Azok a fránya poroszok

Szóval Wyquin azt írja, poroszos szigorom van. Nem így és nem is egészen ezt, de ennyi csúsztatás még belefér, mert a szerkesztői felelősségről és a szerzői kötelességről írt bejegyzésemet könnyen félre lehet olvasni így: hogy ez a Sherwood – barátoknak mg-b – egy kíméletlen állat, ennek én szöveget soha és semmikor, még a vesszőben is hibát talál, ha le merem írni, hogy sáska, még abba is beleköt. Hát... ami azt illeti, igen, ha az a vessző rossz helyen van, vagy fölösleges vagy éppen szükség lenne rá, és hát a sáskával is lehetnek bajok, mert mondjuk egy tücsök jobb lenne, vagy éppen egy ogár.

Hanem azért óvatosan, mert ez nem azt jelenti, hogy gonosz kacajjal nyitok meg minden egyes írást, ami elém kerül. Még csak nem is a többségét. Egyet-kettőt, olykor, igen, de általában azokat, amelyeket évekkel korábban szerkesztettem, és valamiért előkerülnek belenézésre. Van például egy szöveg, amely lassan hat éve futott be az akkor fénykorát élő Inomihoz, sok kéz után hozzám került szerkesztésre, majd mielőtt érdemi kommunikációra került volna sor a szerzővel, ő megjelentette magánkiadásban. Megmondom őszintén, azzal a szöveggel keményen elbántam, és féltem is, hogy mit szól majd a szerző, mert nincs benne gúny, azt ugyanis szegény aligha értené, de a hibák szimpla felsorolása is felér egy karóba húzással. Mondjuk a szerkesztése sem volt egy nagy élmény, és végül nem javasoltam megjelenésre.

Végül azonban mindketten megmenekültünk ettől a rossz élménytől. Én apránként jeleztem az észrevételeimet, első olvasás alapján, hogy figyelj, ez nem lesz jó, de mert nem sokkal később kiadta magánkiadásban – igen, merénylet volt a jóízlés ellen, és a mai napig sírnak miatta a fák –, megtehettem, hogy csak annyit mondok, sok szerencsét, és hát nekem nem jött be a regény, de másoknak talán tetszeni fog. Holott egészen addig én lelkiismeretesen szerkesztettem, pedig tölthettem volna valami hasznosabbal is az időmet, de hát így jártunk. Ő érezte, hogy ez a regény még az Inominál sem bejövős, szóval a könnyebb utat választotta. A részletes észrevételeimet sohasem kapta meg, pedig talán mégis okult volna belőle. Több kötete azóta sem jelent meg, elbeszélésekkel sem szerepelt sehol, az egyetlen kritika pedig eléggé lehúzta a könyvet. Ettől függetlenül lehet, hogy a nagy dobására készül, de azért ez jó példa arra, amikor valaki tűzön-vízen keresztül is el akarja érni a célját, és még csak nem is kíváncsi mások véleményére. Szerkesztő legyen a talpán, aki eltántoríthatja.

Aztán ott van a másik példa, egy kedves kolléga, aki remélhetőleg hamarosan önálló kötettel jelentkezik. (Igazából két ilyen kedves kolléga is van, szóval mindketten nyugodtan értsék magukra, bár most csak egyikük lesz a konkrét példa.) Vele is akkortájt találkoztam, mint a fent említett konok szerzővel, csak az volt a különbség, hogy odafigyelt a véleményemre és a tanácsaimra, és – amellett, hogy egész embert kívánó melója és családja van (utóbbi önmagában még plusz egy embert kíván) – nagyon sokat fejlődött az évek alatt. Oké, ő azért elsőre is értékelhető szöveget tett le az asztalra, de vele sem bántam kesztyűs kézzel. Csak hát itt jön képbe a szerzői kötelesség és profi hozzáállás, ugyebár.

Mindennek azonban valóban feltétele a kölcsönös bizalom. Kölcsönös azért, mert nekem is hinnem kell abban, hogy a szerző fejlődőképes – és elvégzi a házifeladatait –, a szerzőnek pedig abban, hogy szerkesztőként értem a dolgomat, és a javát akarom. Ha ez hiányzik, a legjobb munkafeltételek mellett sem jönnek majd az eredmények, és kétségtelen, hogy nehezen alakul ki, ha az ember már az elején kap egy nagy pofont, hogy figyelj, te nem tudsz írni. De hát legtöbb esetben azért nem erről van szó. Inkább arról, hogy mielőtt az ember elkezdhetné az űrhajóskiképzést, jól megpörgetik, hogy a legrázósabb szakaszt bírja-e majd vajon... és hogy el tudja dönteni, tényleg ezt akarja-e.

Szóval a poroszos szigor nem a szerkesztésem stílusát, vagy akár csak az emberi hozzáállásomat jellemzi, hanem a vállalt feladattal jár. Nagyon megmaradt bennem például, amikor egy oktatóm az egyetemen kiakadt: hogyan lehet panaszkodni amiatt, hogy el kell sajátítani egy tudományos szaknyelvet ahhoz, hogy valamiről tudományosan beszéljünk? (Történetesen döntően német terminus technikusokról és paradigmákról volt szó.) Én csak ugyanezt kérdezhetem: hogyan lehet azt gondolni, hogy valaki kitanulhatja az írást, mint szakmát, ha ehhez nem hajlandó elsajátítani a szakmai fogásokat és a profi hozzáállást?

Ám azt azért leszögezném, hogy Wyquinnek igaza van, minden szerkesztőnél máshol húzódik az a határ, ahonnan úgy gondolja, érdemes foglalkoznia egy szerzővel. Ilyen szempontból Wyquin inkább középiskolai tanár, én pedig inkább egyetemi oktató, avagy ő nagyon szívesen tanítja a fogásokat valahonnan az alapoktól, míg én jobban örülök, ha már van mire építeni. Nem minőségi különbség ez, hanem szemléletbeli, de azok közül az egyik legfontosabb: ezért jó szerkesztő például mellém, mert mindig visszahúz, hogy figyelj, ezt, ezt és ezt erősítsd már meg, mert a felépítmény szép, csak olyan bonyolultan – bikkfanyelven – fogalmaztad meg a hülye egyetemi túlképzettséged miatt, hogy jó lenne, ha az alapok is érthetőek lennének. És akkor jön a kötelesség...