No, hát akkor hogyan is állok a Sárkány és Unikornissal? Dolgos hét van mögöttem: öt napon át vendégül láttuk Eric van Dien barátomat, többször is sörözgettünk M* szerzőtársakkal, elkezdtem olvasni A nyomorultakat, mert eddig kimaradt, belefogtam egy újabb nem M* novella megírásába, mert az előzőt befejezve támadt egy kapcsolódó ötletem, olvasom Kleinheincz Csilla novelláskötetét és egy Csáth Géza antológiát... de azért a regénnyel is foglalkoztam.
E pillanatban 518.343 leütés a teljes szöveg, tehát nem mondhatni, hogy hatalmas lépést tettem előre, hiszen a legutóbbi adathoz képest alig 18.000 a növekedés (írtam, ugye, hogy hiányoznak az alkotás ideális feltételei?). Ez azonban csak a mennyiség. Az utóbbi három hétben ugyanis elsősorban csiszoltam a szöveget, a csiszolás pedig általában rövidítést jelent, és többször megesett, hogy két-három óra munka után úgy álltam fel a géptől, hogy 600, 800 vagy 1200 leütéssel kevesebb volt a képernyőn, mint amikor leültem. Hogy akkor mivel telt a három óra? Stiláris áramvonalasítással (= a fölösleges ismétlések, jelzők stb. kihúzása), logikai gyomirtással (pl. a tölgyerdőből ne legyen hársfaerdő egyik oldalról a másikra) és a karakterábrázolás helyretételével.
Minél többet foglalkozom ugyanis a szöveggel – és így a szereplőkkel –, annál határozottabb képem van egy-egy karakterről: ez a kép fokról fokra élesedik, kissé mindig változik is, mígnem a harmincadik fejezetben a hős már nagyon eltér attól, amilyennek eredetileg szántam illetve ábrázoltam (és nem jellemfejlődés miatt). Úgyhogy ilyenkor vissza kell másznom a regény elejére, hogy átírjak akár komplett fejezeteket. Szerencsére annyira azért nem változik a karakter, hogy mindent ki kelljen hajítanom, de a beszédstílusa, egyes reakciói ilyenkor bizony módosításra szorulnak.
Aztán azt is írtam korábban, hogy sikerült megoldanom egy problémát. Valóban: az elmúlt években néhány szereplő ki-be járkált a történetbe, hol kihajítottam őket, hogy nem lesz rájuk szükség, hol beépítettem őket, hogy de igenis, kellenek ide. Csakhogy nem huszadrangú szereplőkről van szó, hanem főszereplőkről, gyakran nézőpontkarakterekről, akiknek saját élettörténete, sőt, saját történetszáluk van. Ezért is sakkozhattam velük: vagy egy egyszerűbb történetet mesélek el, de nélkülük, vagy egy bonyolultabbat velük. Nyár elején arra a döntésre jutottam, hogy a szóban forgó trióból egy karakter viszonylag korán, a másik kettő viszonylag későn lép majd a sztoriba, hogy legyen időm kibontani az első (fő) szálat... de szeptember környékén beláttam, hogy ez félmegoldás, ami egyszerűen nem működik. Úgyhogy mostanra eldőlt, hogy az összetettebb történetet írom meg, sok szereplővel.
Furcsa lehet, hogy még mindig ilyen alapvető kérdések körül forgok, hiszen ezeket a döntéseket illik még írás előtt meghozni, de a Sárkány és Unikornis – nem véletlenül van két nagybetűs szó a címben – két összefonódó, mégis két önálló részből álló mű: a második fele, az Unikornis már elkészült, így aztán mostanáig halogathattam a döntést, hogy a Sárkány pontosan milyen legyen. Technikailag ez úgy nézett ki, hogy mivel a Sárkány lezárását pontosan tudom, szálaktól függetlenül, nyugodtan írhattam az Unikornist, amikor a Sárkányba belegabalyodtam.
Viszont. Korábban úgy éreztem, hogy az Unikornis története erősebb, ütősebb lesz, most viszont az első rész tűnik jobbank, és úgy látom, hogy amikor befejezem, újra elő kell majd vennem a második sztorit, és több ponton erősíteni, leginkább talán bővíteni. Ez nem baj, hiszen a kötetnek ez a második fele egy novellafüzér, tehát csak egy-két elbeszéléssel kell majd megerősítenem, de ez további késedelmet okozhat. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de azért csöndben megjegyzem, hogy tudjuk.
És akkor a címről, ha már említettem, hogy két szó is nagybetűs benne. A Sárkány és az Unikornis csillagképekről van szó, amelyek egymást üldözik az égbolton – de hogy miért, az derüljön ki a regényből.
E pillanatban 518.343 leütés a teljes szöveg, tehát nem mondhatni, hogy hatalmas lépést tettem előre, hiszen a legutóbbi adathoz képest alig 18.000 a növekedés (írtam, ugye, hogy hiányoznak az alkotás ideális feltételei?). Ez azonban csak a mennyiség. Az utóbbi három hétben ugyanis elsősorban csiszoltam a szöveget, a csiszolás pedig általában rövidítést jelent, és többször megesett, hogy két-három óra munka után úgy álltam fel a géptől, hogy 600, 800 vagy 1200 leütéssel kevesebb volt a képernyőn, mint amikor leültem. Hogy akkor mivel telt a három óra? Stiláris áramvonalasítással (= a fölösleges ismétlések, jelzők stb. kihúzása), logikai gyomirtással (pl. a tölgyerdőből ne legyen hársfaerdő egyik oldalról a másikra) és a karakterábrázolás helyretételével.
Minél többet foglalkozom ugyanis a szöveggel – és így a szereplőkkel –, annál határozottabb képem van egy-egy karakterről: ez a kép fokról fokra élesedik, kissé mindig változik is, mígnem a harmincadik fejezetben a hős már nagyon eltér attól, amilyennek eredetileg szántam illetve ábrázoltam (és nem jellemfejlődés miatt). Úgyhogy ilyenkor vissza kell másznom a regény elejére, hogy átírjak akár komplett fejezeteket. Szerencsére annyira azért nem változik a karakter, hogy mindent ki kelljen hajítanom, de a beszédstílusa, egyes reakciói ilyenkor bizony módosításra szorulnak.
Aztán azt is írtam korábban, hogy sikerült megoldanom egy problémát. Valóban: az elmúlt években néhány szereplő ki-be járkált a történetbe, hol kihajítottam őket, hogy nem lesz rájuk szükség, hol beépítettem őket, hogy de igenis, kellenek ide. Csakhogy nem huszadrangú szereplőkről van szó, hanem főszereplőkről, gyakran nézőpontkarakterekről, akiknek saját élettörténete, sőt, saját történetszáluk van. Ezért is sakkozhattam velük: vagy egy egyszerűbb történetet mesélek el, de nélkülük, vagy egy bonyolultabbat velük. Nyár elején arra a döntésre jutottam, hogy a szóban forgó trióból egy karakter viszonylag korán, a másik kettő viszonylag későn lép majd a sztoriba, hogy legyen időm kibontani az első (fő) szálat... de szeptember környékén beláttam, hogy ez félmegoldás, ami egyszerűen nem működik. Úgyhogy mostanra eldőlt, hogy az összetettebb történetet írom meg, sok szereplővel.
Furcsa lehet, hogy még mindig ilyen alapvető kérdések körül forgok, hiszen ezeket a döntéseket illik még írás előtt meghozni, de a Sárkány és Unikornis – nem véletlenül van két nagybetűs szó a címben – két összefonódó, mégis két önálló részből álló mű: a második fele, az Unikornis már elkészült, így aztán mostanáig halogathattam a döntést, hogy a Sárkány pontosan milyen legyen. Technikailag ez úgy nézett ki, hogy mivel a Sárkány lezárását pontosan tudom, szálaktól függetlenül, nyugodtan írhattam az Unikornist, amikor a Sárkányba belegabalyodtam.
Viszont. Korábban úgy éreztem, hogy az Unikornis története erősebb, ütősebb lesz, most viszont az első rész tűnik jobbank, és úgy látom, hogy amikor befejezem, újra elő kell majd vennem a második sztorit, és több ponton erősíteni, leginkább talán bővíteni. Ez nem baj, hiszen a kötetnek ez a második fele egy novellafüzér, tehát csak egy-két elbeszéléssel kell majd megerősítenem, de ez további késedelmet okozhat. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de azért csöndben megjegyzem, hogy tudjuk.
És akkor a címről, ha már említettem, hogy két szó is nagybetűs benne. A Sárkány és az Unikornis csillagképekről van szó, amelyek egymást üldözik az égbolton – de hogy miért, az derüljön ki a regényből.
No comments:
Post a Comment