Ez az elbeszélésem a Hallgat az ég c. antológiában jelent meg, hosszas hányódás után. Az Abbitkirálynőhöz vagy az Árgyélus és Balgához képest egy kimondottan könnyed darab, még ha nem is a mondandóját értve: a stílusa egyszerű, tele színes képekkel és hangulatokkal, a sztori pedig pörög, a kellő pontokon lassít majd gyorsít, egyszóval egészen rendben van. Az egyik szerzőtársam akkoriban megjegyezte, hogy ismét megmutattam, népünnepélyeket nagyon tudok írni, és az elbeszélésnek azt a részét én magam is jól sikerültnek érzem.
Egyébként viszont nem volt könnyű szülés. Többször nekifutottam, több változat született, mire a majdnem kész verzió összeállt, és talán három hónap is eltelt, pedig nem egy hosszú darab. Dramaturgiailag pedig még akkor is jó néhány probléma volt vele, túl sok minden maradt ugyanis a homályban, nem lehetett érteni: szerencsére a szerkesztők segítettek lecsiszolni őket, és a végeredmény megáll a lábán. Talán még jobb is, mint amilyennek én látom, mert én tudom, hol foltoztam sokat, és hol lehetett volna még.
Amiért nagyon szeretem, egyben amit talán hangsúlyozhattam volna benne jobban, mert úgy látom, sokaknak nem jött át, az a fekete-fehér szerepek eltörlése: az elsőre pozitív hősöknek tűnő főszereplők valójában csak naiv gyerekek, a negatív hősöknek tűnő fekete papok pedig inkább önostorozó aggastyánok, akik egy egész társadalom megőrzéséért küzdenek kétes eszközökkel – az ilyen témákat szeretem, ezekben van kakaó.
A címre pedig büszke vagyok, mert általában nagyon rosszul választok – valahogy nincs érzékem hozzá –, ezt viszont szerintem eltaláltam. Bár ilyen kifejező lenne a többi is.
Egyébként viszont nem volt könnyű szülés. Többször nekifutottam, több változat született, mire a majdnem kész verzió összeállt, és talán három hónap is eltelt, pedig nem egy hosszú darab. Dramaturgiailag pedig még akkor is jó néhány probléma volt vele, túl sok minden maradt ugyanis a homályban, nem lehetett érteni: szerencsére a szerkesztők segítettek lecsiszolni őket, és a végeredmény megáll a lábán. Talán még jobb is, mint amilyennek én látom, mert én tudom, hol foltoztam sokat, és hol lehetett volna még.
Amiért nagyon szeretem, egyben amit talán hangsúlyozhattam volna benne jobban, mert úgy látom, sokaknak nem jött át, az a fekete-fehér szerepek eltörlése: az elsőre pozitív hősöknek tűnő főszereplők valójában csak naiv gyerekek, a negatív hősöknek tűnő fekete papok pedig inkább önostorozó aggastyánok, akik egy egész társadalom megőrzéséért küzdenek kétes eszközökkel – az ilyen témákat szeretem, ezekben van kakaó.
A címre pedig büszke vagyok, mert általában nagyon rosszul választok – valahogy nincs érzékem hozzá –, ezt viszont szerintem eltaláltam. Bár ilyen kifejező lenne a többi is.
No comments:
Post a Comment