Ha már a kommentek közt szóba került az Abbitkirálynő, ideje teljesítenem egy régi ígéretet: alább következik a regény először megírt, ily módon eredetinek mondható (egyben szerkesztetlen) zárójelenete. Előtte érdemes lehet fellapozni a regényt, beleolvasni az első és az utolsó fejezetbe (az epilógusba), és csak utáni továbbolvasni itt. Amit pedig még tudni kell: ez eredetileg a 48. fejezet lett volna a regényben, amely végül 50 fejezet hosszú lett, tehát látható, hogy miután ezt megírtam – majd nem megfelelőnek ítéltem –, jócskán dolgoztam még a szöveggel.
48.
Az esős évszak úgy búcsúzott, ahogy érkezett: egyik napról a másikra, váratlanul, hirtelen. Az északi szél délire fordult, a nagyszemű esőt napsütés váltotta fel. A felhőhadak elvonultak, és a tavasz néhány hét és futó zivatar alatt megfutamította utóvédjeiket is, amelyek néha még megjelentek Ifin egén. A város fellélegezhetett: bár szerte az országban folyók léptek ki a medrükből, tavak öntöttek el halászfalvakat, a koronaváros ismét győztesen került ki a partvidéki téllel vívott háborúból. Utcáiról eltakarították a csatornák előhordott mocskát, a vezetékek vize visszahúzódott a kanálisokba, és a kikötő is épen maradt – s a roppant hangyaboly ismét ünnepelt. Királynőt koronáztak.
Az utcák megteltek bámész hadakkal, ezrek nyüzsögtek Tharr roppant katedrálisa körül, tízezrek tolongtak a környező utcákban a magasra törő cizellált tornyok árnyéka alatt. A menet, beszélték, az erődpalotából indul majd, és körbemegy a városon az Aranyművesek utcájától a Féregkapun át egészen a Polgárnegyed és az Alsóváros legkülső széléig, az Abbitkardú Hiere Otlokir tizenöt láb magas abbitacél szobráig; onnan visszább kanyarodván a Három Pápa teréig a katedrálishoz; onnan pedig végig a Kőművesek utcáján, el az Építész Szobra mellett, át a Toronykapun vissza az erődpalotába. Néhányan viszont úgy tudták, hogy rövidebb utat választanak, és tesznek egy kerülőt azon az immár üres telken át, ahol néhány hete még a Deriol-bérház és gazzal felvert udvara állt. Királyi rendelet intézkedett a lerombolása felől, ki tudja, miért.
– Ármány miatt – bizonygatták egyesek. – Ott szőttek terveket a szegény Otlokir ellen…
– Szegény fejedelem! Olyan fiatal volt! – sápítozott egy utcai kofa. – És milyen jóképű…!
– Anyámasszonykatonája! – rikoltotta egy vénasszony. – Eszelős tökfilkó!
– Hagyja mán ezt, anyó! Ha itt lenne a fia, jól lehordaná ezért!
– Eszelőstökfilkó! – rikácsolt tovább a vénasszony, de aztán hangja elveszett a tömegben. Zenészek érkeztek, gólyalábas mutatványosok imbolyogtak a tengerként hullámzó tömeg fölött. Tűznyelők kis csapata nyitott utat nekik. Harsona szólt, cimbalmok zöngtek, zászlók csattogtak a magasban.
– Én láttam ám a flottát! – tódította egy sovány, nagyorrú alak néhány ingyenfalat reményében a Féregkapu oldalában sátort ütött sülthalárus fülébe. – Vízhordó vagyok, megfordulok ám sokfelé. Láttam az összes hajót, ott álltak libasorban, amikor Baaradnál jártam. Nagy, hasas hajók voltak, jó sok katonával!
– Tán azokat is láttad?
– Hát még jó hogy láttam, a saját két szememmel! Annyian voltak, hogy feketéllett tőlük a tenger.
– Voltak-e annyian, mint a toroniak?
– Még többen is – vágta rá a kocsis, de aztán hirtelen elkomorult. – Mégis odaveszett az összes… – Undorodó pillantást vetett a kaput vigyázó toroni katonákra, és kiköpött. – Ezt sosem felejtjük el! – fenyegette meg őket, de csak szavakkal, mert még az ujját sem emelte fel.
Mégis kapott egy fél halat, amit aztán jóízűen, vigyorogva csipegethetett, amíg megérkezett a koronázási menet.
– Nézzétek! Nézzétek, ott jön már az eleje!
– Harsonások mind, de mennyien! Legalább száz van belőlük!
– Milyen sárga a ruhájuk!
– Mint azé a főúré volt, emlékeztek, ugye? – kérdezte valaki. – Akiről az a legény beszélt a kikötőben!
– Milyen jó volna – sóhajtott fel egy cserzővarga, aki most is csak vonakodva hagyta ott a műhelyt, de hát ma úgysem akadt volna vevője –, ha itt lenne most, és mesélne róluk!
Pedig Sankhó bizony mesélt, épp csak nem ott a kapu tövében vagy az első Otlokir szobra alatt, hanem Tharr katedrálisában, az egyik erkélyen támaszkodva. Kisebb rangban lévő udvaroncok torlódtak fel mellette, a bátyjával együtt odaszorították a korláthoz. Néha nem kaptak levegőt, de legalább mindent láttak odalent.
Fülsiketítő volt a zsivaj, és a vastag terméskő-falak ellenére is nagyon meleg volt. Az úrhölgyek izgatottan és izzadozva legyezték magukat a padsorokban.
– Nézd, milyen szorgalmasan ájuldoznak! – nevetett rajtuk Sankhó bátyja, és öccsét oldalba bökve egy vékony asszonyságra mutatott. Igen magas rangú nemes hölgy lehetett, mert hárman is érte nyúltak, csak az ura nem mozdult. – Nédd-a, már viszik!
– Az Arinn Forgran grófné, a tyn-tanuriai régens felesége – hajolt a füléhez Sankhó, és megpróbált úgy mondani, hogy hallható legyen, de a bátyján kívül ne figyeljen fel rá senki. – A szegény fejedelemnek volt a szeretője… Nem hiszem, hogy olyan rosszul lenne, inkább csak kelleti magát. Azt mondják, igen unatkozik a férje oldalán. No meg az is lehet, hogy nem kívánja végignézni a ceremóniát. Nem állhatja az új királynőt.
– Akkor meg miért nem maradt otthon?
Sankhó megvonta a vállát.
– Te is elmégy, ha esküvő van a szomszédságban – felelte, és éppen jókor, mert utána felharsantak a kürtök, és a sokhajós épületben mindenki felállt, majd térdet-fejet hajtott az érkezők előtt.
Színpompás egy társaság volt, annyi szent, és Sankhó, akit alkancellári tisztsége feljogosított rá, hogy páholyban állva nézze végig a szertartást, végig suttogott a bátyja fülébe.
– Az a férfi, aki ott elsőnek érkezik, a főudvarmester: lárvaarcú, selypegő alak, aki csak azért maradt meg a helyén a Nagykirály halála után, mert olyan jelentéktelen, hogy senki sem törődik vele. Mögötte láthatod az udvaroncok hadát, díszes, tarka népség… Sok közöttük a szemrevaló lány… Most, most figyelj! Az új nagykancellár érkezik! Nem túl magas, barna hajú ember a délvidékről, Shadonból, korábban ő volt a tárnokkapitány: Laurel Arkhodronnak hívják. Látod, milyen félszegen lépdel? Három főkancellár meg tucatnyi kancellár követi, de nem érzi magát biztonságban. Fogadni mernék, hogy mindjárt eltüsszenti magát, és előveszi azt a drága selyemkendőjét, hogy abba trombitáljon.
– Ez került a vénember helyébe? Miért nem valaki más?
– Azt tartják felőle, hogy jóravaló ember, és távol áll tőle az ármánykodás. Tiruna királynő bizonyosan ilyet akart maga mellé, hiszen a nagykancellár méltósága nagy hatalmat jelent… De nézd, most érkeznek már a többiek is, a főlovászmester, az új tárnokkapitány, az a magas, kopasz toraniki nemes, és az új hadkapitány, aki szintúgy kopasz, és Veriz Zaddar a neve. Állítólag túlélte az ütközetet, és ő hozta meg a hírt… Nagyon jóban vannak a Kegyelmes Asszonnyal, mindenben kikéri a tanácsát.
– Ahogy a tiédet is! – nevetett fel a bátyja, de Sankhó megszorította a könyökét.
– Mondtam, hogy erről ne jártasd a szádat! – dörrent a fülébe, hogy az elkapta a fejét. – Különben sem olyan fontos dolog az.
– Akkor meg mit dicsekszel vele?
– Hát csak mégis… na de nézd, ott a vén dul Mordak is, aki még mindig országbíró. És az a sebhelyes arcú Draaren, a testőrség új kapitánya. Nagyon feszít a ruhában, csak fejébe ne szálljon ez a tisztség!
– Gondolod, hogy úgy lesz?
– Hát – tétovázott Sankhó –, nem is tudom…
– Mi jár a fejében? – nógatta a bátyja.
– Valami ballada – vágta rá a fiú, és érezte, hogy bizonyosság tölti el. – Északföldi költemény… Lúren és Arnia.
– Sohase’ hallottam. Biztosan valami lakodalmas ének sok sörrel Gianagból. Azok csak olyat tudnak.
– Nem olyan biztos… de nézd! A nyktalosi régens!
– Hát az meg ki a búbánat? – csodálkozott a bátyja, és kihajolt a korláton, hogy jobban szemügyre vegye. Alacsony, ezüsttel szegett kámzsát viselő kopasz férfi haladt az Amalli-ház […]-os zászlóvivője mögött, bőrvértes vizitorok gyűrűjében. Tetovált kosfej vöröslött a homloka közepén. Amerre ment, elhallgatott a pusmogás, és ijedt tekintetek fordultak félre. – Nem úgy néz ki, mint egy Amalli… csak nem egy barnaképű?
– De igen, gorviki… A vén Amallival együtt odaveszett a három fia is, és csak egy karon ülő pólyás maradt utánuk, a kicsi Werton Amalli. Addig ez a gorviki viseli az uradalom gondját, legalábbis ezt beszélik. Nézd, milyen távol ül le a nagykancellártól! Azt mondják, Arkhodronnak borsódzik a háta, ha csak arra gondol, hogy a Kosfejes egy papja van a közelében. Úgy irtózik tőle, mint a tűztől, de hát nem tehet ellene… Nézd csak! Az meg a toraniki követ, Teron dyl Maravell tengernagy, a Gyáva; de Árulónak is mondhatod.
– Ő vezette a dul Hossadok hajóit, igaz?
– Úgy biza’. Visszafordultak még a csata előtt, és ezt kapták cserébe: a Karnelianok tengerbárói címét rátestálták erre a nyúlszájú kapitányra. Még Odren úrfi is jobb lett volna ennél, csak hát az meg kitörte a nyakát. Na, az is egy furcsa dolog egyébként, most már összehordanak mindent, hogy talán nem véletlenül esett le a lóról.
– Hát az ott? – szakította félbe a bátyja, mert a halott Odren úrfinál sokkal jobban érdekelte egy mézszőke asszony, akit épp megpillantott. Kagylómintás lobogó alatt érkezett, és egész seregnyi fekete ruhás testőr védte még a fürkész tekintetektől is. – Ki ez a törékeny kicsi szépség?
– Az…? – Sankhó megrázta a fejét, kiszáradt a szája. Csak lassan válaszolt. – Láthatod, az új Karnelian-lobogó alatt jön… Aarian a neve, és nemrég tűnt fel Ifinben… Az új tengermelléki hercegkapitány ágyasa.
– Új hercegkapitány van a Szigetbirtokon? – kérdezte a bátyja csodálkozva. – Nem is mondtad, hogy meghalt az az öreg.
– Aldor Karnelian, igen… Azt mondják, meghasadt a szíve, amikor megtudta, hogy a toroniak elpusztították a flottát. Mások meg azt, hogy a másodszülöttje, Beris végzett vele, és a levágott jobbját küldte az udvarba hűsége zálogául. Feloszlatta a Szigetbirtok tanácsát, és lerombolta Antoh szentélyeit. Tharr papjait hívta tanácsadónak.
A bátyja megborzongott.
– Ronda, büdös ember lehet, én úgy képzelem. Mit keres nála ez a szép hölgy?
– Nem ronda ember – felelte Sankhó. – Igen jó arca van, mindig szerették az asszonyok. Csak a nézése kegyetlen. Összefut az ember hátán a hideg… Nézd csak, jönnek ám még! Az ott a lampryssai hercegkapitány fia, aki a halott fejedelem valamilyen fokú unokaöccse, és így az egész család jogot formál a trónra. Látod a fiatal képit, milyen dühös? A királynő lecsapta a kezükről a koronát… Az meg a fiatal dul Mordak. Ő ott volt a Ragg-foknál, és a déli parton vetette partra a víz, úgy menekült meg. Bátor férfi, nagyon egyenes ember…
– Na jó – intett a bátyja –, most már annyi cifra ruhát láttam, hogy egy szabó is betelne vele. Jön már az a nőszemély?
– Vigyázz, mit mondasz! – figyelmeztette Sankhó. – Tudod, hogy mindenki fülel! Mindenki helyezkedik…
– Tudom én: nyalják a toroni cafka seggét – morogta a bátyja, de lefelé bökött, mielőtt Sankhó mondhatott volna bármit is: – Ejnye… csak emlegetni kell őket, már jönnek is! Őket is ismered?
Sankhó hunyorogva, beharapott ajakkal bólintott.
– Az ott, aki elől jön, az a nagyon magas, dreggisbe öltözött kyr, az …, az új bányakapitány… Császári követ volt III. Obed idején Ifinben: az ő palotáját gyújtották fel Antoh kvartjában. Nagyon dühös érte, mert igen szerette. Őt viszont ki nem állhatja senki, azért is van ennyi testőre. Látod a zászlaját? Krákot ábrázol, és azt mondják, hasonlít is rá: a saját fiát is képes volt vízbe fojtani valami ballépése miatt.
– Az pedig, aki most jön – mondta a következő csoportra mutatva –, az Khymmer Trodar-on Ecyhín, a távol-nyugati concitator. Az a délceg, sudár alak a vörös vértben, fehér palásttal.
– Akinek […] az arca…
– Az – bólintott rá Sankhó. – Azt mondják, a csatában szerezte, és az a pókhasú magitor mentette meg az életét, aki mögötte lépdel.
Hát eddig a részlet: befejezetlen. Sajnos már nem tudom, miért vetettem el ezt a verziót. Nyilvánvaló stiláris botlásait lehetett volna javítani; koncepcionális oka lehetett. Leginkább azt hiszem, hogy hosszú és meglehetősen unalmas, Sankhó elbeszélése itt-ott megkapó, de kevéssé érdekes – nélkülözi azt a személyes bevonódást, amit a megjelent verzió tartalmaz, ahol Tiruna a nézőpontkarakter. Alighanem ezért változtattam.
48.
Az esős évszak úgy búcsúzott, ahogy érkezett: egyik napról a másikra, váratlanul, hirtelen. Az északi szél délire fordult, a nagyszemű esőt napsütés váltotta fel. A felhőhadak elvonultak, és a tavasz néhány hét és futó zivatar alatt megfutamította utóvédjeiket is, amelyek néha még megjelentek Ifin egén. A város fellélegezhetett: bár szerte az országban folyók léptek ki a medrükből, tavak öntöttek el halászfalvakat, a koronaváros ismét győztesen került ki a partvidéki téllel vívott háborúból. Utcáiról eltakarították a csatornák előhordott mocskát, a vezetékek vize visszahúzódott a kanálisokba, és a kikötő is épen maradt – s a roppant hangyaboly ismét ünnepelt. Királynőt koronáztak.
Az utcák megteltek bámész hadakkal, ezrek nyüzsögtek Tharr roppant katedrálisa körül, tízezrek tolongtak a környező utcákban a magasra törő cizellált tornyok árnyéka alatt. A menet, beszélték, az erődpalotából indul majd, és körbemegy a városon az Aranyművesek utcájától a Féregkapun át egészen a Polgárnegyed és az Alsóváros legkülső széléig, az Abbitkardú Hiere Otlokir tizenöt láb magas abbitacél szobráig; onnan visszább kanyarodván a Három Pápa teréig a katedrálishoz; onnan pedig végig a Kőművesek utcáján, el az Építész Szobra mellett, át a Toronykapun vissza az erődpalotába. Néhányan viszont úgy tudták, hogy rövidebb utat választanak, és tesznek egy kerülőt azon az immár üres telken át, ahol néhány hete még a Deriol-bérház és gazzal felvert udvara állt. Királyi rendelet intézkedett a lerombolása felől, ki tudja, miért.
– Ármány miatt – bizonygatták egyesek. – Ott szőttek terveket a szegény Otlokir ellen…
– Szegény fejedelem! Olyan fiatal volt! – sápítozott egy utcai kofa. – És milyen jóképű…!
– Anyámasszonykatonája! – rikoltotta egy vénasszony. – Eszelős tökfilkó!
– Hagyja mán ezt, anyó! Ha itt lenne a fia, jól lehordaná ezért!
– Eszelőstökfilkó! – rikácsolt tovább a vénasszony, de aztán hangja elveszett a tömegben. Zenészek érkeztek, gólyalábas mutatványosok imbolyogtak a tengerként hullámzó tömeg fölött. Tűznyelők kis csapata nyitott utat nekik. Harsona szólt, cimbalmok zöngtek, zászlók csattogtak a magasban.
– Én láttam ám a flottát! – tódította egy sovány, nagyorrú alak néhány ingyenfalat reményében a Féregkapu oldalában sátort ütött sülthalárus fülébe. – Vízhordó vagyok, megfordulok ám sokfelé. Láttam az összes hajót, ott álltak libasorban, amikor Baaradnál jártam. Nagy, hasas hajók voltak, jó sok katonával!
– Tán azokat is láttad?
– Hát még jó hogy láttam, a saját két szememmel! Annyian voltak, hogy feketéllett tőlük a tenger.
– Voltak-e annyian, mint a toroniak?
– Még többen is – vágta rá a kocsis, de aztán hirtelen elkomorult. – Mégis odaveszett az összes… – Undorodó pillantást vetett a kaput vigyázó toroni katonákra, és kiköpött. – Ezt sosem felejtjük el! – fenyegette meg őket, de csak szavakkal, mert még az ujját sem emelte fel.
Mégis kapott egy fél halat, amit aztán jóízűen, vigyorogva csipegethetett, amíg megérkezett a koronázási menet.
– Nézzétek! Nézzétek, ott jön már az eleje!
– Harsonások mind, de mennyien! Legalább száz van belőlük!
– Milyen sárga a ruhájuk!
– Mint azé a főúré volt, emlékeztek, ugye? – kérdezte valaki. – Akiről az a legény beszélt a kikötőben!
– Milyen jó volna – sóhajtott fel egy cserzővarga, aki most is csak vonakodva hagyta ott a műhelyt, de hát ma úgysem akadt volna vevője –, ha itt lenne most, és mesélne róluk!
Pedig Sankhó bizony mesélt, épp csak nem ott a kapu tövében vagy az első Otlokir szobra alatt, hanem Tharr katedrálisában, az egyik erkélyen támaszkodva. Kisebb rangban lévő udvaroncok torlódtak fel mellette, a bátyjával együtt odaszorították a korláthoz. Néha nem kaptak levegőt, de legalább mindent láttak odalent.
Fülsiketítő volt a zsivaj, és a vastag terméskő-falak ellenére is nagyon meleg volt. Az úrhölgyek izgatottan és izzadozva legyezték magukat a padsorokban.
– Nézd, milyen szorgalmasan ájuldoznak! – nevetett rajtuk Sankhó bátyja, és öccsét oldalba bökve egy vékony asszonyságra mutatott. Igen magas rangú nemes hölgy lehetett, mert hárman is érte nyúltak, csak az ura nem mozdult. – Nédd-a, már viszik!
– Az Arinn Forgran grófné, a tyn-tanuriai régens felesége – hajolt a füléhez Sankhó, és megpróbált úgy mondani, hogy hallható legyen, de a bátyján kívül ne figyeljen fel rá senki. – A szegény fejedelemnek volt a szeretője… Nem hiszem, hogy olyan rosszul lenne, inkább csak kelleti magát. Azt mondják, igen unatkozik a férje oldalán. No meg az is lehet, hogy nem kívánja végignézni a ceremóniát. Nem állhatja az új királynőt.
– Akkor meg miért nem maradt otthon?
Sankhó megvonta a vállát.
– Te is elmégy, ha esküvő van a szomszédságban – felelte, és éppen jókor, mert utána felharsantak a kürtök, és a sokhajós épületben mindenki felállt, majd térdet-fejet hajtott az érkezők előtt.
Színpompás egy társaság volt, annyi szent, és Sankhó, akit alkancellári tisztsége feljogosított rá, hogy páholyban állva nézze végig a szertartást, végig suttogott a bátyja fülébe.
– Az a férfi, aki ott elsőnek érkezik, a főudvarmester: lárvaarcú, selypegő alak, aki csak azért maradt meg a helyén a Nagykirály halála után, mert olyan jelentéktelen, hogy senki sem törődik vele. Mögötte láthatod az udvaroncok hadát, díszes, tarka népség… Sok közöttük a szemrevaló lány… Most, most figyelj! Az új nagykancellár érkezik! Nem túl magas, barna hajú ember a délvidékről, Shadonból, korábban ő volt a tárnokkapitány: Laurel Arkhodronnak hívják. Látod, milyen félszegen lépdel? Három főkancellár meg tucatnyi kancellár követi, de nem érzi magát biztonságban. Fogadni mernék, hogy mindjárt eltüsszenti magát, és előveszi azt a drága selyemkendőjét, hogy abba trombitáljon.
– Ez került a vénember helyébe? Miért nem valaki más?
– Azt tartják felőle, hogy jóravaló ember, és távol áll tőle az ármánykodás. Tiruna királynő bizonyosan ilyet akart maga mellé, hiszen a nagykancellár méltósága nagy hatalmat jelent… De nézd, most érkeznek már a többiek is, a főlovászmester, az új tárnokkapitány, az a magas, kopasz toraniki nemes, és az új hadkapitány, aki szintúgy kopasz, és Veriz Zaddar a neve. Állítólag túlélte az ütközetet, és ő hozta meg a hírt… Nagyon jóban vannak a Kegyelmes Asszonnyal, mindenben kikéri a tanácsát.
– Ahogy a tiédet is! – nevetett fel a bátyja, de Sankhó megszorította a könyökét.
– Mondtam, hogy erről ne jártasd a szádat! – dörrent a fülébe, hogy az elkapta a fejét. – Különben sem olyan fontos dolog az.
– Akkor meg mit dicsekszel vele?
– Hát csak mégis… na de nézd, ott a vén dul Mordak is, aki még mindig országbíró. És az a sebhelyes arcú Draaren, a testőrség új kapitánya. Nagyon feszít a ruhában, csak fejébe ne szálljon ez a tisztség!
– Gondolod, hogy úgy lesz?
– Hát – tétovázott Sankhó –, nem is tudom…
– Mi jár a fejében? – nógatta a bátyja.
– Valami ballada – vágta rá a fiú, és érezte, hogy bizonyosság tölti el. – Északföldi költemény… Lúren és Arnia.
– Sohase’ hallottam. Biztosan valami lakodalmas ének sok sörrel Gianagból. Azok csak olyat tudnak.
– Nem olyan biztos… de nézd! A nyktalosi régens!
– Hát az meg ki a búbánat? – csodálkozott a bátyja, és kihajolt a korláton, hogy jobban szemügyre vegye. Alacsony, ezüsttel szegett kámzsát viselő kopasz férfi haladt az Amalli-ház […]-os zászlóvivője mögött, bőrvértes vizitorok gyűrűjében. Tetovált kosfej vöröslött a homloka közepén. Amerre ment, elhallgatott a pusmogás, és ijedt tekintetek fordultak félre. – Nem úgy néz ki, mint egy Amalli… csak nem egy barnaképű?
– De igen, gorviki… A vén Amallival együtt odaveszett a három fia is, és csak egy karon ülő pólyás maradt utánuk, a kicsi Werton Amalli. Addig ez a gorviki viseli az uradalom gondját, legalábbis ezt beszélik. Nézd, milyen távol ül le a nagykancellártól! Azt mondják, Arkhodronnak borsódzik a háta, ha csak arra gondol, hogy a Kosfejes egy papja van a közelében. Úgy irtózik tőle, mint a tűztől, de hát nem tehet ellene… Nézd csak! Az meg a toraniki követ, Teron dyl Maravell tengernagy, a Gyáva; de Árulónak is mondhatod.
– Ő vezette a dul Hossadok hajóit, igaz?
– Úgy biza’. Visszafordultak még a csata előtt, és ezt kapták cserébe: a Karnelianok tengerbárói címét rátestálták erre a nyúlszájú kapitányra. Még Odren úrfi is jobb lett volna ennél, csak hát az meg kitörte a nyakát. Na, az is egy furcsa dolog egyébként, most már összehordanak mindent, hogy talán nem véletlenül esett le a lóról.
– Hát az ott? – szakította félbe a bátyja, mert a halott Odren úrfinál sokkal jobban érdekelte egy mézszőke asszony, akit épp megpillantott. Kagylómintás lobogó alatt érkezett, és egész seregnyi fekete ruhás testőr védte még a fürkész tekintetektől is. – Ki ez a törékeny kicsi szépség?
– Az…? – Sankhó megrázta a fejét, kiszáradt a szája. Csak lassan válaszolt. – Láthatod, az új Karnelian-lobogó alatt jön… Aarian a neve, és nemrég tűnt fel Ifinben… Az új tengermelléki hercegkapitány ágyasa.
– Új hercegkapitány van a Szigetbirtokon? – kérdezte a bátyja csodálkozva. – Nem is mondtad, hogy meghalt az az öreg.
– Aldor Karnelian, igen… Azt mondják, meghasadt a szíve, amikor megtudta, hogy a toroniak elpusztították a flottát. Mások meg azt, hogy a másodszülöttje, Beris végzett vele, és a levágott jobbját küldte az udvarba hűsége zálogául. Feloszlatta a Szigetbirtok tanácsát, és lerombolta Antoh szentélyeit. Tharr papjait hívta tanácsadónak.
A bátyja megborzongott.
– Ronda, büdös ember lehet, én úgy képzelem. Mit keres nála ez a szép hölgy?
– Nem ronda ember – felelte Sankhó. – Igen jó arca van, mindig szerették az asszonyok. Csak a nézése kegyetlen. Összefut az ember hátán a hideg… Nézd csak, jönnek ám még! Az ott a lampryssai hercegkapitány fia, aki a halott fejedelem valamilyen fokú unokaöccse, és így az egész család jogot formál a trónra. Látod a fiatal képit, milyen dühös? A királynő lecsapta a kezükről a koronát… Az meg a fiatal dul Mordak. Ő ott volt a Ragg-foknál, és a déli parton vetette partra a víz, úgy menekült meg. Bátor férfi, nagyon egyenes ember…
– Na jó – intett a bátyja –, most már annyi cifra ruhát láttam, hogy egy szabó is betelne vele. Jön már az a nőszemély?
– Vigyázz, mit mondasz! – figyelmeztette Sankhó. – Tudod, hogy mindenki fülel! Mindenki helyezkedik…
– Tudom én: nyalják a toroni cafka seggét – morogta a bátyja, de lefelé bökött, mielőtt Sankhó mondhatott volna bármit is: – Ejnye… csak emlegetni kell őket, már jönnek is! Őket is ismered?
Sankhó hunyorogva, beharapott ajakkal bólintott.
– Az ott, aki elől jön, az a nagyon magas, dreggisbe öltözött kyr, az …, az új bányakapitány… Császári követ volt III. Obed idején Ifinben: az ő palotáját gyújtották fel Antoh kvartjában. Nagyon dühös érte, mert igen szerette. Őt viszont ki nem állhatja senki, azért is van ennyi testőre. Látod a zászlaját? Krákot ábrázol, és azt mondják, hasonlít is rá: a saját fiát is képes volt vízbe fojtani valami ballépése miatt.
– Az pedig, aki most jön – mondta a következő csoportra mutatva –, az Khymmer Trodar-on Ecyhín, a távol-nyugati concitator. Az a délceg, sudár alak a vörös vértben, fehér palásttal.
– Akinek […] az arca…
– Az – bólintott rá Sankhó. – Azt mondják, a csatában szerezte, és az a pókhasú magitor mentette meg az életét, aki mögötte lépdel.
Hát eddig a részlet: befejezetlen. Sajnos már nem tudom, miért vetettem el ezt a verziót. Nyilvánvaló stiláris botlásait lehetett volna javítani; koncepcionális oka lehetett. Leginkább azt hiszem, hogy hosszú és meglehetősen unalmas, Sankhó elbeszélése itt-ott megkapó, de kevéssé érdekes – nélkülözi azt a személyes bevonódást, amit a megjelent verzió tartalmaz, ahol Tiruna a nézőpontkarakter. Alighanem ezért változtattam.
4 comments:
Üdvözlet!
Akkor az Abbitkirálynővel kapcsolatos véleményem alant:
A dolog „pro” oldala: jelenleg az egyetlen olyan ynevi regénynek tartom, ami érdekes lehetne egy nagyobb,-fantasy-t nem feltétlenül vagy feltétlenül nem olvasó- közönség számára is. Mondanám, hogy Ynev idegen, de az nem lenne az igazi. Ugyanis Sherwood Abaszisza számomra a kidolgozott jogrendjével, az átgondoltságával a világ egyik alapkövét fogja képezni. Gáspár András vagy Kornya Zsolt -és egyszerűen nem találom az ominózus hozzászólást, úgyhogy nem tudom eldönteni, hogy ki is volt- beszélt egyszer a Delta Vision internetes fórumán egyszer a „légvár építésről”. Szerintem az egyik legnagyobb adható dicséret egy ilyen volumenű és koncepciójú regénnyel kapcsolatban az az, hogy itt ilyenről szó sincs.
Emellett szeretnék megszavazni egy „Hihető női karakter férfi ember tollából” különdíjat is.
És „kontra” kicsit rövidebben, mint terveztem: Alapvetően olyan dolgot szeretnék kiemelni amit én nehezményeztem az Abbitkirálynővel kapcsolatban. Megmondom őszintén, akárhányszor bicsaklott is meg a cselekmény a szememben az kivétel nélkül fantasztikum miatt történt. Példának okáért Damorra Karnelian szöktetésekor, mikor a szereplők harcba keverednek. A jelenet dramaturgiájához nem hiányzott a mágia, a papnő önfeláldozása, vagy a felkelő hullák.
Egyszerűen a klasszikus király drámák hagyományait remekül hozó légkör mellett számomra -néhány jelenetben- nem fért meg a mágia példának okáért, holott csínján bántál vele.
Sajnos nem tudok most annyit időt elkülöníteni a szabad időm számára, mint szeretnék lévén, hogy el vagyok havazva igencsak. Elkövettem azt a hibát, hogy a regény olvasása utáni napokban nem írtam meg az ígért véleményezést, ugyanis bennem nem hogy nem kristályosodott ki, hogy hogyan vélekedek a regényről, de az összegyűjtött bakik is kicsúsztak a kezeim közül. Ezért elnézésedet kérem a nagyobb teret kapott pozitívumok és a másfél „ellene” érv miatt. Mentségemre talán annyit hoznék fel, hogy szerintem az előbbiekből legalább annyit lehet tanulni, mint az utóbbiakból.
Postscriptum: Örvendetes mértékben javult a címadási képességed, a két ifjúkori regényed óta. :-)
Köszönöm, hogy leírtad a véleményed! Ami a mágia miatt megbotló cselekményt illeti: értem, hogy mire gondolsz. Különösen az élőholtas jelenetet ma már kicsit sajnálom, hogy beleírtam, mert valóban nem lett volna szükség rá. Másfelől viszont lehet, hogy a regénynek koncepcionális hibája a mágia nagyon minimális szerepe, és ilyen szempontból esetleg mondhatjuk világidegennek. Tudatosan igyekeztem minél jobban háttérbe szorítani a mágiát, holott talán épp ellenkezőleg, sokkal többet kellett volna építenem rá, hogy a regény ynevesebbnek tűnjön. Persze ez ízlés dolga, de az mondjuk kihívás lett volna, high-fantasy környezetbe királydrámát írni :-)
Üdvözlet!
Én a regény nagy erősségének tartom, hogy nem oly Yneves, mint sok más regény. Abszolút érthető és élvezhető lenne azoknak is szerintem, akiknek köze nincs a fantasztikumhoz. Ha üde színfoltot írok, akkor valami hibádzik,de érted szerintem. Nem tudom, hogy a high-fantasy király dráma hogyan működött volna, de van benne ráció. Egyébként félre értés ne essék, nem gondolom, hogy a két szék közé ültél volna, mindössze kicsit döccent a jelenet.
Értem, és még egyszer köszönöm.
Ami meg a címadási képességemet illeti: igen, tény, hogy volt honnan fejlődni. :-D
Post a Comment