Ez a novellám a Tuan Gro-Ugon orkjai c. antológiájában jelent meg – elég viharos körülmények között –, és a munkacíme Oothr szelleme volt, ami a kiadó kérésére változott Örökségre. Említettem már, hogy rossz címadó vagyok, ami kb. egy külön mesterség, nagyjából mint a fülszövegírás: születni kell rá. Azt viszont – különösen az Eratóban megjelent írásom után – meg tudom ítélni, ha egy cím nagyon rossz vagy nagyon jó. Azt kell mondjam, az Oothr szelleme és az Örökség egyaránt semmitmondóak voltak, úgyhogy elkelt volna egy szerkesztői segítség (de ez volt a legkisebb gond a kiadónál).
Ehhez képest a novella többet érdemelt volna, mert – hangsúlyozottan szerintem – nem sikerült rosszul. És itt engedtessék meg egy kitérő: az önreflex-bejegyzések arról szólnak, hogy én hogyan látom a saját írásaimat. Általában igyekszem visszafogottan nyilatkozni, mert visszatetszést szülhet, ha egy alkotó saját magát dicséri, de az alkotói léthez a külső visszajelzéseken túl az önvizsgálat is hozzátartozik – ez kap teret az önreflex-bejegyzésekben. Avagy ha azt írom, hogy egy írásom szerintem jó vagy rossz, akkor azt nem büszkélkedésnek vagy önostorozásnak szánom (bár kétségkívül büszkévé tesz vagy elkeserít), hanem az írói fejlődéshez szükséges diskurzus részének a blog olvasóival ÉS önmagammal. Mert nem csupán a hibákat kell tisztán látni, hanem azt is, hogy mit csinál jól az ember, annak alapján találhatja meg a saját témáit, stílusát és hangját. A blog pedig egyrészt jó eszköz a nyilvános diskurusra, másrészt az amúgy elég rendszertelen életvitelemben is rákényszerít, hogy foglalkozzak ilyen kérdésekkel, hiszen le kell ülni, és írni kell, ha már egyszer elkezdtem.
No és akkor a novelláról... 2007 elején írtam, amikor láttam a Tuan orkos pályázatának kiírását. Egy kicsit járt rajta az agyam – mármint nem a pályázaton, lévén azt amatőr íróknak írták ki, tehát semmiképp nem indulhattam volna rajta –, majd két nap alatt megírtam a novellát. Ebből is látszódhat, hogy volt ihlet, és az ilyen írásaim általában jól sikerülnek, bár utólag (vagy talán épp ezért) ezek váltják ki a legtöbb vitát (történetesen ez, a Zarándoklat meg a Rúfiász).
Amiért jónak tartom, az a jól összefogott, kompakt tartalom: egyetlen fókuszban tartott téma – egy paranoiás, viszonyítási rendszerét elveszítő elme ábrázolása –, és a nagyon egységes stílus, amelyek szépen összefonódva erősítik egymást. Úgy érzem, ez volt az első olyan írásom, amelyben maradéktalanul sikerült elérnem a kitűzött célt, így leginkább ezért szeretem. De persze nem tökéletes, sőt: a minap például azt hiányolták belőle, hogy nem volt mélyebb, megragadóbb, átélhetőbb a főszereplő – egyben elbeszélő – őrülete. Színe-szaga volt, csak a zamata hiányzott... Az ilyen kritikákkal az a baj, hogy bár értem a véleményalkotó érzését, hogy valami hiányzott számára a szövegből (történetből, karakterből), ez így még kevés ahhoz, hogy értsem és ki tudjam javítani a hibát. Szóval, ha bárkinek hasonló tapasztalata volt, és el tudja mondani kevésbé homályosan, akkor bátran kommenteljen!
Aminek még nagyon örültem a novella kapcsán, az Kornya Zsolt (Raoul Renier) véleménye volt. Egyik szokásos baráti borozásunkra vittem magammal a szöveget, és kértem, hogy amíg belehallgatok az általa számomra válogatott orosz metál zenébe, olvassa el, mert nagyon érdekelne, mit mond. Hát igen, elég széles volt utána a mosolyom, de jellemző, hogy Zsoltnak egészen más miatt tetszett, mint nekem: ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem csak úgy lehet értelmezni a novellát, ahogyan én gondolom – miszerint Oothr megszállja a sámán testét –, hanem úgy is, hogy a sámán végleg széthullik, és Oothrnak képzeli magát. Jé, mondom: valóban! Hát ezért is fontos az olvasói visszajelzés.
Ehhez képest a novella többet érdemelt volna, mert – hangsúlyozottan szerintem – nem sikerült rosszul. És itt engedtessék meg egy kitérő: az önreflex-bejegyzések arról szólnak, hogy én hogyan látom a saját írásaimat. Általában igyekszem visszafogottan nyilatkozni, mert visszatetszést szülhet, ha egy alkotó saját magát dicséri, de az alkotói léthez a külső visszajelzéseken túl az önvizsgálat is hozzátartozik – ez kap teret az önreflex-bejegyzésekben. Avagy ha azt írom, hogy egy írásom szerintem jó vagy rossz, akkor azt nem büszkélkedésnek vagy önostorozásnak szánom (bár kétségkívül büszkévé tesz vagy elkeserít), hanem az írói fejlődéshez szükséges diskurzus részének a blog olvasóival ÉS önmagammal. Mert nem csupán a hibákat kell tisztán látni, hanem azt is, hogy mit csinál jól az ember, annak alapján találhatja meg a saját témáit, stílusát és hangját. A blog pedig egyrészt jó eszköz a nyilvános diskurusra, másrészt az amúgy elég rendszertelen életvitelemben is rákényszerít, hogy foglalkozzak ilyen kérdésekkel, hiszen le kell ülni, és írni kell, ha már egyszer elkezdtem.
No és akkor a novelláról... 2007 elején írtam, amikor láttam a Tuan orkos pályázatának kiírását. Egy kicsit járt rajta az agyam – mármint nem a pályázaton, lévén azt amatőr íróknak írták ki, tehát semmiképp nem indulhattam volna rajta –, majd két nap alatt megírtam a novellát. Ebből is látszódhat, hogy volt ihlet, és az ilyen írásaim általában jól sikerülnek, bár utólag (vagy talán épp ezért) ezek váltják ki a legtöbb vitát (történetesen ez, a Zarándoklat meg a Rúfiász).
Amiért jónak tartom, az a jól összefogott, kompakt tartalom: egyetlen fókuszban tartott téma – egy paranoiás, viszonyítási rendszerét elveszítő elme ábrázolása –, és a nagyon egységes stílus, amelyek szépen összefonódva erősítik egymást. Úgy érzem, ez volt az első olyan írásom, amelyben maradéktalanul sikerült elérnem a kitűzött célt, így leginkább ezért szeretem. De persze nem tökéletes, sőt: a minap például azt hiányolták belőle, hogy nem volt mélyebb, megragadóbb, átélhetőbb a főszereplő – egyben elbeszélő – őrülete. Színe-szaga volt, csak a zamata hiányzott... Az ilyen kritikákkal az a baj, hogy bár értem a véleményalkotó érzését, hogy valami hiányzott számára a szövegből (történetből, karakterből), ez így még kevés ahhoz, hogy értsem és ki tudjam javítani a hibát. Szóval, ha bárkinek hasonló tapasztalata volt, és el tudja mondani kevésbé homályosan, akkor bátran kommenteljen!
Aminek még nagyon örültem a novella kapcsán, az Kornya Zsolt (Raoul Renier) véleménye volt. Egyik szokásos baráti borozásunkra vittem magammal a szöveget, és kértem, hogy amíg belehallgatok az általa számomra válogatott orosz metál zenébe, olvassa el, mert nagyon érdekelne, mit mond. Hát igen, elég széles volt utána a mosolyom, de jellemző, hogy Zsoltnak egészen más miatt tetszett, mint nekem: ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem csak úgy lehet értelmezni a novellát, ahogyan én gondolom – miszerint Oothr megszállja a sámán testét –, hanem úgy is, hogy a sámán végleg széthullik, és Oothrnak képzeli magát. Jé, mondom: valóban! Hát ezért is fontos az olvasói visszajelzés.
No comments:
Post a Comment