Néhány hete rápirítottak Heidel Dan kollégára a blogján, hogy talán érdemes lenne már befejeznie valamelyik írását. Ismerek olyan szerzőket, akiknek az agya ettől levetette volna az ékszíjat, és nemhogy a megjegyzést törlik, de még a blogot és a megjegyzőt is a létezésből, külön felhívván a Google figyelmét, hogy takarítsa ki a catche-tárhelyét is, vagy hol őrzi a mentett lapokat, mert irgum és burgum lesz, a saját blogjukon mert valaki beszólni nekik. Nos, Heidel Dan – avagy Raon – szerencsére nem közéjük tartozik: ő ezek után tisztesen szalutált, majd eldöntötte, hogy akkor folytatja és befejezi a rég tervezett regényét. (A linkelt jegyzeten túl egy frissebb bejegyzésben bővebb magyarázattal is szolgált, érdemes azt is elolvasni.)
Nos, nem tudom. Sok sikert, bő ihletet és amit még lehet, kívánok Raonnak, félreértés ne essék, és nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz Ceriakkal és Ó-Ryekkel – azok közé tartozom, akik megjelenésekor nagyon dicsérték az írásait: akkor még úgy, hogy fasorban sem volt saját íróvá válásom lehetősége, vagy egyáltalán, hogy őt ismertem volna –: ez a bejegyzés nem róla szól, példája csak ugródeszkául szolgál ahhoz, amit mondani akarok. Jelesül az íróként létezésről, témák fókuszban tartásáról, végül pedig az olvasói hozzáállásról. Szóval csapjunk a lecsóba, mert már éhes vagyok.
És akkor rögtön itt az első: éhes vagyok. Nem azért, mert épp nincs mit ennem – holott ez a veszély Magyarországon nagyjából mindenkit közelről fenyeget, ha írásra adja a fejét –, hanem mert a magam számára vállaltam, hogy minden hétfőn, szerdán és pénteken délelőtt tízig lesz egy bejegyzés ezen a blogon, s ráadásul érdemi bejegyzés, nem afféle kétsoros. Néha hiba csúszik a rendszerbe, például időzítésnél AM helyett PM marad a rublikában, de elmondhatom, hogy az utóbbi két hónapban tartottam magam ehhez a vállaláshoz. Most pedig éhes vagyok, de mindjárt fél tíz, és nem tudom, milyen hosszú lesz ez, szóval nem tehetem meg, hogy összeütök egy rántottát, és utána folytatom. Ez nagyjából azzal a kötelességgel van összefüggésben, amiről a szerkesztő és író viszonylatában írtam.
Nem mellékesen ez azt is jelenti, hogy az embernek nagyon sokszor döntenie kell, mi fontosabb számára: extrém példaként az önmegvalósítás, vagy a napi betevő. Kevésbé extrém példa: megírni egy nagyregényt, amivel igencsak szenvedünk, kínlódunk, mert kihívás, és nem látjuk a végét, vagy gyorsan összehozni egy amúgy ígéretes novellát, hogy legyen publikáció. Egy seggel nem lehet megülni két lovat – kevesen vannak, akiket egy-egy mellékesen megírt szöveg nem zökkent ki egy hosszabb lélegzetű alkotásból. Én például egy adott napon legfeljebb egy szöveggel tudok érdemben foglalkozni íróként, eggyel szerkesztőként, és eggyel olvasóként. Ha a hétköznapi értelemben véve élni is akarok (ami legyen mondjuk csak egy egyszerű bevásárlás), akkor ezek közül valamelyiket hanyagolni kell az adott napra, mert szellemileg külön-külön is elég fárasztóak, együtt meg... na igen. Ehhez persze tudni kell, hogy én olvasni is íróként olvasok, és nagyon gyakran íróként is szerkesztem a saját szövegeimet, mielőtt továbbírnám őket. Mindegyik fázis előtt kell úgy egy óra, hogy átálljon az agyam.
Ezek után talán érthető, hogy íróként hosszú távon nehéz egy adott dologra fókuszálni. Itt van például a Sárkány és Unikornis: idestova öt éve foglalkozom vele, és hiába, hogy ha a tényleges munkaidőt összeadom, kilenc hónapra jön ki – de legfeljebb tizenkettőre –, akkor is bennem munkál az érzés, hogy kurva hosszú ideje. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ez adja vissza legjobban. Szóval bizony sok lelki harc kell ahhoz, hogy egy-egy hosszabb kihagyás után visszaüljek a szöveghez, és azt mondjam, igenis be tudom fejezni. Mert az nem kérdés, hogy be akarom fejezni, csak hát a kettő nem ugyanaz. És az embernek, mivel olvas és bizony él is közben, újra meg újra, naponta százszor támadnak jobbnál jobb ötletei, hogy mit lehetne megírni még, ami talán rövidebb, talán könnyebb, fene tudja, hátha még jobb is lesz, no meg így ugye nő a publikációs lista is. Nehéz ilyenkor megállni, hogy legalább egy novella erejéig ne térjünk át valami másra. Akkor meg... lásd fent.
Már írtam róla, hogy ezen a blogon is érződik, melyik bejegyzést írtam jókedvemben, gyakran hirtelen felindulásból, és melyiket a határidők vállalása miatt, elszánásból, nem is egyszer fogcsikorgatva. Felmerülhet a kérdés, hogy miért írok olyankor, ha nincs kedvem hozzá. Leginkább önképzés jelleggel, öntanítás végett: hogy rászoktassam az agyamat – mondjuk így – az ihlet meghívására. A kreatív agyi funkciók gombnyomásra történő elindítására. Hogy egy kicsit pavlovi módon menjen a dolog: jé, íróasztal és számítógép, hát akkor írjunk! Ez sok gondomat megoldaná, még ha csak minden öt odaülésből egynél járok is sikerrel.
Közben szorít az idő, húsz perc van tízig, és a bejegyzést még meg is kell formázni, át is kell nézni közzététel előtt. Ilyenkor rövidítünk. Minél jobban kapkod az ember, annál valószínűbb, hogy valami kimarad – a Sárkány és Unikornissal ezért sem sietek. Egyrészt érzem, hogy a téma sok teret követel, másrészt tudom, hogy minden sietség a minőség ellen hat: szóval nem kapkodom el. Viszont látni kell, hogy az sem jó, ha az ember belefásul egy ötletébe. Raon kolléga általában is ugrál – ahogy én ismerem, ő így gondolkodik, kb. ez a természetes lételeme –, úgyhogy nagy szó, amikor azt mondja, hogy akkor ez lesz, mással nem foglalkozik. Én egy fokkal talán szigorúbb vagyok ilyen szempontból, de kétlem, hogy íróként valaha is kijelentem majd: most hosszabb távon csak és kizárólag ez a projekt van. Tudniillik többször is megtettem már ezt – idén is –, aztán soha nem tudtam tartani. Azt ki merem mondani, hogy a Sárkány és Unikornis hosszú távon bármi máshoz képest – de tényleg, bármihez képest – elsőbbséget élvez, de rövid távon akadhatnak fontosabb dolgok is. Elvégre én sem akarom, hogy egy elhúzódó nehéz meló miatt elmenjem a kedvem az írástól. Kell néha egy kis felüdülés. Meg valamiből ugye élni is kell.
Szóval mindezek után talán érthető, hogy én nem egészen úgy reagáltam volna az olvasói kérdésre, mint Raon. Jelzem, maximálisan rendben volt az a megjegyzés, olvasói szempontból teljesen érthető – én mondjuk hasonlót kérdeznék George R. R. Martintól, nem kellene-e meccsnézés helyett végre regényt írnia? –, csakhogy az író és az olvasó nézőpontja, és főleg körülményei nagyon különbözőek. Ahogy Raon és az én körülményeim és munkamódszerünk is egyébként, szóval nem a döntését értékelem, meg a módszereit, hanem csak elgondolkoztam, hogy én hogyan reagálnék egy hasonló kérdésre, hiszen ugyanúgy jó pár befejezetlen dolgom van, ahogyan neki. Nos... azt hiszem, elmondanám a fentieket, és kiegészíteném még valamivel.
Íróként nagyon jól esik, hogy várják az új regényemet, és hogy ezzel hála istennek gyakran szembesülök. Emberként ez nagyon sokszor elkedvetlenít, mert tudom, hogy lassan készülök, és ilyenkor csak még nagyobbnak érzem magamon a nyomást, amely már így is elég nagy, hiszen az első regényemet kell nagyjából megismételni és tlszárnyalni – ez azért okozott néhány írói blokkot az öt év alatt, amíg meg nem győztem magam, hogy tulajdonképpen nem erről van szó: írjak egy önmagában jó regényt, aztán majd kiderül. Csak hát nem akarom átverni az olvasókat, akik olyasmire számítanak stílusában, hangulatában, tematikájában, mint a Hőseposz volt... szóval elnézést az ugrálásért. Ebben a bejegyzésben és úgy általában is, de annyit mondhatok, hogy csak részben az én érdekemet szolgálja: legalábbis én azt hiszem, hogy felerészben azért az olvasóét.
Nos, nem tudom. Sok sikert, bő ihletet és amit még lehet, kívánok Raonnak, félreértés ne essék, és nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz Ceriakkal és Ó-Ryekkel – azok közé tartozom, akik megjelenésekor nagyon dicsérték az írásait: akkor még úgy, hogy fasorban sem volt saját íróvá válásom lehetősége, vagy egyáltalán, hogy őt ismertem volna –: ez a bejegyzés nem róla szól, példája csak ugródeszkául szolgál ahhoz, amit mondani akarok. Jelesül az íróként létezésről, témák fókuszban tartásáról, végül pedig az olvasói hozzáállásról. Szóval csapjunk a lecsóba, mert már éhes vagyok.
És akkor rögtön itt az első: éhes vagyok. Nem azért, mert épp nincs mit ennem – holott ez a veszély Magyarországon nagyjából mindenkit közelről fenyeget, ha írásra adja a fejét –, hanem mert a magam számára vállaltam, hogy minden hétfőn, szerdán és pénteken délelőtt tízig lesz egy bejegyzés ezen a blogon, s ráadásul érdemi bejegyzés, nem afféle kétsoros. Néha hiba csúszik a rendszerbe, például időzítésnél AM helyett PM marad a rublikában, de elmondhatom, hogy az utóbbi két hónapban tartottam magam ehhez a vállaláshoz. Most pedig éhes vagyok, de mindjárt fél tíz, és nem tudom, milyen hosszú lesz ez, szóval nem tehetem meg, hogy összeütök egy rántottát, és utána folytatom. Ez nagyjából azzal a kötelességgel van összefüggésben, amiről a szerkesztő és író viszonylatában írtam.
Nem mellékesen ez azt is jelenti, hogy az embernek nagyon sokszor döntenie kell, mi fontosabb számára: extrém példaként az önmegvalósítás, vagy a napi betevő. Kevésbé extrém példa: megírni egy nagyregényt, amivel igencsak szenvedünk, kínlódunk, mert kihívás, és nem látjuk a végét, vagy gyorsan összehozni egy amúgy ígéretes novellát, hogy legyen publikáció. Egy seggel nem lehet megülni két lovat – kevesen vannak, akiket egy-egy mellékesen megírt szöveg nem zökkent ki egy hosszabb lélegzetű alkotásból. Én például egy adott napon legfeljebb egy szöveggel tudok érdemben foglalkozni íróként, eggyel szerkesztőként, és eggyel olvasóként. Ha a hétköznapi értelemben véve élni is akarok (ami legyen mondjuk csak egy egyszerű bevásárlás), akkor ezek közül valamelyiket hanyagolni kell az adott napra, mert szellemileg külön-külön is elég fárasztóak, együtt meg... na igen. Ehhez persze tudni kell, hogy én olvasni is íróként olvasok, és nagyon gyakran íróként is szerkesztem a saját szövegeimet, mielőtt továbbírnám őket. Mindegyik fázis előtt kell úgy egy óra, hogy átálljon az agyam.
Ezek után talán érthető, hogy íróként hosszú távon nehéz egy adott dologra fókuszálni. Itt van például a Sárkány és Unikornis: idestova öt éve foglalkozom vele, és hiába, hogy ha a tényleges munkaidőt összeadom, kilenc hónapra jön ki – de legfeljebb tizenkettőre –, akkor is bennem munkál az érzés, hogy kurva hosszú ideje. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ez adja vissza legjobban. Szóval bizony sok lelki harc kell ahhoz, hogy egy-egy hosszabb kihagyás után visszaüljek a szöveghez, és azt mondjam, igenis be tudom fejezni. Mert az nem kérdés, hogy be akarom fejezni, csak hát a kettő nem ugyanaz. És az embernek, mivel olvas és bizony él is közben, újra meg újra, naponta százszor támadnak jobbnál jobb ötletei, hogy mit lehetne megírni még, ami talán rövidebb, talán könnyebb, fene tudja, hátha még jobb is lesz, no meg így ugye nő a publikációs lista is. Nehéz ilyenkor megállni, hogy legalább egy novella erejéig ne térjünk át valami másra. Akkor meg... lásd fent.
Már írtam róla, hogy ezen a blogon is érződik, melyik bejegyzést írtam jókedvemben, gyakran hirtelen felindulásból, és melyiket a határidők vállalása miatt, elszánásból, nem is egyszer fogcsikorgatva. Felmerülhet a kérdés, hogy miért írok olyankor, ha nincs kedvem hozzá. Leginkább önképzés jelleggel, öntanítás végett: hogy rászoktassam az agyamat – mondjuk így – az ihlet meghívására. A kreatív agyi funkciók gombnyomásra történő elindítására. Hogy egy kicsit pavlovi módon menjen a dolog: jé, íróasztal és számítógép, hát akkor írjunk! Ez sok gondomat megoldaná, még ha csak minden öt odaülésből egynél járok is sikerrel.
Közben szorít az idő, húsz perc van tízig, és a bejegyzést még meg is kell formázni, át is kell nézni közzététel előtt. Ilyenkor rövidítünk. Minél jobban kapkod az ember, annál valószínűbb, hogy valami kimarad – a Sárkány és Unikornissal ezért sem sietek. Egyrészt érzem, hogy a téma sok teret követel, másrészt tudom, hogy minden sietség a minőség ellen hat: szóval nem kapkodom el. Viszont látni kell, hogy az sem jó, ha az ember belefásul egy ötletébe. Raon kolléga általában is ugrál – ahogy én ismerem, ő így gondolkodik, kb. ez a természetes lételeme –, úgyhogy nagy szó, amikor azt mondja, hogy akkor ez lesz, mással nem foglalkozik. Én egy fokkal talán szigorúbb vagyok ilyen szempontból, de kétlem, hogy íróként valaha is kijelentem majd: most hosszabb távon csak és kizárólag ez a projekt van. Tudniillik többször is megtettem már ezt – idén is –, aztán soha nem tudtam tartani. Azt ki merem mondani, hogy a Sárkány és Unikornis hosszú távon bármi máshoz képest – de tényleg, bármihez képest – elsőbbséget élvez, de rövid távon akadhatnak fontosabb dolgok is. Elvégre én sem akarom, hogy egy elhúzódó nehéz meló miatt elmenjem a kedvem az írástól. Kell néha egy kis felüdülés. Meg valamiből ugye élni is kell.
Szóval mindezek után talán érthető, hogy én nem egészen úgy reagáltam volna az olvasói kérdésre, mint Raon. Jelzem, maximálisan rendben volt az a megjegyzés, olvasói szempontból teljesen érthető – én mondjuk hasonlót kérdeznék George R. R. Martintól, nem kellene-e meccsnézés helyett végre regényt írnia? –, csakhogy az író és az olvasó nézőpontja, és főleg körülményei nagyon különbözőek. Ahogy Raon és az én körülményeim és munkamódszerünk is egyébként, szóval nem a döntését értékelem, meg a módszereit, hanem csak elgondolkoztam, hogy én hogyan reagálnék egy hasonló kérdésre, hiszen ugyanúgy jó pár befejezetlen dolgom van, ahogyan neki. Nos... azt hiszem, elmondanám a fentieket, és kiegészíteném még valamivel.
Íróként nagyon jól esik, hogy várják az új regényemet, és hogy ezzel hála istennek gyakran szembesülök. Emberként ez nagyon sokszor elkedvetlenít, mert tudom, hogy lassan készülök, és ilyenkor csak még nagyobbnak érzem magamon a nyomást, amely már így is elég nagy, hiszen az első regényemet kell nagyjából megismételni és tlszárnyalni – ez azért okozott néhány írói blokkot az öt év alatt, amíg meg nem győztem magam, hogy tulajdonképpen nem erről van szó: írjak egy önmagában jó regényt, aztán majd kiderül. Csak hát nem akarom átverni az olvasókat, akik olyasmire számítanak stílusában, hangulatában, tematikájában, mint a Hőseposz volt... szóval elnézést az ugrálásért. Ebben a bejegyzésben és úgy általában is, de annyit mondhatok, hogy csak részben az én érdekemet szolgálja: legalábbis én azt hiszem, hogy felerészben azért az olvasóét.
3 comments:
Nehéz nekem most úgy írni egy őszinte reakciót, hogy az elkerülje a nyalás-bratyizás vádját, de talán nem olvasnak minket olyan sokan, hogy ebből gond legyen. :)
Ami a lényeg: köszönöm kolléga, hogy ezt megírtad, és nem csak élőben beszéltünk róla, így sokkal tanulságosabb volt. Azt hiszem, a legkevesebb, hogy odahaza egy részletes válasszal viszonzom a figyelmet.
Nekem elsőre az ugrott be, amikor végigolvastam ezt a bejegyzést - se dátumot, se mást nem néztem, valami link alapján jutottam ide, és egyből olvastam -,hogy írónak lenni bizony nem könnyű feladat. Pedig az ember ezt hinné misem könnyebb: pötyögni a billentyűzeten, és leírni, ami a fejedben van. Persze...
Ezzel nem filozófiai eszmefuttatásba kezdenék bele, csak megosztottam a gondolatot, ami jött.
Nhorynn: Köszönöm a megosztást. Persze azért sajnálni sem kell, de ez is egy szakma, és nem mindig könnyebb, mint a széklábfaragás. Viszont épp ezért élvezem.
Post a Comment