"Hé, mg-b, azért baromi jó dolgod van, sütteted a hasad, iszod a sört, olvasol, filmet nézel, és néha írsz, helló, így én is lennék író!" Na igen. Ezt így ebben a formában még senkitől nem kaptam meg, de részleteiben igen, és az elmúlt hetek néhány bejegyzéséből is valami hasonló kép jöhet le, azért is foglaltam ezt így össze. És akkor most könnyű lenne azt mondani, hogy ez így van (nincs így), vagy mondhatnám, hogy nincs így (de igen), de azért ez az egész bonyolultabb annál. Viszont akkor hogyan?
Kezdjük talán ott, hogy – mint az a blogot legalább február óta olvasók számára nyilvánvaló lehet – a legtöbb M*-íróhoz hasonlóan én sem az írásból élek. Szép lenne, de hogy önmagamon kívül más tényezőt ne okoljak, az én írási sebességemmel és alkotói módszeremmel ez nagyjából lehetetlen: csak akkor lenne némi esélyem rá, ha nem néhány ezres, hanem mondjuk legalább húsz-harmincezres olvasói bázisról beszélhetnénk. Ekkora bázissal Esterházy Péter meg Leslie L. Lawrence rendelkeznek, tehát nem elérhetetlen, de az biztos, hogy nem M*-t kéne írni hozzá. No meg, persze, eszemben sincs Esterházyhoz mérni magam (LLL-t pedig nem olvasok).
Emellett – vagy ennek ellenére – tizenkét-tizennégy éves korom óta írok és írni akarok. Persze akartam én űrhajós lenni, meg csillaghajó kapitány, aztán a középiskolában már újságíró, irodalmár, politikus és végül politológus, de azt mindig tudtam, hogy írok, és írni fogok, és legvégül, hogy ez az egyetlen, amiből sohasem fogok engedni. Éppen ezért úgy próbálom rendezni a dolgaimat, hogy amikor csak lehet, írással foglalkozzak. Olyat olvassak vagy olyasmit nézzek, ami ebben segít, ha valamit átélek vagy megélek, érzek vagy tapasztalok, akkor ugyancsak, és hogy amikor csak lehet, akkor legyen időm és lehetőségem, hogy leüljek és írjak.
Volt olyan kapcsolatom, ami erre ment rá. Nagyon kedves lány volt, sokáig is voltunk együtt, de ezt az elkötelezettségemet soha nem értette meg, úgyhogy inkább szétváltunk. Volt olyan is, amibe – bár tomboltak az érzelmeim – emiatt nem mentem bele: láttam, tudtam, tisztán, hogy az élet- és munkamódom gyorsan közénk állna, úgyhogy ezt inkább ne rontsam el (és ami a mostani dolgaimat illeti, piszkosul szerencsés pasas vagyok). Aztán ugyanez megtörtént melók kapcsán is: ami mellett nem tudnék írni, az nálam kizárt. Hogy ez aztán azt jelenti, hogy épp nincs pénzem sörre, vagy megyek a híd alá, az ebben benne van; az említett szétválásnak is részben ez volt a hátterében (és megint csak: most éppen nagyon szerencsés vagyok).
Most, amikor megint vidéken ülök – és éjjel kettő óta itt is szakad az eső –, és néha arról írok, hogy jó idő van, irány a nap, vagy hogy mit olvastam, és közben persze csiszolom a Százháborút, akkor azért tudni kell, hogy mindezt nagyon élvezem, de azért ez nem a mennyország. A jó idő, a csönd, a nyugalom azért kell, hogy halljam a gondolataimat; hogy olyan módon tudjak elmerülni a szövegben, amire az év nagy részében, úgy kilenc hónapjában, semmi esélyem. Viszont éppen ezért 2007 ősze óta a klasszikus értelemben nem nyaraltam sehol: évente két-három napot sikerült csak összehozni, mert ilyenkor dolgozom. Szívem szerint fesztiválokon lennék, a Balaton-parton, itt-ott az országban, országhatáron kívül - de mikor írnék regényt? Úgyhogy évek óta, ha valaki nyáron hív, rendszeresen azt kell válaszolnom, hogy köszönöm, de ne haragudj, írom a regényt. Hosszú távon ez nyilván nem tartható – az ember elveszti a vele ellentétben nyaranta ráérő barátait, meg elfogynak a megírható élményei is –, de a Százháború-Sárkány és Unikornis páros elég fontos ahhoz, hogy ez legalább az idén még ugyanígy legyen. Csak aztán jövőre meg majd lesz egy másik regény...
Ebből persze egyetlen sor sem panaszkodás. Ezt csinálom, mert ezt szeretem csinálni, de bizony sokszor – többször, mint bárki gondolná – visszaüt, és itt nem a képzettársításokra meg az elalvás előtti asszociációkra gondolok, hanem a sokszor bizonytalan életkörülményekre, a sorozatban kihagyott élményekre, a ráment kapcsolatokra. Szóval akárhogy is tűnik, ez bizony munka. Könnyűnek tűnő munka, és fizikailag valóban nem olyan fárasztó, mint dokkmunkásként bálákat cipelni, de amikor kint fekszem a napon, akkor épp dolgozom. Gabriel García Marquezt kérdezte egyszer a szomszédja, amikor látta, hogy a verandán ücsörög, kalapját a fejébe nyomva, az árnyékban: Pihengetünk, szomszéd, pihengetünk? – Nem, felelte Marquez, dolgozom. Aztán később ugyanez a szomszéd látta őt kapálni a kertben: Dolgozgatunk, szomszéd, dolgozgatunk? – Nem, felelte Marquez, pihenek.
Hogy részleteiben mindez hogyan néz ki? Hát például amikor a CNN-en arról beszélnek, hogy az izraeli kommandósok milyen taktikával szállták meg a török hajót, fejben máris jegyzetelek, hogy akkor az aquirok meg az elfek az égi hajón... Vagy amikor elalvás előtt, de már félálomban (ami közismerten a legkreatívabb agyműködés-szituáció) ábrándozok valamin, ami közel sem kapcsolódik a regényhez, ám egyszer csak mégis beugrik egy párhuzam egy karakteremmel, hogy az adott problémáját ilyen és ilyen érzelmi megközelítéssel lehetne bemutatni... Vagy amikor azért olvasok képregényeket, hogy segítsenek vizuálisan elképzelni majd leírni harc- és csatajeleneteket... Vagy amikor a Görög regéket olvasom újra (és újra és újra), meg Marjai Nagy hajóskönyvét, mert elő- és utótanulmányok kellenek az elf legendákhoz és az égi hajókhoz... szóval sorolhatnám.
Nagyon sok igazság van abban, hogy egy regény először fejben készül el, amihez képest a bepötyögése már rohamtempó, és – amellett, hogy Raonnak igaza van, a megszerkesztés után készül el igazán – ezért merem azt mondani, hogy a Százháború már kész van. Csak hát ugye a csiszolás: az elnagyolt részek kikerekítése, az ellentmondások kiszűrése, annak a részletekben lakozó folytonosságnak a megteremtése, hogy pl. egyes szimbólumok, legendákként emlegetett történetek, harmadrangú mellékszereplők a regényvilág legapróbb, jelentéktelennek tűnő pillanataiban és helyszínein is megjelenjenek, és az egész így keltse a valószerűség érzetét – nos, ez még hátra van.
És a tanulság? Először is olyan melót csinálj, amit szeretsz. Ha van is menny vagy pokol, szinte biztos, hogy ott nem írhatok majd regényt, ha pedig újjászületés van, a mostani önmagamra úgysem fogok emlékezni, szóval, ha már életem tekintélyes részét munkával kell töltenem, akkor legalább azt csináljam, amit szeretek. Aztán meg: mivel a munka azt jelenti, hogy valami mást csinálsz, és nem a családoddal vagy barátaiddal töltöd az időd, szintén nem árt, ha élvezed. Szóval tegyél a céljaidért, az álmaidért – én tizenkét éves korom óta tanulok, hogy írhassak –, mert a legrosszabb esetben nem jön, de akkor még mindig összefuthatsz egy csomó hasonló flótással a híd alatt.
Kezdjük talán ott, hogy – mint az a blogot legalább február óta olvasók számára nyilvánvaló lehet – a legtöbb M*-íróhoz hasonlóan én sem az írásból élek. Szép lenne, de hogy önmagamon kívül más tényezőt ne okoljak, az én írási sebességemmel és alkotói módszeremmel ez nagyjából lehetetlen: csak akkor lenne némi esélyem rá, ha nem néhány ezres, hanem mondjuk legalább húsz-harmincezres olvasói bázisról beszélhetnénk. Ekkora bázissal Esterházy Péter meg Leslie L. Lawrence rendelkeznek, tehát nem elérhetetlen, de az biztos, hogy nem M*-t kéne írni hozzá. No meg, persze, eszemben sincs Esterházyhoz mérni magam (LLL-t pedig nem olvasok).
Emellett – vagy ennek ellenére – tizenkét-tizennégy éves korom óta írok és írni akarok. Persze akartam én űrhajós lenni, meg csillaghajó kapitány, aztán a középiskolában már újságíró, irodalmár, politikus és végül politológus, de azt mindig tudtam, hogy írok, és írni fogok, és legvégül, hogy ez az egyetlen, amiből sohasem fogok engedni. Éppen ezért úgy próbálom rendezni a dolgaimat, hogy amikor csak lehet, írással foglalkozzak. Olyat olvassak vagy olyasmit nézzek, ami ebben segít, ha valamit átélek vagy megélek, érzek vagy tapasztalok, akkor ugyancsak, és hogy amikor csak lehet, akkor legyen időm és lehetőségem, hogy leüljek és írjak.
Volt olyan kapcsolatom, ami erre ment rá. Nagyon kedves lány volt, sokáig is voltunk együtt, de ezt az elkötelezettségemet soha nem értette meg, úgyhogy inkább szétváltunk. Volt olyan is, amibe – bár tomboltak az érzelmeim – emiatt nem mentem bele: láttam, tudtam, tisztán, hogy az élet- és munkamódom gyorsan közénk állna, úgyhogy ezt inkább ne rontsam el (és ami a mostani dolgaimat illeti, piszkosul szerencsés pasas vagyok). Aztán ugyanez megtörtént melók kapcsán is: ami mellett nem tudnék írni, az nálam kizárt. Hogy ez aztán azt jelenti, hogy épp nincs pénzem sörre, vagy megyek a híd alá, az ebben benne van; az említett szétválásnak is részben ez volt a hátterében (és megint csak: most éppen nagyon szerencsés vagyok).
Most, amikor megint vidéken ülök – és éjjel kettő óta itt is szakad az eső –, és néha arról írok, hogy jó idő van, irány a nap, vagy hogy mit olvastam, és közben persze csiszolom a Százháborút, akkor azért tudni kell, hogy mindezt nagyon élvezem, de azért ez nem a mennyország. A jó idő, a csönd, a nyugalom azért kell, hogy halljam a gondolataimat; hogy olyan módon tudjak elmerülni a szövegben, amire az év nagy részében, úgy kilenc hónapjában, semmi esélyem. Viszont éppen ezért 2007 ősze óta a klasszikus értelemben nem nyaraltam sehol: évente két-három napot sikerült csak összehozni, mert ilyenkor dolgozom. Szívem szerint fesztiválokon lennék, a Balaton-parton, itt-ott az országban, országhatáron kívül - de mikor írnék regényt? Úgyhogy évek óta, ha valaki nyáron hív, rendszeresen azt kell válaszolnom, hogy köszönöm, de ne haragudj, írom a regényt. Hosszú távon ez nyilván nem tartható – az ember elveszti a vele ellentétben nyaranta ráérő barátait, meg elfogynak a megírható élményei is –, de a Százháború-Sárkány és Unikornis páros elég fontos ahhoz, hogy ez legalább az idén még ugyanígy legyen. Csak aztán jövőre meg majd lesz egy másik regény...
Ebből persze egyetlen sor sem panaszkodás. Ezt csinálom, mert ezt szeretem csinálni, de bizony sokszor – többször, mint bárki gondolná – visszaüt, és itt nem a képzettársításokra meg az elalvás előtti asszociációkra gondolok, hanem a sokszor bizonytalan életkörülményekre, a sorozatban kihagyott élményekre, a ráment kapcsolatokra. Szóval akárhogy is tűnik, ez bizony munka. Könnyűnek tűnő munka, és fizikailag valóban nem olyan fárasztó, mint dokkmunkásként bálákat cipelni, de amikor kint fekszem a napon, akkor épp dolgozom. Gabriel García Marquezt kérdezte egyszer a szomszédja, amikor látta, hogy a verandán ücsörög, kalapját a fejébe nyomva, az árnyékban: Pihengetünk, szomszéd, pihengetünk? – Nem, felelte Marquez, dolgozom. Aztán később ugyanez a szomszéd látta őt kapálni a kertben: Dolgozgatunk, szomszéd, dolgozgatunk? – Nem, felelte Marquez, pihenek.
Hogy részleteiben mindez hogyan néz ki? Hát például amikor a CNN-en arról beszélnek, hogy az izraeli kommandósok milyen taktikával szállták meg a török hajót, fejben máris jegyzetelek, hogy akkor az aquirok meg az elfek az égi hajón... Vagy amikor elalvás előtt, de már félálomban (ami közismerten a legkreatívabb agyműködés-szituáció) ábrándozok valamin, ami közel sem kapcsolódik a regényhez, ám egyszer csak mégis beugrik egy párhuzam egy karakteremmel, hogy az adott problémáját ilyen és ilyen érzelmi megközelítéssel lehetne bemutatni... Vagy amikor azért olvasok képregényeket, hogy segítsenek vizuálisan elképzelni majd leírni harc- és csatajeleneteket... Vagy amikor a Görög regéket olvasom újra (és újra és újra), meg Marjai Nagy hajóskönyvét, mert elő- és utótanulmányok kellenek az elf legendákhoz és az égi hajókhoz... szóval sorolhatnám.
Nagyon sok igazság van abban, hogy egy regény először fejben készül el, amihez képest a bepötyögése már rohamtempó, és – amellett, hogy Raonnak igaza van, a megszerkesztés után készül el igazán – ezért merem azt mondani, hogy a Százháború már kész van. Csak hát ugye a csiszolás: az elnagyolt részek kikerekítése, az ellentmondások kiszűrése, annak a részletekben lakozó folytonosságnak a megteremtése, hogy pl. egyes szimbólumok, legendákként emlegetett történetek, harmadrangú mellékszereplők a regényvilág legapróbb, jelentéktelennek tűnő pillanataiban és helyszínein is megjelenjenek, és az egész így keltse a valószerűség érzetét – nos, ez még hátra van.
És a tanulság? Először is olyan melót csinálj, amit szeretsz. Ha van is menny vagy pokol, szinte biztos, hogy ott nem írhatok majd regényt, ha pedig újjászületés van, a mostani önmagamra úgysem fogok emlékezni, szóval, ha már életem tekintélyes részét munkával kell töltenem, akkor legalább azt csináljam, amit szeretek. Aztán meg: mivel a munka azt jelenti, hogy valami mást csinálsz, és nem a családoddal vagy barátaiddal töltöd az időd, szintén nem árt, ha élvezed. Szóval tegyél a céljaidért, az álmaidért – én tizenkét éves korom óta tanulok, hogy írhassak –, mert a legrosszabb esetben nem jön, de akkor még mindig összefuthatsz egy csomó hasonló flótással a híd alatt.
3 comments:
...és ráadásul tudod azt, hogy ezzel másnak is örömet okozol, amikor 10edjére is újraolvassa a Hőseposzt. :)
Nem mondom, hogy így tovább, mert ez a te döntésed, csak annyit, hogy az eddigiek alapján jól csinálod, amit csinálsz.
Hát, ennyiszer még én magam sem olvastam el a Hőseposzt, szóval köszönöm az elismerést :-) És persze hajtja az embert, ha másoknak tetszik, amit csinál, úgyhogy megint csak köszönöm.
Nohát, én speciel - ritka kivételként, mert ráadásul már M*-szerző sem vagyok - az írásból élek. Illetve mellette szerkesztésből, fordításból, stb - ami éppen bejön. Mindenkit megnyugtathatok, erre nem túl könnyű egzisztenciát alapozni. És nekem is ráment már néhány kapcsolatom; bemutatkozom, mint író, ez eleinte többnyire imponál a nőknek, de ha egy-két randi után már komolyabban kezdik tervezgetni a jövőt, rögtön jönnek azzal, hogy "jó, jó, de rendes munkád mikor lesz"?
Ringworm
Post a Comment