Ezt az elbeszélést a Delta Vision Kiadó Erato novellapályázatára írtam, és az azonos című kötetben jelent meg. A címe sajnos nem túl szerencsés – általában nem vagyok jó címadó –, és bár maga a szöveg stílusa, dramaturgiája egészen a végéig nem rossz, az igazat megvallva a lezárás nem sikerült úgy, amilyennek szántam és leadáskor hittem. Noment est omen, vagy mifene.
Amikor megírtam, két ötlet dolgozott bennem: az egyik, hogy mindenképp Árgyélussal és Balgával szeretnék kezdeni valamit, a másik pedig a történet magva volt, egy általam régen hallott sztori egy nők által megerőszakolt férfiról. Amit nem ismertem fel, hogy ez a két ötlet kioltja egymást, mert Árgyélus és Balga késő reneszánsz-kora romantikus világa, mindez ráadásul erős mesés színezettel, nem fér meg egy olyan brutális témával, mint egy férfi nők általi megerőszakolása. Nem mintha a mesékben ne lenne brutalitás, épp csak ez a második téma sokkal valószerűtlenebb, meghökkentőbb és újszerűbb ahhoz, hogy mesés feloldás mellett is üssön.
A végeredmény így aztán kettős. Árgyélus és Balga hozzák azt a hangulatot, amit szerettem volna, a párbeszédeiket sikerültnek, az ábrázolásukat eltaláltnak érzem, a sztorit viszont rosszul zártam le, így aztán nem jön át az a mondanivaló, amire az elbeszélés nem annyira erotikus, mint inkább szexuális részeit alapoztam. A koncepció az volt, hogy Árgyélus nagy bajba keveri magát, amikor nem a lányba, hanem a szerelem érzésébe beleszeretve ágyba bújik egy tündér-boszorkánnyal – aztán jön egy kimondottan pornográf jelenet, ami az olvasót ráébreszti, hogy Árgyélus érzelmeinek semmi köze a szerelemhez – majd az egész visszájára fordítása, Árgyélus megbüntetése, amiért a szerelemről vallott nemes elveit ilyen rútul elhagyta. Mindez kissé annak példabeszédeként is, ahogy a szexualitással manapság bánunk.
Most is azt gondolom, hogy a koncepció nem volt rossz, csakhogy a megszületett történet végén Balga megmenti Árgyélust, Árgyélus pedig – igaz, pszichológiailag hitelesen – kizárja tudatából a történteket, nem emlékszik semmire: a büntetés így nem büntetés, tanulság nincs, a lezárás lóg a levegőben. Visszatekintve azt hiszem, túlságosan megszerettem a két figurát ahhoz, hogy engedjem Árgyélust – az átéltek hatására – érzelmileg és lelkileg sérült figurává válni. Rémlik a Dexter c. sorozat? Hát egy olyan karaktert nem akartam, pedig ilyen befejezés illett volna a szöveghez.
Megint csak azt mondhatom, hogy tanultam belőle. Egyrészt azóta jóval óvatosabban bánok azzal, hogy mit is akarok egy-egy szereplővel, másrészt szem előtt tartom, hogy egy novella vagy elbeszélés lehetőleg csak egy témáról szóljon. Nagy tanulság!
(A kötet amúgy itt, kritikák pedig – amelyek elgondolkoztattak – itt és itt.)
Amikor megírtam, két ötlet dolgozott bennem: az egyik, hogy mindenképp Árgyélussal és Balgával szeretnék kezdeni valamit, a másik pedig a történet magva volt, egy általam régen hallott sztori egy nők által megerőszakolt férfiról. Amit nem ismertem fel, hogy ez a két ötlet kioltja egymást, mert Árgyélus és Balga késő reneszánsz-kora romantikus világa, mindez ráadásul erős mesés színezettel, nem fér meg egy olyan brutális témával, mint egy férfi nők általi megerőszakolása. Nem mintha a mesékben ne lenne brutalitás, épp csak ez a második téma sokkal valószerűtlenebb, meghökkentőbb és újszerűbb ahhoz, hogy mesés feloldás mellett is üssön.
A végeredmény így aztán kettős. Árgyélus és Balga hozzák azt a hangulatot, amit szerettem volna, a párbeszédeiket sikerültnek, az ábrázolásukat eltaláltnak érzem, a sztorit viszont rosszul zártam le, így aztán nem jön át az a mondanivaló, amire az elbeszélés nem annyira erotikus, mint inkább szexuális részeit alapoztam. A koncepció az volt, hogy Árgyélus nagy bajba keveri magát, amikor nem a lányba, hanem a szerelem érzésébe beleszeretve ágyba bújik egy tündér-boszorkánnyal – aztán jön egy kimondottan pornográf jelenet, ami az olvasót ráébreszti, hogy Árgyélus érzelmeinek semmi köze a szerelemhez – majd az egész visszájára fordítása, Árgyélus megbüntetése, amiért a szerelemről vallott nemes elveit ilyen rútul elhagyta. Mindez kissé annak példabeszédeként is, ahogy a szexualitással manapság bánunk.
Most is azt gondolom, hogy a koncepció nem volt rossz, csakhogy a megszületett történet végén Balga megmenti Árgyélust, Árgyélus pedig – igaz, pszichológiailag hitelesen – kizárja tudatából a történteket, nem emlékszik semmire: a büntetés így nem büntetés, tanulság nincs, a lezárás lóg a levegőben. Visszatekintve azt hiszem, túlságosan megszerettem a két figurát ahhoz, hogy engedjem Árgyélust – az átéltek hatására – érzelmileg és lelkileg sérült figurává válni. Rémlik a Dexter c. sorozat? Hát egy olyan karaktert nem akartam, pedig ilyen befejezés illett volna a szöveghez.
Megint csak azt mondhatom, hogy tanultam belőle. Egyrészt azóta jóval óvatosabban bánok azzal, hogy mit is akarok egy-egy szereplővel, másrészt szem előtt tartom, hogy egy novella vagy elbeszélés lehetőleg csak egy témáról szóljon. Nagy tanulság!
(A kötet amúgy itt, kritikák pedig – amelyek elgondolkoztattak – itt és itt.)
No comments:
Post a Comment