A szerdai bejegyzés elég hosszúra sikeredett, ezért úgy gondoltam, hogy a mai rövidebb lesz. Bár lehet, hogy nem ilyen ok-okozati kapcsolat van a két dolog között, hanem inkább az, hogy ha egy író értekezik a kritikáról mint műfajról, akkor a kevesebb többet ér – de aztán ez a kevés is elég hosszan sikerült. Ezért, hogy el ne tévedjünk majd közben, gyorsan rohanjunk végig pontokba szedve, miről is lesz szó: 1. a kritika szerepéről, 2. a kritika eszközeiről, 3. az ojjektív kritikáról, 4. állításaink következményeiről, 5. az író kötelességéről. (Már megint ez a fránya kötelesség...)
Elsőként tehát a kritika szerepéről. A kritika egy meglehetősen átfogó értelmű kifejezés, tulajdonképpen gyűjtőfogalom (keressünk csak rá a definíciójára, rögtön kiderül, hogy mennyire nehéz is meghatározni), ezért a szerepe, avagy a célja is nagyon különböző lehet. Határesetként a kritikák közé sorolhatjuk például az ajánlót – amikor az olvasónak (nézőnek, hallgatónak stb., tudományosan szólva: a befogadónak) alapvetően tetszett a mű, és szeretné, ha mások is osztoznának az élményében, s ezért azt mondja, ezt ajánlom, olvassátok el, mert esetleges hibái ellenére is nagyon jó. Aztán kritikának nevezik az ismertetőt – amelynek írója döntően az elsődleges tartalomra (többnyire a cselekményre) fókuszál, s közben igyekszik minél távolságtartóbban jelezni, hogy tetszett vagy nem tetszett neki az adott mű, hogy azért mégis eligazítsa az olvasót. Aztán ott van a klasszikus értelemben vett kritika – amikor a kritikus tetszetős körítéssel sorra veszi a mű pozitív és negatív jegyeit, majd ezek összessége alapján kijelenti, milyen lett a végeredmény.
Ha a kritikus jól végzi a munkáját, a személyes véleménynek itt már elég kevés tere van: a kritikus maximum pár mondatban jelezheti, hogy minden negatívum ellenére van fantázia a műben, lát lehetőséget az alkotó fejlődésére, vagy neki azért tetszett, mert egy hasonló macskája van otthon, mint amilyen a színpadon ugrált (illetve ezek ellentéte), de többnek nincs helye (ahol nem ezt tapasztaljuk, az leginkább a megsemmisítő kritika, amiről már volt link a blogon, de azért tessék, Tóta W. tollából).
Végül pedig kritikának mondják a tudományos értelemben vett recenziót is – ami hétköznapi nyelven szólva leginkább műelemzés: a mű feltérképezése a kapcsolódó művészeti ág eszközrendszere szempontjából, annak segítségével erényeinek és hibáinak megállapítása, végül pedig ezek összegzése. Ilyenkor kerülnek a képbe azok a fogalmak, hogy dramaturgia, karakter- vagy lélekábrázolás, szociális miliő stb., konklúzióként azzal, hogy az adott műfaj keretei között a mű miként értékelendő (korszakos alkotás vagy fércmű). Szóval itt már nagyon kilóg a lóláb, ha valaki belekeveri a saját egyéni ízlését. Mondjuk ezért nem is nagyon tarthat számon közérdeklődésre.
A fentiek alapján már látszik, hogy a kritikának elég sok eszköze lehet. A megsemmisítő kritika gunyoros-gúnyos, tényeket elferdítő, zsigeri érzelmekre ható retorikájáról a fenti linken olvashatunk; a recenzió – és a kevésbé tudományos, de hasonlóan objektív igényű tényszerű kritika – módszereire ha máshonnan nem, iskolai tanulmányainkból emlékezhetünk; az ajánló lényegében nem más, mint egy bő lére eresztett teljesen szubjektív véleményalkotás (kb. 'szép, mert tetszik, ugyanakkor viszont ronda... de nézd meg, szerintem neked is tetszeni fog'); az ismertető pedig a klasszikus átmenet, egyik sem, de mindegyik: minden családban akad egy ilyen zabigyerek.
Logikus kérdés, hogy ezek után – és ezek alapján – beszélhetünk-e objektív kritikáról? Nos, nyilvánvalóan nem, ugyanakkor viszont igen. Nem, mert abban a pillanatban, hogy valaki mond valamit valamiről valakinek, már annyi szűrőn és torzításon megy keresztül az adott információ, hogy azt nem nevezhetjük objektívnek. Ugyanakkor egy adott rendszeren belül nagyjából lehetünk objektívek. A 'Béla elment a vásárba.' mondat például objektíve helyesnek mondható, míg a 'Vásár el Bélaba ment a.' a magyar nyelvtani szabályok szerint helytelen. Egy írásműnél nyilván nehezebb a dolgunk, de azért vannak szabályok, amelyekhez viszonyítani lehet, s ezek alapján egy jól megírt, a műfaj szabályait betartó recenzió viszonylagosan objektívnek mondható. (De ugye mindenki érzi, milyen sok a 'ha': jól megírt, szabályokat betartó recenzió, amely viszonylagosan lehet objektív... ne irigyeljük az irodalmárokat, azért az ő munkájuk sem könnyű.)
Most, hogy mindezt leszögeztük, milyen következtetéseket szűrhetünk le a kritikákkal kapcsolatban? Először is azt, hogy kritika és kritika között szándékában is van különbség. Nem minden kritika akar objektív lenni (az ajánló egyáltalán nem, az ismertető csak alig, a klasszikus kritika igyekszik, a recenzió sikertelenül újra és újra kísérletet tesz rá), az olyan gyakori sikongatásoknak tehát, hogy 'nem vagy ojjektív!', nagyjából semmi értelmük. Sem pozitív, sem negatív irányba, teszem rögtön hozzá: a kritikának nem feladata segíteni az alkotót (arra ott van a szerkesztő, a rendező, a művészeti vezető stb., aki megfogalmazhat kritikus véleményt, illetve kritizálhatja a teljesítményt és az eredményt, de az ő véleménye műfaji értelemben véve nem kritika! – ezeket a hasonló alakú kifejezéseket érdemes nem összekeverni).
Ugyanígy viszont az sem feladata egy kritikának, hogy elvegye a művész kedvét a további alkotástól: arra megint csak nem a közönség tájékoztatását szolgáló írásmű, hanem a szakma véleménye való. Persze, ha minden közönségi kritika lehúzza az embert, akkor érdemes megállni egy pillanatra, illetve a recenzió – ahogy a szubjektivitás irányába az ajánló – az objektivitásra törekvése, tudományos igénye miatt határeset, ha ugyanis valaki azzal találkozik, hogy a szabályok felől elemezve a teljesítménye lepkefing, akkor azért érdemes elgondolkoznia a dolgon, és legalábbis megpróbálni valami mást. Bár persze Beethovent sem értették...
Végül pedig az író kötelességéről, ahol is író alatt bármilyen alkotó embert érthetünk. Egyrészt helyén kell kezelni minden egyes olvasói véleményt, ajánlót, ismertetőt, kritikát és recenziót. Mindegyik fontos, de mindegyik más szempontból: az ajánlónak és az ismertetőnek örülni kell, hiszen népszerűsíti az embert, de semmiképp ne tolakodjunk oda hozzá, hogy köszönöm szépen, kedves tőled – főleg az internet korában csábító ez a lehetőség –; a kritikát nem kell megköszönni, de ha nem a gúnyolódó fajtából való, akkor azért nem árt, sőt, szerintem valahol ildomos – de ezt sem feltétlenül nyilvánosan –; a recenzióból pedig igyekezzen tanulni az ember. Az egyes olvasói vélemények komolyan vétele pedig több, mint kötelező, mert a sok-sok apró benyomás megmarad a művész fejében, és hozzájárulnak ahhoz, hogy legközelebb olvasóbarátabb – avagy lehetőleg jobb – mű szülessen.
Lábjegyzet: Lassan hat éve publikáltam először, s azóta nagyjából mindenkivel megismerkedtem – de legalábbis találkoztam –, aki a hazai fantasztikus irodalom területén ténykedik. A legrosszabb esetben ismerek valakit, akitől elkérhetem a telefonszámát. Ettől kezdve, még ha néha bizsereg is az ujjam, hogy dicsérő vagy elmarasztaló sorokat írjak is valamilyen hazai írásról, következetesen legyűröm a késztetést, mivel nem az én feladatom. Úgymond: a barikád vele azonos oldalán állok, ezért bármilyen kritikát írjak is, sohasem lenne annyira elfogulatlan, amennyire egy kritikától azt elvárnám. Kb. azt gondolom, hogy aki komolyan veszi a szakmáját – mert az írás ugye szakma –, az tartja magát ehhez, bármennyit fórumozik vagy blogol is, és bármilyen kicsi is ez az ország, tehát kevesen vagyunk, hogy az írók mellett megéljenek a kizárólag kritikusok is. Azt hiszem, ez még ide kívánkozott.
Elsőként tehát a kritika szerepéről. A kritika egy meglehetősen átfogó értelmű kifejezés, tulajdonképpen gyűjtőfogalom (keressünk csak rá a definíciójára, rögtön kiderül, hogy mennyire nehéz is meghatározni), ezért a szerepe, avagy a célja is nagyon különböző lehet. Határesetként a kritikák közé sorolhatjuk például az ajánlót – amikor az olvasónak (nézőnek, hallgatónak stb., tudományosan szólva: a befogadónak) alapvetően tetszett a mű, és szeretné, ha mások is osztoznának az élményében, s ezért azt mondja, ezt ajánlom, olvassátok el, mert esetleges hibái ellenére is nagyon jó. Aztán kritikának nevezik az ismertetőt – amelynek írója döntően az elsődleges tartalomra (többnyire a cselekményre) fókuszál, s közben igyekszik minél távolságtartóbban jelezni, hogy tetszett vagy nem tetszett neki az adott mű, hogy azért mégis eligazítsa az olvasót. Aztán ott van a klasszikus értelemben vett kritika – amikor a kritikus tetszetős körítéssel sorra veszi a mű pozitív és negatív jegyeit, majd ezek összessége alapján kijelenti, milyen lett a végeredmény.
Ha a kritikus jól végzi a munkáját, a személyes véleménynek itt már elég kevés tere van: a kritikus maximum pár mondatban jelezheti, hogy minden negatívum ellenére van fantázia a műben, lát lehetőséget az alkotó fejlődésére, vagy neki azért tetszett, mert egy hasonló macskája van otthon, mint amilyen a színpadon ugrált (illetve ezek ellentéte), de többnek nincs helye (ahol nem ezt tapasztaljuk, az leginkább a megsemmisítő kritika, amiről már volt link a blogon, de azért tessék, Tóta W. tollából).
Végül pedig kritikának mondják a tudományos értelemben vett recenziót is – ami hétköznapi nyelven szólva leginkább műelemzés: a mű feltérképezése a kapcsolódó művészeti ág eszközrendszere szempontjából, annak segítségével erényeinek és hibáinak megállapítása, végül pedig ezek összegzése. Ilyenkor kerülnek a képbe azok a fogalmak, hogy dramaturgia, karakter- vagy lélekábrázolás, szociális miliő stb., konklúzióként azzal, hogy az adott műfaj keretei között a mű miként értékelendő (korszakos alkotás vagy fércmű). Szóval itt már nagyon kilóg a lóláb, ha valaki belekeveri a saját egyéni ízlését. Mondjuk ezért nem is nagyon tarthat számon közérdeklődésre.
A fentiek alapján már látszik, hogy a kritikának elég sok eszköze lehet. A megsemmisítő kritika gunyoros-gúnyos, tényeket elferdítő, zsigeri érzelmekre ható retorikájáról a fenti linken olvashatunk; a recenzió – és a kevésbé tudományos, de hasonlóan objektív igényű tényszerű kritika – módszereire ha máshonnan nem, iskolai tanulmányainkból emlékezhetünk; az ajánló lényegében nem más, mint egy bő lére eresztett teljesen szubjektív véleményalkotás (kb. 'szép, mert tetszik, ugyanakkor viszont ronda... de nézd meg, szerintem neked is tetszeni fog'); az ismertető pedig a klasszikus átmenet, egyik sem, de mindegyik: minden családban akad egy ilyen zabigyerek.
Logikus kérdés, hogy ezek után – és ezek alapján – beszélhetünk-e objektív kritikáról? Nos, nyilvánvalóan nem, ugyanakkor viszont igen. Nem, mert abban a pillanatban, hogy valaki mond valamit valamiről valakinek, már annyi szűrőn és torzításon megy keresztül az adott információ, hogy azt nem nevezhetjük objektívnek. Ugyanakkor egy adott rendszeren belül nagyjából lehetünk objektívek. A 'Béla elment a vásárba.' mondat például objektíve helyesnek mondható, míg a 'Vásár el Bélaba ment a.' a magyar nyelvtani szabályok szerint helytelen. Egy írásműnél nyilván nehezebb a dolgunk, de azért vannak szabályok, amelyekhez viszonyítani lehet, s ezek alapján egy jól megírt, a műfaj szabályait betartó recenzió viszonylagosan objektívnek mondható. (De ugye mindenki érzi, milyen sok a 'ha': jól megírt, szabályokat betartó recenzió, amely viszonylagosan lehet objektív... ne irigyeljük az irodalmárokat, azért az ő munkájuk sem könnyű.)
Most, hogy mindezt leszögeztük, milyen következtetéseket szűrhetünk le a kritikákkal kapcsolatban? Először is azt, hogy kritika és kritika között szándékában is van különbség. Nem minden kritika akar objektív lenni (az ajánló egyáltalán nem, az ismertető csak alig, a klasszikus kritika igyekszik, a recenzió sikertelenül újra és újra kísérletet tesz rá), az olyan gyakori sikongatásoknak tehát, hogy 'nem vagy ojjektív!', nagyjából semmi értelmük. Sem pozitív, sem negatív irányba, teszem rögtön hozzá: a kritikának nem feladata segíteni az alkotót (arra ott van a szerkesztő, a rendező, a művészeti vezető stb., aki megfogalmazhat kritikus véleményt, illetve kritizálhatja a teljesítményt és az eredményt, de az ő véleménye műfaji értelemben véve nem kritika! – ezeket a hasonló alakú kifejezéseket érdemes nem összekeverni).
Ugyanígy viszont az sem feladata egy kritikának, hogy elvegye a művész kedvét a további alkotástól: arra megint csak nem a közönség tájékoztatását szolgáló írásmű, hanem a szakma véleménye való. Persze, ha minden közönségi kritika lehúzza az embert, akkor érdemes megállni egy pillanatra, illetve a recenzió – ahogy a szubjektivitás irányába az ajánló – az objektivitásra törekvése, tudományos igénye miatt határeset, ha ugyanis valaki azzal találkozik, hogy a szabályok felől elemezve a teljesítménye lepkefing, akkor azért érdemes elgondolkoznia a dolgon, és legalábbis megpróbálni valami mást. Bár persze Beethovent sem értették...
Végül pedig az író kötelességéről, ahol is író alatt bármilyen alkotó embert érthetünk. Egyrészt helyén kell kezelni minden egyes olvasói véleményt, ajánlót, ismertetőt, kritikát és recenziót. Mindegyik fontos, de mindegyik más szempontból: az ajánlónak és az ismertetőnek örülni kell, hiszen népszerűsíti az embert, de semmiképp ne tolakodjunk oda hozzá, hogy köszönöm szépen, kedves tőled – főleg az internet korában csábító ez a lehetőség –; a kritikát nem kell megköszönni, de ha nem a gúnyolódó fajtából való, akkor azért nem árt, sőt, szerintem valahol ildomos – de ezt sem feltétlenül nyilvánosan –; a recenzióból pedig igyekezzen tanulni az ember. Az egyes olvasói vélemények komolyan vétele pedig több, mint kötelező, mert a sok-sok apró benyomás megmarad a művész fejében, és hozzájárulnak ahhoz, hogy legközelebb olvasóbarátabb – avagy lehetőleg jobb – mű szülessen.
Lábjegyzet: Lassan hat éve publikáltam először, s azóta nagyjából mindenkivel megismerkedtem – de legalábbis találkoztam –, aki a hazai fantasztikus irodalom területén ténykedik. A legrosszabb esetben ismerek valakit, akitől elkérhetem a telefonszámát. Ettől kezdve, még ha néha bizsereg is az ujjam, hogy dicsérő vagy elmarasztaló sorokat írjak is valamilyen hazai írásról, következetesen legyűröm a késztetést, mivel nem az én feladatom. Úgymond: a barikád vele azonos oldalán állok, ezért bármilyen kritikát írjak is, sohasem lenne annyira elfogulatlan, amennyire egy kritikától azt elvárnám. Kb. azt gondolom, hogy aki komolyan veszi a szakmáját – mert az írás ugye szakma –, az tartja magát ehhez, bármennyit fórumozik vagy blogol is, és bármilyen kicsi is ez az ország, tehát kevesen vagyunk, hogy az írók mellett megéljenek a kizárólag kritikusok is. Azt hiszem, ez még ide kívánkozott.
1 comment:
Egyetértek a záró bekezdésben kifejtett gondolattal. Ha valaki egyszer szerzővé avanzsált, nem nyilatkozhat a nagy nyilvánosság előtt olvasóként. Ettől természetesen még kritizálhatja a kollégáit, de azt szakmai berkeken belül tegye.
Post a Comment