Néha már-már elfelejtem, miért is jó utazgatni – amikor nem luxusmagányban, kocsival jut el valahová az ember –, de aztán mindig emlékeztetnek rá. A hétfői buszozás-vonatozás (összesen laza nyolc óra, semmiség) váratlanul kellemesen telt, köszönhetően az alkalmi beszélgető- és útitársaknak, akik közül az USA-ban született japán-kínai származású tokiói ifjú hölgyet emelném ki, aki immár nyolcadik hónapja utazik a világ körül, és én segítettem neki megtalálni a vonatát. Budapestet már bejárta, most épp vidéken nézelődött, másnap pedig indult tovább Horvátországba, aztán onnan Olaszország, aztán Görög- majd Törökország következik, aztán úgy két hónap múlva irány haza Tokióba, de még van úgy egy évre elég spórolt pénze, és már azon töpreng, hova költözzön nyelvet tanulni, spanyolul szeretne, hogy tényleg sehol ne legyenek nyelvi problémái (az angol-kínai kombó azért ütős); valószínűleg Dél-Amerikába megy, az tetszett neki a legjobban.
Egy-másfél óra beszélgetést nehéz lenne érdemben visszaadni – mondjuk írhatnék róla novellát –, de ami megfogott benne, az a lazaság: hogy egy szál lány létére tényleg csak úgy nekivágott, és nyolc hónapja egyfolytában utazik (hívták ismerősök Velencébe, gyere, bulizzunk, de ő előbb most már pihenni szeretne, azért is horvátba megy, két-három hét heverészés a tengerparton), néhány lépésre tervez csak előre, arra megy és akkor, amikor akar, de azért ésszel utazik: ami a legfontosabb, hogy értette is, amit lát, érdeklődve kérdezte, hogy pontosan ki is volt az a Kossuth, akinek annyi szobrát látta, csak angolul nem volt kiírva bezzeg sehol, és valahogy az olvasmányaiból is kimaradt, mert egyébként igen sokat tudott a történelmünkről és a kultúránkról, láthatóan végigbújt egy-két vonatkozó kiadványt. És politológus volt a lelkem, szóval jól elbeszélgettünk a japán és magyar politikai és gazdasági különbségekről. Sokszor emlegette, hogy milyen olcsó még Budapest is, én meg lelkesen helyeseltem (egy amerikai-japán-kínai világpolgár helyébe képzelve magam), aztán elmeséltem, hogy mennyit keres egy átlagmagyar, mire gyorsan átszámolta euróba és nem győzte felszedni az állát a padlóról. Hát igen, ezért nem indulok én is azonnal világ körüli útra.
Szóval vicces volt. Csak azt sajnálom, hogy kurtán-furcsán búcsúztunk, úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az utolsó pillanatban vette észre, hogy le kellene szállnia, nekem meg persze csak utána jutott eszembe, hogy legalább a névjegykártyámat a kezébe nyomhattam volna, hé, majd írj egy mailt! Így nem hiszem, hogy még beszélhetnék vele valaha, de remélem, ugyanolyan szerencsésen és rossz élmények nélkül hazajut, ahogy eljutott ide öt kontinensen át.
Ami pedig engem illet, amikor ez a bejegyzés megjelenik – ha nem jön semmi közbe –, már Debrecenben leszek, a hétvégén végighaknizom a régi barátokat, aztán hétfőtől görnyedhetek az irodában. Emberek, nyerni kéne a lottón, vagy pedig Japánban politológusnak lenni.
Egy-másfél óra beszélgetést nehéz lenne érdemben visszaadni – mondjuk írhatnék róla novellát –, de ami megfogott benne, az a lazaság: hogy egy szál lány létére tényleg csak úgy nekivágott, és nyolc hónapja egyfolytában utazik (hívták ismerősök Velencébe, gyere, bulizzunk, de ő előbb most már pihenni szeretne, azért is horvátba megy, két-három hét heverészés a tengerparton), néhány lépésre tervez csak előre, arra megy és akkor, amikor akar, de azért ésszel utazik: ami a legfontosabb, hogy értette is, amit lát, érdeklődve kérdezte, hogy pontosan ki is volt az a Kossuth, akinek annyi szobrát látta, csak angolul nem volt kiírva bezzeg sehol, és valahogy az olvasmányaiból is kimaradt, mert egyébként igen sokat tudott a történelmünkről és a kultúránkról, láthatóan végigbújt egy-két vonatkozó kiadványt. És politológus volt a lelkem, szóval jól elbeszélgettünk a japán és magyar politikai és gazdasági különbségekről. Sokszor emlegette, hogy milyen olcsó még Budapest is, én meg lelkesen helyeseltem (egy amerikai-japán-kínai világpolgár helyébe képzelve magam), aztán elmeséltem, hogy mennyit keres egy átlagmagyar, mire gyorsan átszámolta euróba és nem győzte felszedni az állát a padlóról. Hát igen, ezért nem indulok én is azonnal világ körüli útra.
Szóval vicces volt. Csak azt sajnálom, hogy kurtán-furcsán búcsúztunk, úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az utolsó pillanatban vette észre, hogy le kellene szállnia, nekem meg persze csak utána jutott eszembe, hogy legalább a névjegykártyámat a kezébe nyomhattam volna, hé, majd írj egy mailt! Így nem hiszem, hogy még beszélhetnék vele valaha, de remélem, ugyanolyan szerencsésen és rossz élmények nélkül hazajut, ahogy eljutott ide öt kontinensen át.
Ami pedig engem illet, amikor ez a bejegyzés megjelenik – ha nem jön semmi közbe –, már Debrecenben leszek, a hétvégén végighaknizom a régi barátokat, aztán hétfőtől görnyedhetek az irodában. Emberek, nyerni kéne a lottón, vagy pedig Japánban politológusnak lenni.
2 comments:
Nem akarsz egyszer spontán debreceni író-olvasó találkozót?... Tudom, tudom, nincs idő. :)
Semmi jónak nem vagyok az elrontója: ha legközelebb arra járok, és felmerül az igény, szerintem megoldható, valószínűleg találunk alkalmas sörö... izé, könyvtárat hozzá :-)
Post a Comment