– Azt hittem, párbeszédírásról lesz szó.
– Igen.
– De akkor miért sorozatokról írsz?
– Mert drámát már senki sem olvas.
– Én olvasok.
– Igen? Mit?
– Hát... például a Hamletet.
– Belenézhetnék?
– Mi? Nem, nincs nálam... izé, hát nem most olvasom, hanem még a suliban.
– Aha. És mire emlékszel belőle?
– Hát... hogy Rómeó, miért vagy te... nem, az a másik.
– Na látod. De a House-ból tudnál idézni, mi?
A fenti párbeszédnek nagyjából bármelyik mai huszonéves vagy harmincas a szereplője lehet, de megkockáztatom, hogy már negyven fölött sincs másként. Tegye föl a kezét, akinek a táskájában mindig ott lapul egy könyv a metrón! Oké, és ebből mennyi a dráma? Pedig párbeszédírást azokból lehet tanulni. Igen, Shakespeare drámáiból is, de azokat csak azért ajánlanám, mert témaválasztást, szerkesztést és dramaturgiát is lehet tanulni a Mestertől, ráadásul rögtön az alapokat, de ha párbeszéd, akkor inkább Brecht (Kurázsi mama és gyermekei) vagy Dürrenmatt (személyes kedvenceim az Az öreg hölgy látogatása és az Angyal szállt le Babilonba).
De megvallom őszintén, ezen a területen én sem mozgok olyan otthonosan, mint az epikus művek között. A klasszikusokat ismerem és szeretem – de modern párbeszédíráshoz már csak kevéssé ajánlhatók –, a 19-20. századiak közül már csak a tényleg jelentős alkotókét (Madáchnak az Az ember tragédiája ilyen, és verses formája ellenére Lucifer dialógusformálása remek példa arra, amiről az előző bejegyzésben írtam), a kortárs drámákkal szemben viszont erős fenntartásaim vannak: általában úgy érzem, hogy megöli őket az izzadságszagú újat mondani akarás.
Ami az epikát illeti: Rejtő Jenő. Magyar szerzőként is messze megelőzte Hollywoodot, és pontosan tudta, miből és hogyan lehet humort csinálni egy dialógusban. A párbeszédeit pontosan úgy építi fel, ahogy azt a Dr. House, az Eli Stone vagy a SG: Atlantis jobban sikerült részeiben láthatjuk, és ilyenkor megint elmondhatjuk, nagy kár, hogy nem Nyugat-Európába született, másfelől viszont szerencse, hogy magyarul alkotott.
Végül pedig egy kis párbeszéd Wyquinnel. Eltekintve a karakterábrázolásról, a történet továbbgördítéséről stb. írt tanácsait, ő arról írt, hogy 1. a párbeszéd legyen a helyén (vigye előre a történetet, vagy épp engedjen egy kis pihenőt stb.), ami valóban az egyik legfontosabb követelmény (akárcsak a helyszínleírásnál); aztán 2. a párbeszéd legyen érthető (amivel megint csak egyet kell értenem); végül pedig 3. legyen rövid és tömör (ez is milyen igaz). Nagyon fontos azonban, hogy egy szöveg nem úgy épül fel, hogy vannak leíró-elbeszélő részek, amelyekben információt közlünk, és vannak párbeszédes részek, amelyek segítik az érzelmi bevonódást.
Wyquin sem mondott persze mást, de azért nem árt ezt hangsúlyozni, nehogy félreértés essen. Hiszen ha így lenne, a dráma nem is létezne (hiszen abban a dialógusok közvetítenek minden információt), vagy nem olvashatnánk olyan műveket, mint pl. az A postás mindig kétszer csenget, amiről itt már értekeztem. És amit párbeszédíráshoz csak ajánlani tudok.
Legközelebb pedig lezárás gyakorlati példákkal.
– Igen.
– De akkor miért sorozatokról írsz?
– Mert drámát már senki sem olvas.
– Én olvasok.
– Igen? Mit?
– Hát... például a Hamletet.
– Belenézhetnék?
– Mi? Nem, nincs nálam... izé, hát nem most olvasom, hanem még a suliban.
– Aha. És mire emlékszel belőle?
– Hát... hogy Rómeó, miért vagy te... nem, az a másik.
– Na látod. De a House-ból tudnál idézni, mi?
A fenti párbeszédnek nagyjából bármelyik mai huszonéves vagy harmincas a szereplője lehet, de megkockáztatom, hogy már negyven fölött sincs másként. Tegye föl a kezét, akinek a táskájában mindig ott lapul egy könyv a metrón! Oké, és ebből mennyi a dráma? Pedig párbeszédírást azokból lehet tanulni. Igen, Shakespeare drámáiból is, de azokat csak azért ajánlanám, mert témaválasztást, szerkesztést és dramaturgiát is lehet tanulni a Mestertől, ráadásul rögtön az alapokat, de ha párbeszéd, akkor inkább Brecht (Kurázsi mama és gyermekei) vagy Dürrenmatt (személyes kedvenceim az Az öreg hölgy látogatása és az Angyal szállt le Babilonba).
De megvallom őszintén, ezen a területen én sem mozgok olyan otthonosan, mint az epikus művek között. A klasszikusokat ismerem és szeretem – de modern párbeszédíráshoz már csak kevéssé ajánlhatók –, a 19-20. századiak közül már csak a tényleg jelentős alkotókét (Madáchnak az Az ember tragédiája ilyen, és verses formája ellenére Lucifer dialógusformálása remek példa arra, amiről az előző bejegyzésben írtam), a kortárs drámákkal szemben viszont erős fenntartásaim vannak: általában úgy érzem, hogy megöli őket az izzadságszagú újat mondani akarás.
Ami az epikát illeti: Rejtő Jenő. Magyar szerzőként is messze megelőzte Hollywoodot, és pontosan tudta, miből és hogyan lehet humort csinálni egy dialógusban. A párbeszédeit pontosan úgy építi fel, ahogy azt a Dr. House, az Eli Stone vagy a SG: Atlantis jobban sikerült részeiben láthatjuk, és ilyenkor megint elmondhatjuk, nagy kár, hogy nem Nyugat-Európába született, másfelől viszont szerencse, hogy magyarul alkotott.
Végül pedig egy kis párbeszéd Wyquinnel. Eltekintve a karakterábrázolásról, a történet továbbgördítéséről stb. írt tanácsait, ő arról írt, hogy 1. a párbeszéd legyen a helyén (vigye előre a történetet, vagy épp engedjen egy kis pihenőt stb.), ami valóban az egyik legfontosabb követelmény (akárcsak a helyszínleírásnál); aztán 2. a párbeszéd legyen érthető (amivel megint csak egyet kell értenem); végül pedig 3. legyen rövid és tömör (ez is milyen igaz). Nagyon fontos azonban, hogy egy szöveg nem úgy épül fel, hogy vannak leíró-elbeszélő részek, amelyekben információt közlünk, és vannak párbeszédes részek, amelyek segítik az érzelmi bevonódást.
Wyquin sem mondott persze mást, de azért nem árt ezt hangsúlyozni, nehogy félreértés essen. Hiszen ha így lenne, a dráma nem is létezne (hiszen abban a dialógusok közvetítenek minden információt), vagy nem olvashatnánk olyan műveket, mint pl. az A postás mindig kétszer csenget, amiről itt már értekeztem. És amit párbeszédíráshoz csak ajánlani tudok.
Legközelebb pedig lezárás gyakorlati példákkal.
2 comments:
Végre más is kiemelte a drámák fontosságát a jó dialógusírásban...! :)
Kiváló és emlékezetes párbeszédek találhatók Tom Stoppardnál (hogy mást ne mondjak, a labdajáték meg amikor eljátsszák Hamletet, hogy kiderítsék, mi bántja), Tennessee Williamsnél (csupa feszültség minden darabja), Arthur Millernél, de simán lehet hozni hazai példákat is, pl. Molnár Ferencet (Liliom, A hattyú, A testőr), és engem nagyon megfogott például Thuróczy Katalin Fináléja, abszolút életszagú párbeszédeket ír.
Drámát olvasva mindig az a döbbenetes: kizárólag párbeszéddel mennyi mindent el lehet érni.
BTW a jó párbeszéd és jó dráma alapja egyaránt a jól felépített karakter.
Csilla: Köszönöm az ajánlott műveket! Stoppardtól csak filmen láttam a R+G halottat, Milleren meg gondolkoztam, hogy említsem-e, de olyan rég olvastam, hogy aztán inkább nem. A témái és a hangulatai nagyon jók, de konkrétan a dialógusaiból mindent elfelejtettem. Ami nem biztos, hogy az ő hibája :-)
Post a Comment