsolt aztán a köré építette a maga novelláját (a végeredményt persze szorosan egyeztetve velem). Azóta is tépelődöm, hogy akkor most Renierből lett John J. Sherwood, vagy én vagyok Raoul Renier...?

Fejes a sötétbe

Egy politikai témájú cikkben olvastam legutóbb ezt a fordulatot, s most, amikor azon gondolkoztam, milyen címet adhatnék ennek az e-könyvekkel foglalkozó bejegyzésnek, ez jutott először az eszembe. Frappáns és ütős: a könyvszakma egy csukafejes előtt áll, vagy a fene tudja, lehet, hogy egy hasas lesz belőle, egyelőre még az egész nagyon bizonytalan. Viszont mindenképp érdekes, és ahogy mind többet gondolkozok róla – nálam ez azt jelenti, hogy úton-útfélen szóba hozom az ismerőseimnek –, annál biztosabb vagyok benne, hogy a könyvszakma szerkezetváltozás előtt áll. Pontosan úgy, ahogy a filmszakma egykor az internetes letöltés miatt, vagy éppen most, az Avatar dübörgő sikere nyomán, amikor mindent elönt a 3D-őrület.

A kalapomat nem tenném rá, de valószínűnek tartom, hogy szoros összefüggés áll fenn az internetről letöltött mozifilmek számának növekedése és a mozitechnológia fejlődése között. Gondoljunk csak bele, mekkora változáson ment át a hollywoodi filmek képi- és hangvilága az utóbbi tizenöt évben: az ún. blockbustereknél a látvány és a hangzás ma már mindent elural, az ember úgy jön ki a moziból, hogy még az utcán is villódzó fénysorokat lát, és cseng a füle a robajtól. Drágább házimozi rendszerek ugyan már fel tudják venni ezzel a versenyt, de az ilyesmi azért még mindig felsőkategóriás szórakozás. Hányszor halljuk, hogy "ezt moziban érdemes megnézni"? Még azután is, hogy valaki letöltötte. Ez a fegyver, a jelentős többletérték az, ami megtartja a moziba járókat.

Hollywood mostanra nagyjából rájött, hogy a mozi semmihez sem hasonlítható előnyei miatt a letöltés nem a moziból csábítja el a nézőket, hanem legfeljebb a DVD-piacról a vásárlókat, ám erre is talált orvosságot: az extrákkal telezsúfolt, dömpingáron hamar polcra pakolt special edition kiadványokat, amelyek korábban csak egy-két évvel követték az egylemezes verziót, most viszont már egy időben jelennek meg vele. Ezeknél az ár-érték arány többnyire már megfelelő, két-háromezer forintot hajlandóak vagyunk adni értük ahelyett, hogy 8+ gigás letöltéssel, saját doboz- és borítógyártással babrálnánk. Még ha ez is megvolna uszkve egy óra alatt.

A kérdés most az, hogy saját kiadványaik tekintetében a könyvkiadók milyen megoldással veszik majd fel a versenyt az internetes (illegális) verziókkal? Angolszász nyelvterületen már viszonylag általánosnak mondható, hogy néhány hónappal a hagyományos (papíralapú) kiadás után egy adott mű megjelenik e-bookként is. Ha népszerű szerző művéről van szó, akkor a kiadó éppen csak ezzel a néhány hónap mínusz egy nappal maradt le az illegális netes verzió megjelenéséhez képest... szóval itt még van hová fejlődni. És mi az a plusz, ami miatt inkább ezt a fizetős változatot szerzi be az olvasó? Szívjóságból: mert ennyire kedveli a szerzőt, hogy mindenképp szeretne fizetni a művéért. Törvénytiszteletből: mert a másik megoldást lopásnak érezné. Ízlésből: mert a kiadó által összerakott e-book egy profin megszerkesztett kiadvány, amely mentes az illegális netes verziót előállítók gyakori hibáitól.

Na most, tapasztalatom szerint az olvasók igen nagy hányada nem törődik a szerkesztettséggel; egészen pontosan sok olvasó nem is tudja, hogy ez mit jelent. Amíg az e-book olvasók drágák, addig valószínűleg olyanok veszik meg őket és az e-könyveket, akik rendelkeznek az ilyen apróságok felismeréséhez szükséges műveltséggel – utána viszont ez a tényező egyszerűen nem számít majd. Végül pedig ott van a törvénytisztelet... nos, igen. Nyilván törvénytisztelően töltünk le ugye most is mindent. Marad tehát a szívjóság.

Hm.

Véletlenül sem akarom itt a könyvkiadás halálát vizionálni. De mielőtt valaki azt mondaná, hogy az e-könyvek soha nem fogják kiszorítani a papírkönyveket, gondoljon bele, hogy húsz éven belül felnő egy egész generáció, amelynek mi sem lesz természetesebb, mint hogy nehezen kezelhető, nehezen kereshető, egyáltalán, nehéz tankönyvek helyett egy vékony e-book olvasón, ne adj isten, a szétnyitható képernyős mobiltelefonján vigye magával a tananyagát az iskolába. Hiszen már ma is előbb nézünk meg egy adatot a Wikipedián, mint egy lexikonban. Igaz, utána sokszor még leellenőrizzük az adatot azért, de azt is, ha lehet, valamilyen online forrásból – mert időtakarékosabb, kényelmesebb, egyszerűbb. Ahogy ezt megszoktuk, épp olyan könnyen és gyorsan szokjuk majd meg, hogy e-könyveket olvassunk.

Mire ez megtörténik, a kiadóknak ki kell találniuk, hogy mi az a megoldás, amivel pénzt tudnak kicsikarni az olvasók zsebéből a művekért. Hosszú, nehéz folyamat lesz, a szerző, a kiadó és a terjesztő feladatainak és szerepkörének átértékelésével és átalakításával, és egy olyan folyamat, amelyben az olvasókkal való kommunikációnak szerintem minden korábbinál nagyobb szerepe lesz, de hogy pontosan miként és hogyan, azt egyelőre szerintem senki nem látja. De persze ezért is olyan izgalmas az egész.

Csapatmunka

Így a csapatépítő tréning után úgy érzem, hogy az írás talán könnyebb lenne csapatmunkaként. Persze ehhez kellett a helyszín – gyönyörű kilátás és elsőrangú kiszolgálás a Balaton mellett –, a jó tréner és a jó csapat is. Az első kettőt már ismertem, a harmadik kapcsán voltak aggályaim, tavaly ugyanis adódott egy kis feszültség néhány emberrel, de ezek a tréningek épp azért (is) vannak, hogy a közös élmények segítsenek a problémák megbeszélésében. Nos, élmények most voltak, a megbeszélést pedig meglátjuk. Az biztos, hogy a tréning szórakoztató volt, és látszik, hogy az idén összeszervezett csapat jó képességű emberekből áll. Csak az a kérdés, miként bírjuk majd a terhelést.

A tréner és értékesítő szaki, akivel már tavaly is együtt dolgoztunk, vacsoránál viccesen megkérdezte, na, merítettem-e ötleteket az elhangzottakból, vagy a megismert új emberekből: igen, te magad adtál egy ötletet – feleltem. Nocsak, tényleg? Kicsit meglepettnek tűnt; közben felfigyelt az egész asztal. Aztán kifejtettem, hogy a múltkor kértek tőlem egy elbeszélést, amelyben csirkefogók a főszereplők – röhögés –, de tényleg – még nagyobb röhögés –, és a csirkefogók jól is sikerültek, de elakadtam, mert a velük szemben álló igazi gazemberre valahogy nem volt jó ötletem, és inkább pihentettem a témát. De most már látom magam előtt a karaktert. Harsány röhögés.

Aztán persze elmagyaráztam, hogy nem kimondottan őrá gondolok, hanem a tárgyalástechnikai előadása kapcsán fejtegetett nonverbális jelekre, amelyeket egyébként én is előszeretettel használok az írásaimban: a figurákról rengeteget elmondanak a gesztusaik, s ettől életszerűbb is a szöveg. Ha ezek a csirkefogók szembekerülnének egy ehhez értő ellenféllel, hát... az poén lenne. Aztán ez a válasz persze új kérdésekhez vezetett, és mi ketten szép kis éjszakába nyúló beszélgetésbe keveredtünk írásról és könyvkiadásról, és ismét bebizonyosodott, hogy milyen igaz: mindenkiben van egy regény.

Visszakanyarodva a csapatmunkára: az írás persze magányos meló. Wyquinnel írtunk közösen egy-két humoros szösszenetet illetve M* témájú világleíró háttéranyagot – bár inkább csak az ötletelés fázis majd a szerkesztés volt közös, a konkrét mondatokat többnyire ő írta –, és ez szórakoztató is volt, de mivel mindketten az önkifejezést keressük az írásban, egy ilyen csapatmunka pedig kompromisszumokat követel, komolyabb hangvételű vagy nagy lélegzetű munkáknál ez aligha működne. Ahány író persze, annyi megoldás, és van, akinek ez bejön. Én főleg lendületet, alkotókedvet merítek az ilyesmiből, a konkrét alkotás ezután már egy nagyon elzárt, nagyon magamnak való térben történik. Ezért is kell elvonulnom a városból ahhoz, hogy érdemben haladhassak.

A végére még annyit, hogy úgy tűnik, a mostani projekt május 31-ig tart. Tavaly is volt hosszabbítás, de idén most kevesebb esélyt látunk erre; akkor pedig lehet, hogy a nyáron mégis lesz időm befejezni az SU-t. Meglátjuk. Én reménykedem.

Munkanap

Elég későn, vagy inkább korán írom ezt a bejegyzést, és ez hűen tükrözi azt a kettős helyzetet, amiben ismét vagyok: órákon belül indulok a Balatonhoz egy fejtágítónak induló csapatépítő tréningre, ahol napközben kellene ébren maradnom, éjszaka pedig pihennem – persze csak a csapatépítő berúgás után –, és mindez újra megkavarja a belső órámat, ami szilveszter óta annyira átállt (visszaállt) éjszakai üzemmódra, hogy éjszaka – mint most is – már aludni sem tudok.

Az elmúlt napokban próbálkoztam visszaállni, de nem sikerült; talán ez a tréning visszalendít. Szükség lesz rá, holnaptól ugyanis nappal ismét dolgoznom kell. Holy shit. Durva lesz.

Pénteken majd érdemben jelentkezem, de egyelőre ennyi tellett. A következő két nap most minden percemet beárnyékolja.

Döntetlen

Oldalt a szavazás dobozban látszik: Abbitkirálynő vs. Hőseposz – döntetlen. Két versenyzőnél ennek mindig megvan a lehetősége, s mivel végig fej-fej mellett haladtak, ideje lezárni a szavazást; legközelebb majd akkor lesz ez a kérdés, ha egy harmadik regény is bent áll a sorban. Az eredmény tehát:

Melyik regény tetszett jobban?

Abbitkirálynő	32 (50%)
Hőseposz	32 (50%)

Gondolkoztam, hogy mi legyen a következő szavazás, mert minden alkalommal érdekes volt ránézni, vajon változott-e az eredmény, és talán érdemes lenne újra föltenni a novellákra vonatkozó kérdést – azóta ugyanis lényegesen megnőtt a blog olvasottsága –, de azt majd inkább akkor, ha már a Karr-Khazad kapui is kint van (ha jól tudom, akkor tegnap ment nyomdába). Addig inkább egy olyan kérdést tennék fel, ami már egy ideje foglalkoztat, és talán nem csak engem: mennyit fizetnél egy fantasy e-könyvért? Most, amikor az Amazon (.com) épp bozótharcot vív ugyanebben a témában – angolul tudóknak itt és itt érdemes olvasniuk róla, pro és kontra –, ennek különben is van némi aktualitása.

Sci-fi újratöltve

Az előző bejegyzés alapján mi lenne most a tételmondat? Talán az, hogy a sci-fit szociológiai érdeklődés és tudományos kíváncsiság jellemzi, s hogy ennek alapján nagyon sok mű, amely sci-fiként definiálja önmagát, valójában nem az – úgyhogy folytassuk talán innen. Rögtön hozzátéve: persze elképzelhető, hogy a sci-fi mint fogalom jelentése mára annyira kibővült, hogy az a fantasztikus mű is belefér, amelyben szemernyi tudományos elem sincs. Ebben az esetben munkahipotézisként egyezzünk meg abban, hogy létezik egy olyan hard core sci-fi vonal, amely eleget tesz a fenti kitételeknek, s hogy ezt a vonalat eredetileg éppen a műfaj legelső képviselői vitték – ez a fajta, eredeti értelemben vett sci-fi pedig mára a partvonalra szorult.

A kérdés az, hogy miért? A sci-fi aranykora az USA-ban az 1930-as és 1950-es évek közötti két évtized, a nagy társadalmi változások és a modern technológiai kísérletezés időszaka. A század elején indult feminista mozgalom, az első fogyasztói és az új ipari forradalom, valamint a két világháború olyan társadalmi szerkezeti változást indítottak be (a nők és a feketék alkalmazása a fronton harcoló fehér férfiak munkaerejének pótlására), amely a fikcióban remekül összeért az új felfedezésekkel vagy találmányokkal való gondolatjátékkal. Szinte kézenfekvő volt a kérdés: ha egy futószalag így és így változtatja meg egy világot, akkor egy űrhajó miként fogja? Ha egy világháború így és így, akkor egy totális háború miként? Az ötletjátékot pedig folyamatosan gerjesztették az újabbnál újabb technológiai újítások: az autó, a repülő, a rakéta, illetve a telefon, a rádió és a tévé – mind-mind a technológiai fejlődés (akkor még) követhető iramú, áttekinthető, megismerhető fokozatai. Bőven volt idő elgondolkodni a hatásukon, s mintegy a mintájukra irodalmi formába önteni azokat az akkor még csak fantasztikumnak tűnő elképzeléseket, hogy egyszer majd űrhajósokat küldünk a Holdra vagy még messzebb.

Ez a fajta átgondoltság hiányzik nekem ma a sci-fiből. Legutóbb Michael Chrichtonnál láttam hasonlót: aki csak filmen látta a Jurassic Parkot, az sürgősen vegye elő a könyvet, mert állam leteszem, olyan átgondolt és felépített mű. A Préda című regényének nanorobotokból álló intelligens felhője kapcsán pedig – amiről azt gondoltam, na ez már tényleg túlzás – néhány hónapja olvastam egy cikket: egy olasz high-tech kiállításon bemutatták a hasonló elven működő nanorobot rajt. Botrány. A sci-fi már rég itt van a szemünk előtt, megfogható, érezhető – és ez is az oka annak, hogy a sci-fi mint műfaj haldoklik.

Ma már nincsenek olyan társadalmi mozgások, amelyek ösztönzőleg hatnának a sci-fire. Abban még talán lenne fantázia, hogy a néhány évszázadon belül elkínaisodott Föld bolygóról írunk, de ez érthetően nem népszerű téma a nyugati irodalomban. Az USA elnöke is már fekete, szóval ezt sem lehet többször elsütni... s amit el lehetett mondani az ismert technológiák kapcsán (internet, űrhajózás, vagy egyszerűen csak környezetszennyezés és globális felmelegedés), azt már mind elmondták tizenöt-húsz évvel ezelőtt. És tessék megnézni ezt a Microsoft videót a Youtube-on, még tíz éven belül a nagyja akár valósággá is lehet. A sci-fi tehát bizonyos szempontból mára téma nélkül maradt: nincs olyan, amit még ne mondott volna el – illetve ami van, abba jórészt nem lát bele; és ez talán a nagyobb baj.

A sci-fi lényege szerintem az lenne, hogy lehetőségeket villant fel a jövőre nézvést, ám ehhez szükséges a jelen ismerete; elsősorban a jelen technológiáké. Csakhogy ki az, aki meg tudja mondani, milyen technológiák lesznek a jövőben? Legkésőbb háromévente teljesen lecseréljük a számítógépünket, ami akár csak húsz éve még elképzelhetetlen lett volna; nap mint nap olyan felfedezésekről és találmányokról kapunk hírt, amelyeket harminc-negyven éve még tiszta fantazmagóriának hittünk. A változás irama olyan szédítő, az információk mennyisége pedig olyan mértéktelen, hogy sci-fi író legyen a talpán, aki ki tudja válogatni az átgondolásra érdemes ötleteket. De ha megteszi, akkor is azzal szembesül, hogy az egy-két év alatt, amíg kidolgozza a történetét – különösen pedig az elképzelt jövőt –, a világ háromszor is megváltozik körülötte.

A technológia ezzel együtt a hétköznapok szerves részévé vált, elvesztette azt a varázsát, ami a század közepén még jellemezte. Ma már mindenki sejti, hogy a tudomány nem váltja meg a világot, legalábbis önmagában semmiképp – és talán ebből a felismerésből születtek azok a sci-fi művek, amelyek nem a társadalmat, hanem a független, önálló hősöket vizsgálják, és azt próbálják megfejteni, megváltozhat-e az ember, aki egyedül lehet alkalmas a megváltó-szerepre. Jó kérdés, fogós kérdés: csak nem biztos, hogy igenlő válasz születhet rá. Viszont ha a sci-fi egyrészt visszatalálna a tudományhoz, másrészt fő témájává tenné ezt a kérdést, akkor betölthetne egy ma kissé talán elhanyagolt irodalmi-filozófiai űrt, és ugyanolyan szerepet és elismerést vívhatna ki magának, mint amilyenben a '40-es években részesült.