Posztmortem, izé -modern évzárás (kezdés)

Aki még nem látta a Red c. akcióvígjátékot, mindenképpen ajánlom: kellemes levezetése az évnek, főleg a nyugdíjviták fényében, el tudnám képzelni, ahogy a pénztárakat megvédi a nyuggerkommandó. Függetlenül attól, hogy a kérdésben mi az álláspontom. Ezt elég nehéz megmondani egyébként, többen kérdezték rokonaim-barátaim közül, hogy "mint hozzáértő", mit tanácsolok: itt és most is elmondom, hogy a politológia végzettség ugyan sok mindenre jó, de nyugdíjszakértőként még nekem sem lenne pofám eladni magam, másrészt pedig meg vagyok győződve róla, hogy negyven év múlva semmilyen állami szolidaritás nem lesz, nemhogy nyugdíj, szóval ebben a kérdésben nem mérvadó az álláspontom.

A filmnél (Red) egyébként messze jobb a képregény, bár ez az összehasonlítás azért most kicsit sántít. A Kick-Ass esetében teljesen igaz, hogy egy zseniális képregényből erős közepes filmet készítettek, mert ugyan a lehető legjobban ragaszkodtak az alapötlethez, ám épp a legfontosabb részeken változtattak (hogy kiszolgálják a "hollywoodi" "tömegigényt"), így kipicsázták a sztori velejét. A Rednél legalább volt eszük ahhoz, hogy az egy szem főszereplőt megsokszorozták, írtak bele néhány jó poént, köze sincs a képregényhez, viszont kellemes kis csapatgyűjtős-utaztatós bosszúmúvi az egész, szépen összeáll, ha nem vár tőle túl sokat az ember. (Nem elfeledni: nekem az It Came from Beneath the Sea is bejött, a hatkarú gumipolipjával.)

Egy kis olvasnivaló

Aki szeretné kihagyni JJS heti sopánkodását, az rögtön kattintson a Tovább utánra, ahol teljes értékű online novellát talál – a többieknek még álljon itt egy vagy két bekezdés.

Szóval, lássuk csak: az utóbbi időben nagyon megritkultak a bejegyzések, év végi rohanás – egy fenét: csak a megszokott meló –, családi szervezkedések, napipolitikai megrökönyödés, ezt is lehet, te jó isten – nem mintha tényleg meglepne, politológiát végeztem, helló! –, és közben nagyon sok mindenről beszélnék, de nincs időm hozzá, vagy amikor időm van, hiányzik az erőm, vagy amikor mindkettő, elmegy a kedvem az egésztől. Ugyanekkor viszont igyekszem pihenni is egy kicsit, lopom az időt onnan, ahonnan csak lehet, mert vészesen merülnek az energiacelláim. Egy kis könnyed olvasmány (A Mars hercegnője), valami agyzsibbasztó néznivaló (The Brain That Wouldn't Die), vagy csak bámulni kifelé a hóba a villamos ablakán, mindegy, csak éppen semmi se történjen, és ne csörögjön a telefon. Vagy ha mégis, kisnyúl.

Hosszú távon nem lehet ennyi felé szakadni – kisebb csoda lesz, hogy tényleg sikerül karácsonyig befejeznem egy regényszerkesztés első körét –, rövid távokon viszont muszáj annak érdekében, hogy mondjuk jövő ilyenkor már ne nagyon kelljen. Sok pörög itt most, na, repülnek a labdák, egyensúlyozok.

Újfent Jászfényszaruról

Egyszer már szívesen játszanék – ez jut eszembe, ha a Lumina Cornura gondolok, mert olyan lelkesen szervezik és vezetik a versenyeket, olyan jól érzik magukat a játékosok, hogy feltámad bennem a nosztalgia az átjátszott évek után. Nyolcadikban majd’ minden szünetet szerepjátékkal töltöttünk, tizenöt-húsz tízperces, tizenöt perces jelenetre vágva a kalandokat, hogy aztán hétvégén ehhez képest maratoni nyolc-tíz-tizenkét órás játéküléseken zárjuk le, folytassuk vagy kezdjük el a következőt. És akkor még nem is írtam a kétnapos ottalvós partikról, vagy az osztálykirándulásról, amelyen három napig huszonvalahány embernek meséltem… igen, vérkomolytalan játék volt, de nagyon szórakoztató. Ehhez képest sajnos nemhogy alig, de gyakorlatilag egyáltalán nem jut időm játszani. Tavaly kétszer vagy háromszor vettem részt egy-egy partiban, míg idénre, úgy tűnik, csak a Shadowrun-verseny maradt. Mondjuk ezen harmadikok lettünk, szóval nem panaszkodom.

És valóban nem panaszkodom, csak valahol hiányzik az élmény. Persze ami fontos, arra az ember talál időt, de újabban annyi minden fontos, hogy rangsorolni kell, és inkább olyat csinálok, ami nem csak szórakozás, hanem hasznos is valamire. Ezért is járok szívesen Jászfényszarura: korábban nem egy versenyre meghívtak minket, írókat, hogy majd mennyire örülnek nekünk, de többnyire díszpintyekként ültünk egy pódiumon, vagy egymás közt beszélgettünk, ami teljes sör- és bográcsellátás mellett persze roppant szórakoztató, csak valahogy feleslegesség-érzése van tőle az embernek. A szerepjáték verseny nem az írókról, még csak nem is a M*-ról szól, hanem a versenyről, a játékról, a játékosokról. Ha cigi- vagy ebédszünetben belefutnak egy íróba, király, és talán még beszélgetni is tudnak vele (nagyon gyakran szerényen-zavartan álldogálnak inkább), de inkább olyankor is a játékra gondol az ember, figyelj, tényleg lecsapjuk azt a rablóbandát?

Alien

Nagyon izgalmasnak ígérkezik a NASA ma esti bejelentése, de kétlem, hogy felül tudná múlni azt, amit tegnap éreztem, az ultrahangképpel a kezemben.

Tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb magán-dologról írjak itt a blogon, mert mélységesen taszít, amikor valakik az életükből csinálnak reklámot – vagy a reklámot teszik az életükké –, sokszor viszont nem tudom elkerülni. Ha írok arról, hogy jól halad egyik vagy másik szöveg, szükséges olykor arról is, miért nem haladok éppen; aztán meg egy hetente többször frissülő blognál, ha az ember egyedül írja, és nem abból él, amit ír, elkerülhetetlen, hogy a személyes, napi témák is megjelenjenek.

Ez a kis alien most ilyen. Először nem is értettem, hogy akkor ez most hogy néz ki? Az asszonynak könnyű dolga volt, neki elmutogatta az orvos, de én csak néztem a sötét-világos foltokat, hogy nézd már, mintha keze is lenne. És tényleg alien feje van. Ja, hogy kicsit felülről van fotózva, aha!

Bizony sűrű

Ismét előállt az a klasszikus helyzet, hogy nem tudok egyszerre mindenütt jelen lenni, még www-formában sem. Próbál-próbál az ember gyermeke, de aztán csak nem jön össze a dolog, vannak fontos feladatok, vannak nagyon-szeretném-vállalások, meg vannak körömre égők és kötelezők. Utóbbiak most mindenképp elsőbbséget kell élvezzenek, úgyhogy ezen a héten nem lesz új blogbejegyzés.

Rá kell kicsit gyúrni az évzárásra, off- és online egyaránt.

A kalahorák neveiről

A M*-kártya fórumán kérdezték tőlem a következőt a Százháborúval kapcsolatban: "Ki az a Velraen? Úgy tűnik, hogy egy kalahora, de ilyen nevűről még soha nem hallottam/olvastam." Valóban, ez a név korábban csak egyetlen könyvben, a Hőseposzban szerepelt, ott is csak kétszer (ti. "Verlaen-ligetek" ill. "Verlaen barlangja"), ráadásul nem írtam mellé, hogy az illető egy kalahora, mert akkor és ott ennek semmi jelentősége sem volt. Most is csak azért hozom fel a dolgot, hogy látszódjon: maga a név és a koncepció már akkor létezett.

Aki már olvasta a Százháborút, és érdekli az ilyesmi, az a kattintás után megtudhat ennél többet is.

A Jászfényszaru-légió

Jól eső érzés, hogy ismét meghívtak Jászfényszarura, a soron következő, nyolcadik Asztali Tornára. A Lumina Cornu gárdája az egyik leglelkesebb játékszervező csapat, akiket ismerek, makulátlan vendéglátók, és a versenyeik is – az ország minden tájáról érkező játékosoknak is köszönhetően – színvonalasak. De mégis talán az a bizonyos lelkesség számít. Ezért lehet, hogy Eric Van Dien barátom és kedvenc szerkesztőnk, Wyquin is javában készülődik – ők is jönnek –, és jó esély van rá, hogy idén Jan van den Boomen is csatlakozik hozzánk: az lenne csak az igazi mulatság. Ha pedig Raoul Renier is tiszteletét teszi, akkor helytálló lesz a cím: a M*-írók megszállják Jászfényszarut. (Csak győzzék a helyi honfiak.)

Véletlenül tudom, hogy Van Dien múlt hétvégén játékosként vett részt egy másik összejövetelen, Indira Myles pedig egy harmadik versenysorozat lelkes támogatója: nekem sajnos egyre kevesebb időm van szerepjátszani, de épp ezért jobban oda is figyelek a kapcsolódó hírekre – és úgy tűnik, mintha az utóbbi években elindult volna valami, egyre több a megrendezett, hivatalos, sőt, ismétlődő játéklehetőség, amire a kétezres évek elején kevesebb példa volt. Lehet, hogy érett, szervező-korba lépett egy újabb nemzedék?

Erről-arról

A debreceni kiruccanás végül a lehető legjobban alakult; bár a rögtönzött író-olvasó találkozó elmaradt, mert nem jutott időm rá. Legfeljebb a nyíregyházi váróban lett volna rá lehetőség, amikor ötven percet késett a vonat - innen is csókoltatom azokat, akik kábellopással keresik a betevőt. Ettől eltekintve viszont tényleg tartalmas, pihentető néhány nap volt. Szerencsére Boomen kolléga is a közelben járt, és együtt elugrottunk Raoul Renierhez, aki ismét bizonyságot tett konyhatudományáról. A csütörtöki vacsorát még most is emlegetem (már csak azért is, mert elszoktam a masszív zsíros ételektől, és pénteken volt következménye azért), de fenséges volt, és ha körítésnek nem lett volna az a kevéske sör, elfért volna még (csak hát így is felfaltuk az egészet).

Várakozás

Lehet, hogy kicsit furcsán fest majd ez a bejegyzés, mert mobilról írom, és nincs sok lehetőségem szerkeszteni. Majd hétvégén rendbe teszem. Addig pár napot Debrecenben leszek: végre kivehettem pár szabadnapot, amit igyekszem aktív pihenéssel tölteni (haverok, barátok, sör). Jómúltkor volt róla szó itt a blogon, de ígérni nem tudok semmit: ha bárki kéri, és az időmbe belefér, egy író-olvasó találkozó random sörözőben megoldható. Közbevetés: miért jó vonatozni? Mert gyönyörű csajoknak segíthet az ember feltenni a csomagjaikat. Tárgyunkhoz visszatérve: bár épp utazom, a bejegyzés címe 'várakozás'. Sajnos a héten nem sok időm volt blogot írni, de persze figyelem a netes visszajelzéseket a regényről. A dicséreteket és a bírálatokat is egyaránt köszönöm - a legnagyobb megtiszteltetés, ami egy írót érhet, hogy az olvasó elmondja a véleményét.

Kvízjáték

Nyereményjáték a Delta Vision oldalán: a legtöbb jó választ adók Százháború kötetet nyerhetnek. Nem olyan egyszerű, mint a kereskedelmi tévécsatornák játékai szoktak, de talán nem is megoldhatatlan. Jó bogarászást!

Megjelent a Százháború

Megjelent a Százháború.

Amilyen egyszerű ez a három szó, olyan nagy örömöm telik bennük. Más okból kellett ma bemennem a kiadóba, de örülök, hogy rögtön kézbe is vehettem a könyvet. Most büszke és boldog vagyok, kicsit nézegetem, olvasom – egészen más, mint monitorról –, ki-ki pedig döntse el, hogy neki tetszik-e a borító, a szöveg, a részletek, de a magam részéről – túlhasználom a szót – most örömködöm.

Oldalt mostantól arra is lehet szavazni, hogy tetszett a regény.

Most éppen olvas

A Százháború befejezése óta kicsit hátradőltem, legfeljebb novellakezdeményeket írtam, de inkább azokat sem, egy-két mondatokat legfeljebb, legtöbbször. Most egy kicsit azért pihenni kell (meg időm se nagyon volt, ugye: meló). Ugyanakkor ismét elkezdtem olvasni, amire az elmúlt hónapokban kevesebb idő jutott. E két dolgot vegyítve most egy instant bejegyzés következik: aki követ a Molyon, annak nem lesz újdonság, aki csak ide jár, annak talán igen – az ugrás után néhány olvasmányom a Molyról szemezgetve.

Pár infó a Százháborúról

Ahogy a Delta Vision honlapján is olvasható, a Százháború története a másodkorban játszódik, a Hőseposz eseményei előtt (utóbbiból itt található egy részlet). Marcus nagyon jól összefoglalta az Enrawelli Tudástáron, hogy a sztori a készülő Sárkány és Unikornis részeként született, de kinőtte a terjedelmi korlátokat: elbeszélés helyett kisregény lett belőle. Ez viszont azt is jelenti, hogy nem lett nagyregény, ezért a kötetben négy rövid, a történethez szorosan kapcsolódó novella is helyet kapott – betördelve így az egész 208 oldal. A tördelés picit csalóka, mert a terjedelem alig 10 %-kal rövidebb pl. Raoul Renier Pokol c. regényénél, csak a Valhalla anno nagyon más betűméretet és oldaltükröt használt.

Függelék nincs benne, mivel nem akartam újranyomatni a Hőseposzban már megjelentet, ám épp ezért törekedtem arra, hogy a lehető legkevesebb furcsa-idegen kifejezést használjam, illetve azokat is megmagyarázzam a szövegen belül – éppen ezért bátran olvashatja az is, aki a Hőseposzt nem ismeri. Ami engem illet, nagyon kíváncsi is vagyok, vajon milyen lehet előbb a Százháborút, majd csak azután a Hőseposzt olvasni – ha lesz ilyen olvasó, majd rákérdezek.

Laptervező bajnokság

Az elmúlt években időről időre megcsapott a M*-kártyajáték szele, különösen, amikor azt láttam, hogy a srácok tényleg mindent megpróbálnak, hogy a lehető leghitelesebben adják vissza Ynevet a játékosoknak, ennek minden nehézségével. Ezért is nagyon örülök most ennek, a M.A.G.U.S. kártyajáték fórumán: Laptervező bajnokság - Százháború.

Nyomdában a Százháború

Mivel a Delta Vision csak akkor hirdet M*-megjelenést, amikor az már nyomdában van, talán nem spoiler a cím: nyomdában a Százháború. Hír és borító itt, szavazás a borítóról itt a blogon, oldalt. Tessék gyorsan kattintani, mert mindannyian tűkön ülünk. Megjelenés remélem egy-két héten belül – de addig lesz még egy-két apró meglepetés.

Fórumon kérdezték, de azért itt is elmondom: a Százháború nem folytatása, és a szó szoros értelmében nem is előzménye a Hőseposznak, így az nem szükséges a megértéséhez, de persze némi előnnyel indul, aki olvasott már a másodkori Völgyvidékről. (Azért remélem, hogy nem sokkal.)

Ennél több most bármiről tényleg spoiler lenne, úgyhogy inkább lakat a számon.

A Hőseposz függeléke

Régen nagyon szerettem a függelékeket, de már akkor is azt gondoltam, hogy csak akkor lehetnek jók, hogyha hasznosak: ha olyan érdemi információt tartalmaznak, ami segíti az olvasót a főszöveg, a történet elhelyezésében, a részletek közötti igazodásban. A Hőseposznál, amely a "szöveg a szövegben" típusú narrációra épült, a történet pedig csapongott az ynevi korok között, indokoltnak tűnt függeléket rakni a regény mögé – sok olyan fontos, világalkotó, értelmező részletről írhattam így, amiről a nézőpontkarakterek külön-külön nem tudhattak, az Ynevet szerető olvasóban viszont reményeim szerint felébredt irántuk a kíváncsiság. Arról nem is szólva, hogy jó móka volt. A kicsit gatyába rázott szöveg ezen a linken olvasható.

Varázsszó

Van egy olyan kifejezés, hogy írói szabadság. Ez most főképp annak kapcsán jutott eszembe, hogy frissítettem a Százháború-részletet, a korábbi szöveget lecseréltem a szerkesztett verzióra – aki már olvasta, az ne pazarolja az idejét, az első két fejezetről van szó, amelyekben nem történt sok változás; Wyquin már látta őket korábban is, most csak finomhangoltunk –, s közben arra gondoltam, mekkora szerencse, hogy anno az első írásaim kapcsán "nem kapattak el". Ez most nagyképűen is hangozhat, hogy mekkora ász vagyok már, amiért ilyen szerény az arcom, pedig nem: nem vagyok különösebben szerény – sőt, szeretek büszkélkedni –, de itt nem is erről van szó. Egy író fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy őszinte visszajelzéseket kapjon. Ha egy lakatos csinál egy zárat, akkor az vagy jó, vagy sem; legfeljebb ronda, de az nem befolyásolja a működését. Az írás ennél szubjektívebb dolog. Ha az író nem kap őszinte, nyílt, alapos kritikát már a pályája elején – kisgyerekként, amikor az első fogalmazványaival próbálkozik –, akkor azt fogja gondolni, hogy amit írt, az jó, mert nem tanulja meg sem a kritikák megértésének módját (érzelmi távolságtartás), sem az írói eszközöket (minek tanuljon, ha ösztönből tudja, ugye), e kettő nélkül pedig végül is nem alakul ki benne az önkritika, az önszerkesztés képessége, és minden egyes szöveg, amit kitermel magából, hosszas-hosszas szerkesztésre szorul – ha szerkeszthető egyáltalán. (Egy ideális világban ezeket a förmedvényszövegeket és szörnyírókat nem jelentetik meg, de ugye nem ideális világban élünk.)

Számomra nagyon meghatározó élmény volt, amikor úgy tizenhárom-tizennégy éves korom körül szüleim egy irodalomtanár barátja – akit érett fejjel már én is barátomnak mondhatok – az első (soha meg nem jelent) regényemet elolvasva nem azt dicsérte, hogy milyen akciódús és fordulatos, hanem komolyan lehúzta, majd a kezembe nyomta A Gyűrűk Urát, és azt mondta, ha fantasyt akarsz írni, akkor előbb tanuld meg, hogy mi az. Ha pszichologizálni akarnék, mondhatnám, hogy igen, azóta is meglátszik az írásaimon ennek a mondásnak a hatása, és az, hogy nagyon tetszett a könyv – hogy aztán az egyetem után már csak másfél könyvet bírtam újraolvasni belőle (míg a Szilmarilok viszont a kedvencem lett), az más kérdés –, de itt koncentráljuk a dolog érdemibb részére: hogy erre a kritikára persze daccal és haraggal reagáltam, hogy mondhat ilyet, hiszen én igenis jót írtam, nagyszerűt, csak éppen formabontót, írói szabadságomban áll, hogy így meg úgy kavarjam a történetet meg a szereplőket meg mindent, és ő csak nem veszi észre – de azért csak elolvasom ezt a Tolkient, ha már odaadta; és szerencsére láttam, hogy tényleg, mennyivel jobb.

Bgy. I-II-III... 4?

Mielőtt valaki a szívéhez kapna, a cím nem arra utal, hogy negyedik kötete is lesz a Bíborgyöngyöknek, hanem csak a szavazás eredményét summázza. First things first, ahogy az angolok mondják; ezzel a kis összefoglalóval már hetek óta tartozom – aztán majd szépen sorban jön a többi ígért téma is.

Hogyan értékelnéd a Bíborgyöngyök 3-at?

Már viszem is antikváriumba	2 (7%)
1	0 (0%)
2	1 (3%)
3	4 (14%)
4	14 (51%)
5	6 (22%)

Melyik Bgy. tetszett a legjobban?

I. kötet - A fogadás	5 (20%)
II. kötet - Ármányok és álcák	6 (25%)
III. kötet - A számadás	13 (54%)

Persze huszonhét / huszonnégy szavazat nem reprezentatív, de az ember azzal dolgozik, amivel tud – és amennyire látom, még mindig itt nyilvánítottak a legtöbben véleményt, aminek külön örülök. Úgy látom – és a netes fórumos megnyilvánulásokból is ez jött le – a kötet alapvetően pozitív visszhangot kapott, sokaknak még jobban is tetszett, mint az első két könyv. Heidel Dan kolléga a blogján elkezdte módszeresen szétszedni a saját szövegeit – igen tanulságos –, érdemes szétnézni ott, bőven csöpögtet infót a kötet keletkezéséről.

Célszalag

Lényegében befejeződtek a munkák, amelyeket az elmúlt egy-másfél hónapban felügyeltem, és minden emberi számítás szerint mostantól jobban ráérek – értsd: nem napi tíz-tizenkét órában dolgozom –, szóval hamarosan frissül a Százháború-részlet – felkerül a szerkesztett verzió –, merengek kicsit a Rúfiászról, végre megírom az Ex Machina-bejegyzést stb., stb., stb. Komolyan hiányzott már ez a nyugalom.

Belátás

Fél napot szombaton, három órát vasárnap is dolgoztam, ami nem hangzik nagyon súlyosnak, de az érdemi pihenést pont megakadályozza, pedig a fáradtság és a figyelmetlenség épp az a két dolog, amit most kerülnöm kell. Előbbivel sajnos nem nagyon tudok mit kezdeni, a munkakörrel jár, túl kell élni, és kész – a figyelmetlenség viszont kikerülhető, ha az ember legalábbis megpróbálja mennyiségileg csökkenteni mindazt, amire figyelnie kell. Mivel az elmúlt pár napban kb. négy helyről érkezett kérés, hogy még ezt meg ezt meg ezt csináljam-felügyeljem-intézzem-írjam meg-nézzem át (szövegek is vannak köztük, és ebből egyik sem a Százháború, ami vicces amúgy), és persze mindegyik visszautasíthatatlan, a melyik ujjamat harapjam? tipikus eseteként a blogot harapom. A következő pár napban – néhány hétben – lesznek ugyan bejegyzések, de a hétfő-szerda-péntek vonalat kizárt, hogy tartani tudom. És most balra el, mert ébredés óta már a hatodik telefont kapom.

Ütegterv

Tényleg ki akarnak szúrni velem, szóval lesz egyszerre négy kivitelezés, amit felügyelhetek. És a -het képző itt a kell szinonimája. Lenne miről írnom, és minden agyi kimerültségem ellenére tegnap találtam is egy jó témát, amiről lesz majd bejegyzés – meg egyszer majd folytatom a képregényes blokkot is, meg tudom is én, mindent –, de most nem fér bele. A tegnapi tizenhárom-órázás után (jut eszembe, késő este az ember már ne végezzen brutális adrenalinfröccsel járó melót, mert utána nem tud elaludni) most van egy-két órám magánéletre, mert úgy éreztem, ennyi jár, aztán este tízig megint meló. Hétfőn találkozunk.

Menedzsment

Egy kivitelezést még tudok felügyelni. Kettőt még lehetséges. Hármat már – előre látszik – problémákkal telten. Ha nagyon megszívatnak, lesz egyszerre négy. Még csak kettőnél tartunk, de hazaérkezés után már legalább egy óra kell, hogy a pörgésből normál üzemmódba higgadjak, közben rendes vacsora helyett csoki- meg túrótorta-szeleteket zabálok – bár nem vetem meg az édességet, sosem voltam különösen édesszájú, most viszont valósággal falom: gondolom, a rendszertelen és minimális étkezés meg a rengeteg rohangálás és feszültség miatt a szervezetem igényli a cukorbombát –, aztán nagyon hamar eljön a pillanat, amikor szó szerint beszippant a z ágy. Kurva jó novellát lehet majd írni ebből, csak éljem meg azt a pillanatot, amikor időm is lesz rá. Már most ott tartok, hogy nem írok vagy olvasok út közben, hanem játszok a telefonomon, ami tőlem megint csak abszolút idegen, tíz év óta először van példa rá (most viszont rengeteg). Szóval vicces ez az egész.

Másfelől meg szomorú is. Nem a fentiek miatt, hanem mert ilyen-olyan módon egyszerre vagyok a megrendelői-felügyelői meg a fővállalkozói-felügyelői oldalon, amit az alvállalkozó lánc utolsó kivitelezői nem mindig tudnak, és persze gátlástalanul a szemembe hazudnak ezt-azt-amazt, én meg vagyok olyan taktikus, hogy előre nem szólok, először minimum ismerjük meg egymást, és csak aztán mondom, hogy egyébként. Galád dolog? Nem erkölcsös? Tojok rá, milliókról van szó, ami persze nem az én pénzem, de az én felelősségem, hogy mire és mennyi megy el. Szóval nem szarral gurigázunk. Mostanra olyan rutinnal küldök el ügyvezető igazgatókat meg mit tudom én, milyen titulus mögé bújt pöffeszkedő kivagyokénhatesenki-figurákat a picsába, hogy közben a kisujjam se rezzen; pár hónapja azért minimum egy gyomorégés járt mellé. De a rémisztő, hogy hozzá lehet szokni, mert ha ezután rögtön jön egy telefon mondjuk egy író kollégától, teljesen nyugodtan és jókedvűen beszélek vele. Csak én gondolom, hogy ez a hullámvasút hosszú távon nem egészséges?

Miért blog?

Sikerült ma is elcsúszni a vállalt 10 órához képest, de sajnos több projekt is most ért megvalósítás/kivitelezés fázisba, és néha tényleg azt sem tudom, hol a fejem, a nyakamon még, vagy az ott a mobilom. A következő pár hét mindenképp, de valószínűleg inkább pár hónap lesz ilyen, aztán még meglátom, több minden változik körülöttem mostanság, és nem tudom, mi lesz belőlük. Elég homályos voltam? Akkor inkább rátérek a napi betevőre.

Úgy tíz hónapja rövid, de komolyabb beszélgetés témája volt néhány író kollégával, hogy minek írok blogot, minek erre fordítom az alkotásra is fordítható időt. Többször írtam már erről, és a válaszom úgy összegezhető, hogy nem regény- vagy novellaírás helyett írok blogot, mert most is túl fáradt vagyok ahhoz, hogy egy történet-koncepciójú összeszedett, működőképes szöveget alkossak, hanem az ún. szabadidőmből csípek hozzá. Ezt főleg a nyári bejegyzések jól példázzák, amikor többször elmaradt a napi adag, mondván, most viszont valóban írok.

De belátom, hogy ez elég szegényes – szinte önmentegető – válasznak tűnhetett. Azóta egyébként nem merült fel beszélgetésben, de én azért nem felejtettem el, s most, amikor megint kezd vészesen kevés nemcsak szabad-, hanem bármilyen időm lenni, újra felmerült bennem. Csakhogy mostanra mögöttem van egy egész év aktív blogolás, úgyhogy jobb választ is adhatnék.

Újraolvasás

Bokros teendőim – civil meló – okán megértést kérek, egyben mindenkit arra biztatok, hogy a címkék vagy a kereső segítségével keressen magának mai olvasnivalót a blogon (én az írói fogásokat vagy az elmélkedéseket választanám, de minden szentnek, ugye), aztán hétfőn majd érdemben jelentkezem.

Értelem és érzelem

Egy író számára a műve kissé olyan, mint a gyereke: nem húsából és véréből, de a saját jelleméből, érzéseiből, gondolataiból ered, a történet, a szereplők, a stiláris fordulatok mind-mind őróla-magáról, a legbensőbb lényéről árulnak el valamit. Éppen ezért érthető, hogy ha valaki kritikát fogalmaz meg a szöveggel szemben, akkor az író élből érzelmi alapon válaszol. Ez nem profizmus-kérdés, hanem pszichológia: a fentiekkel legalább tudat alatt minden szerző tisztában van, az első gondolat ezért ilyenkor kb. olyasmi, hogy "de én így érzem, így hiszem, így vélekedek a világról", és úgy tűnhet, hogy a kritika ebbe az önmeghatározásba köt bele, mintha azt mondaná: "mivel a könyv rossz, ezért a szerző rossz", vagy "mivel ez és ez a műben rossz, ez és ez a szerzőben is rossz". Csúf, ronda dolog, de ez van. Mit lehet tenni ellene?

Azt mondtam, ez nem profizmus-kérdés, hiszen az első érzelmi reakció soha, semmilyen stressz-szituációban nem az. Ám a második gondolat, ami már a racionális tudat reakciója, tanulható. Az első lépés, hogy az író tisztában legyen a fentiekkel; hogy tudja, az első gondolata nem ésszerű, hanem a gyermekkorban rögzült érzelmi reakció (többnyire dac, harag, düh – köznyelven: hiszti –, ritkábban félelem, szégyen, megbánás), s ne az első impulzus alapján reagáljon, hanem a felnőtté válás során elsajátított önuralommal. Így talán érthető, miért vannak tele az internetes fórumok a művüket körömszakadtáig hisztis-picsogva védelmező, a kritikust fröcsögve leidiótázó írópalántákkal. Ilyenkor semmilyen érvelés nem segít, mert az illető nem tanulta meg az első leckét. De mi a második lecke?

Keresek egy könyvet

Most, hogy mindjárt leadom a szöveget, végre ismét van időm olvasni, és bár tele a polcom várólistára tett könyvekkel, csak egy jár az eszemben, amit majd' húsz éve olvastam, kiskamaszként, az általános iskola könyvtárában. Nagyon tetszett, és szívesen újraolvasnám most, de sajnos sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszem, sem egyetlen szereplő vagy helyszín nevére a történetből, így aztán elég reménytelen megtalálnom. Időnként az ismerőseimet is megkérdem, te figyelj, nem olvastál valami ilyesmit – és nagy vonalakban elmondom, mire emlékszem –, de eddig még senkinek nem rémlett. Pedig hangulatos fikciós lektűr a javából, nem hiszem, hogy a rengeteg sci-fi és fantasy olvasó körülöttem ne találkozott volna vele. De lehet, hogy csak pont nem jó embereket kérdeztem. Most viszont teszek egy utolsó kísérletet: hátha a blog látogatói közül – közületek – valaki olvasta, és tud segíteni, hogy megtaláljam.

Szóval mire emlékszem? Nem sokra, tekintve, hogy kb. 1993-ban olvastam. Viszonylag rövid szöveg, kisregény, esetleg egy vékonyabb antológia hosszabb elbeszélése. Az biztos, hogy nem volt túl hosszú. A sztori leginkább sci-fi, de nem az a klasszikus űrhajós. A férfi főszereplő valamilyen módon (hajótörés? lezuhant repülő? nem tudom) elvetődik egy óceáni szigetre, amelyet először kihaltnak hisz, ám aztán rátalál egy hotel- vagy kastélyszerű épületre (esetleg kastélyhotel), és embereket is lát. Csakhogy ők ügyet sem vetnek rá, és megérinteni sem tudja őket, átsiklik rajtuk a keze. Hamarosan rádöbben, hogy holografikus kivetítéseket lát, a felvétel pedig egy adott pillanattól egy másikig rendszeresen ismétlődik, azt hiszem, egy egész napot játszanak le végtelenítve az épületben elhelyezett felvevő és lejátszó egységek.

Hektikus hét után dolgos hétvége

Ahogy azt már írtam, néha semmi dolgom – olyankor elvonulok vidékre és írok, szóval a "semmi dolgom" kicsit azért túlzás –, máskor meg levegőt venni sincs időm, és ez a máskor most van. Tegnap elkezdődött a harc a kivitelezőkkel, hétfőtől élesben nyomják – lesz balhé elég, és kizárt, hogy időre befejezzék, amiből még több balhé lesz –, én meg szombatonként tanfolyamra járok majd pár hónapig, mert egy diplomával és két elkezdettel még nem vagyok elég képzett (nem, ezúttal sem esztergályosnak tanulok, talán itt a bibi), szóval a következő három hónap téboly lesz és megszakadás, aztán karácsony és újév, ami egy egészen másfajta téboly, de azért – ugye –, utána meg ismét a melóban húzós év eleji hónapok. Úgy elrepül majd, mint a pinty, összemosódnak majd a napok és a hetek; de jó lenne, ha csak kicsit nyugisabb lenne, mint az idei tél és tavasz volt. Kiráz a hideg, ha csak rá gondolok.

Ennek fényében tényleg kisebb csoda, hogy befejeztem a Százháborút. (Egyébként megkapta a sorozatszerkesztői rábólintást, jövő héten megy a végleges szöveg a kiadóhoz.) Azt remélem, hogy a Sárkány és Unikornis a következő, bár talán jó lenne egy kis pihi, más karaktereket, más helyszíneket, más világot írni, ugyanakkor most nagyon "képben vagyok", bizonyos szempontból jó lenne most folytatni, amíg tart a lendület. De hát a meló miatt az úgyis elveszik. De még előbb most egy nálam szerkesztésen lévő kéziraton kell dolgoznom, aztán be kellene szerezni Boomen kolléga új regényét – sokat mesélt róla –, megint ledolgozni ilyen-olyan lemaradásokat, ígéreteket. Meglátjuk még, mi lesz.

Célegyenes

Hétvégén elkészültek a Százháborúhoz kapcsolódó novellák, és Wyquintől is megkaptam az első körös szerkesztés instrukcióit, úgyhogy az idei reményem, úgy tűnik, tartható. Tegyük hozzá, hogy a regénynek meg kell még kapnia a sorozatszerkesztői rábólintást, úgyhogy addig nem akarom elkiabálni, de ezt és az utolsó finomhangolást leszámítva a szöveg elkészült. Szeretnék lehetőleg még ma végezni a javításokkal, mert kedden-szerdán egyáltalán nem lesz rá időm, de 300.000 leütést ilyen-olyan-amolyan szempontok szerint végigbogarászni meglehetősen macerás, meg aztán miután javítottam, kinyomtatom az egészet, és újra átnézem, szinte nagyítóval, helyesírási meg grammatikai hibákat keresve – novelláknál nem szoktam nyomtatni, de regénynél kell a papír. Egészen más arról olvasni, mint monitorról.

A minap azt mondtam valakinek, hogy addig nem adom le a szöveget, amíg maradéktalanul elégedett nem vagyok vele. Szoktak ugratni, hogy akkor sosem adom le, és ebben lehet valami, de persze azért nincs így: van egy elég jó fokmérője annak, mikor érzem valóban azt, hogy végeztem. "Ó, de, leadom - amikor már utálom a szöveget. Amikor nagyon utálom. Már kezdem utálni, de még csak egy kicsit utálom, de amikor már nagyon utálom majd, akkor odaadom, és még jobban fogom utálni, amikor át kell majd nézni a betördelt verziót, és utána akkor lássam, amikor a hátam közepét. De legkorábban kinyomtatva, bekötve, polcra rakva." Ez egy érdekes érzés. Tegnap este már eléggé utáltam a szöveget: egy utolsó hajrával befejeztem két novellát, s amikor hozzáillesztettem őket a többihez, megcsapott az érzés, hogy ezt az egészet valóban újra, kábé tizenhatodszorra végig kell olvasnom? Jézus Mária, ne már! Hiszen kívülről ismerem a legtöbb mondatát, hagyjatok már ezzel békén...

Persze senki sem kényszerít. Első körben magamnak tartozom azzal, hogy a tőlem telhető legjobb legyen, és ehhez hozzátartozik, és az ember legalább önmagához legyen hű, ugye. Aztán az elveihez, a szeretteihez stb., innen már kicsit zavaros ez az egész. Meg persze lehet vitatkozni a sorrenddel.

A Százháborúról – a fentebb említett rábólintás aktusának rögzítésén kívül – közvetlenül megjelenés előttig már nem lesz több bejegyzés, mert nem tudom, a kiadó milyen reklámot akar majd neki, nem akarom párhuzamosítani a dolgokat. Meg különben is: hamarosan már a szöveg is beszélhet magáért.

Gyász

Druszám, nagybátyám, "Gabi bátya", elaludt tegnap éjjel. Ez nem tartozik mindenkire, rám viszont igen, és úgy éreztem, le kell írnom. Pár napig most nem lesz új bejegyzés.

Források, ötletek (III.): Tanulmánykötetek és kézikönyvek

Igen sok könyvem van itthon; egy tekintélyes részük kézikönyv és tanulmánykötet. Néha meg szokták kérdezni, hogy "te ezt mind olvastad?" Ilyenkor szerényen nézek, és azt mondom, igen. Ami persze nem igaz, de már eleve a kérdés butaság: az ilyesmi nem arra való, hogy olvassuk, hanem hogy szükség esetén fellapozzuk és kikeressük belőle azt, amire szükségünk van.

Megint-megint hétfő

Az önszerkesztési kör végére értünk: pár bekezdés van még hátra az epilógusból, amit tegnap már azért nem tudtam befejezni, mert előtte rendbe kellett tennem egy korábbi, erősen kapcsolódó fejezet végét, amivel kezdettől elégedetlen voltam, és az első generáljavításkor csak rosszabb lett, most viszont megtaláltam a legjobb formát, szerepet és tartalmat, ami oda kell, úgyhogy az epilógusban most már csak megfelelően kell utalni rá, aztán az utolsó mondatok, majd Wyquinnél a labda. Ha olvasod, kolléga, akkor arra készülj, hogy beszéljük át érdemben még egyszer az egészet, aztán pár nap pihenő, aztán javítom, aztán a javításba már beleírhatod a megjegyzéseidet mondatszinten is. Utána javítás, és remélhetőleg kész. Amúgy 255.000 leütés most, +/- egy kevés. A rákövetkező meló a már elkezdett és majdnem-befejezett kapcsolódó novellák begépelése és polírozása, továbbá lesz függelék is, de nem szómagyarázat, hanem értekezés az elf nyelvről, az égi hajókról, a kalahorák neveiről, meg még tudom is én: nem akarom túlzásba vinni, de kis színesnek megteszi, csak írjam meg szórakoztatóan. Hát meglátjuk; ez mindig kihívás. Lassan pedig lehet szólni a kiadónak, hogy kezdjék el a borítózást.

Tudom, megint rövid volt, de megyek melóba.

Választ a polgár?

Heti politológus-vendégírónk következik, folytatás a Tovább után. Ezt a Tovább-fület amúgy sokáig nem szerettem, de kezdem látni az előnyeit, úgyhogy lehet, hogy rendszeresítem. Na de maradjunk a témánál.

Not a hangover

Tegnap kicsit berúgtunk Boomen kollégával: nem annyira, hogy most fájjon, de ahhoz eléggé, hogy ne emlékezzek, hány órakor értem haza. Valamikor tíz után, de még éjfél előtt. Most meg tárgyalásra megyek – szerencsére csak hallgatóságnak; azért nem szívesen tartanék most kiselőadást –, úgyhogy mára maradjunk is ennyiben. De aztán lehet, hogy ma-holnap-holnapután lesz még valami kis bejegyzést, csak épp ebben a pillanatban időből nem futja többre.

Megint csak futtában

Ma reggel visszatekintve hihetetlen, hogy hétfőn délután még vidéken voltam. Igyekeztem kihasználni az időt, úgyhogy azt hiszem, megoldottam az egyik utolsó fejezet nyelvi problémáit – megint feladtam magamnak a leckét –, és szerencsére kitartott a lendület, úgyhogy amikor tegnap aztán immár Pesten (és Budán) ide-oda rohangásztam melóügyekben, a villamoson-metrón-buszon-stb. szintén írtam valami 6.000 leütést, itthon meg a vonatkozó részt kihúztam az egyszer már ugye befejezett szövegből, és behelyettesítettem az újjal. 2.000 leütéssel hosszabb lett így az eredmény, szóval hé, haladok! De ez már tényleg csak a javítás, a feszültséget kell rendbe tenni a végén.

Kérdezték, nem gondolom-e, hogy rombolom az írásról való olvasói elképzeléseket az ilyesfajta kibeszéléssel. Nem gondolom. Az írásnak van egy alkotás és egy munka oldala: a munka az pontosan az, aminek hangzik, mondatfaragás, méricskélés, ellenőrzés, kihúzás, átírás, pontosan olyan, mint amikor egy iskolai fogalmazáson dolgozik az ember, aztán a tanártól visszakapja, kettes, csak éppen itt nem osztályzatot kapunk, és ki kell javítani a szöveget a szerkesztő kérdésére. Megjegyzem, még mindig csak a saját fejem után javítok, bár már igen tekintélyes részek vannak Wyquinnél, aki már végzi a szerkesztést. Szóval van ez a rész, amiben semmi misztikus nincs, hanem segg kell hozzá és szakmai tudás. A másik rész, az alkotás, na az egy megfoghatatlan valami, írtam már erről ötlet címszó alatt, hogy egyszer csak megért valamit az ember, hogy miről is ír valójában, hogy egy szereplőnek mi az igazi feladata a sztoriban, miként állnak össze a fogaskerekek stb., ihletnek is lehet ezt nevezni különben, bár a kettő azért nem ugyanaz, az ihlet jókedv és sör és kávé kérdése, opcionálisan boré, whiskyé és energiaitalé, és ezek együtt sem garantálják a minőséget, csak mennyiséget hoznak, míg a rádöbbenéshez némi érzék is kell, belátás, belelátás, amelyek többnyire sokkal jobbá tesznek egy szöveget. És ez az összetevő már nehezen megfogható, viszont nagyon is látszik, ha hiányzik. És ez szerintem még izgalmasabbá teszi dolgot, mintha eljátszanánk az olvasónak, hogy az író csak úgy ihel egyet, és kész a nagy mű. Hát nem.

Na, most lassan indulnom kell, mindenki legyen rossz és szobatiszta, pénteken majd írok valami tartalmasabbat is. Vagy nem. Most már lassan a szerkesztés második fázisa jön, az jobban leköt. Meg a hülye meló. Ja, és ez a hülye szél, ami az arcomba fújja a szénanáthám...

Nyárutó

Utolsó nap vidéken. Visszatekintve tartalmasabb nyár volt, mint vártam, tél végén, tavasz közepén rengeteg volt a civil meló, utána viszont már csak szakaszosan, így bőven jutott idő a Százháborúra. Sajnos ez megint a nyaralás kárára ment, meg is kaptam, hogy ez nem élet, úgy élek itt, mint egy remete – nos, igen. Viszont megvan az eredménye, ami nagyban kárpótol, és remélem, hogy jó is lett. Este haza. Holnaptól megint civil meló.

A narratíva ereje

Félrevezető a cím, mert nem szövegalkotásról lesz szó, hanem (kül)politikáról, úgyhogy – annak szellemében, hogy nem ez a blog fő profilja – folytatás a Tovább után.

Szerzői felelősség, írói alázat

Írtam már ezen a blogon arról, milyen fontos a(z írói) szakmai alázat, és mi az a szerkesztői felelősség, arról viszont talán kevesebb szó esett, hogy ugyanekkor milyen fontos az író felelőssége is. Felelősséggel tartozik a témákért, amelyekről ír, felelősséggel az olvasóért, és felelősséggel magért a szövegért, amelyet kiad a kezéből. Ez azt jelenti, hogy a témáját-témáit járja körül alaposan, fedezze fel a részleteket, találja meg a bemutatásra valóban érdemes pontokat, ne fecsérelje a szót. Tartsa tiszteletben az olvasói elvárást és az olvasót, mint szerződött partnert: az olvasó (műfajtól függően) tájékozódni, tanulni vagy szórakozni vágyik, és ebben nem szabad cserben hagynunk. A szövegnek pedig saját teste, saját szervrendszere van: minden eleme a téma kibontását és az olvasó szórakoztatását (most ideértve a tanítást is) szolgálja, és azt is kell szolgálnia, és a legjobban kell szolgálnia. Ez a három tény így együtt fontos. Mert meg lehet írni szórakoztatóan egy öncélú exkurzust a baglyok párzási szokásairól, de egy kalandregényben ennek csak indokolt esetben lehet helye; ha fölöslegesen késlelteti a cselekmény kibontakozását, ha nem segíti a karakterábrázolást, akkor briliáns stílusa mellett sem segíti a téma kifejtését, és az olvasó felháborodása is jogos, hogy ezért, ezért bíztam meg benned íróként? Hogy visszaélj az időmmel, a türelmemmel, a pénzemmel, amikor olyasmivel töltöd fel az üres lapokat, ami nem oda való?

Szándékosan a baglyok párzási szokásait hoztam fel példának, hogy egyértelmű legyen, de persze nem ezen van a hangsúly; az ilyen hibát legfeljebb kezdő írók követik el, akik telezsúfolják a szövegüket mindennel, amiről írni szeretnének. Ez a típushiba azonban létezik, és a legtöbben nem ismerik fel a saját szövegeikben. Mire gondolok? Fölösleges kitérőkre. Egy ágyjelenet itt, egy temetőjelenet ott, amiben nem történik semmi a szomorúan nyilvánvalón kívül, jelesül lezavarnak egy dugást meg egy zombicsatát, de egyiknek sincs érdemi szerepe, csak a szerző írni akart egy ilyet is, mert. Miért is? Hát, erre már nincs igazán jó válasza. Mi célt szolgál? Hát... izgalmas, nem? Nem, mert nem történik semmi, vagy ha igen, akkor rossz helyen történik, és nincs dramaturgiai szerepe (feszültségkeltés vagy -oldás stb.), sőt, pont az egészséges dramaturgia ellen hat, mert – lásd az első bekezdésben.

A Százháború azért készül lassan, mert újra meg újra előveszem az elejétől, és igazítom, finomítom. Ez a lassú készülés persze eleve relatív, hiszen ha összeadom, hogy tisztán munkanapban mennyi van benne, akkor úgy 120-150 nap lehet, hiszen bár az első fele évekkel ezelőtt elkészült, utána sokáig pihent – a Sárkány és Unikornissal foglalkoztam –, majd amikor újra elővettem (tavaly decemberben), jelentősen átszabtam a szövegét, és csak azután kezdtem folytatni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de nálam nem az írással, hanem az alkotással töltött idő sok: amikor ott ülök a szöveg fölött, mellett, vagy akár a medencében a kertben, és lassan kattog az agyam, mérlegelek, ötletelek, próbálom megérteni, mit is írok és miért, hogyan lesz az a lehető legjobb. Mi is a téma? Mert regénynél néha változik a dolog, több téma is belefér, hangsúlyeltolódások történhetnek közben, meg kell találni az új egyensúlyt, át kell látni a folyamatot, hogy ne fércmű szülessen. Mi az olvasói elvárás? Ez könnyű, hiszen nagyrészt magam alakítom, a szöveg önmaga formálja – sajnos azzal az olvasóval, aki jelentős prekoncepciókkal veszi kezébe, nem lehet mit kezdeni –, de épp ezért pontosan kell tudnom, hogy amit írtam, az milyen elvárásokat kelt az olvasóban, és annak és a magam céljának megfelelően kell szabni a folytatást. És végül: mit követel a szöveg? Milyen stílusa van, koherens-e, vagy ha nem, akkor az baj-e (ha valamit szakaszokban, fél év alatt ír az ember, óhatatlanul más-más hangulatban írja, más mondatfűzéssel stb., és ezt ki kell simítani a végén), vagy pont így érem el a célt.

Ez a legnagyobb felelősség; majdnem olyan, mint felnevelni egy gyereket. Oké, igen, ez túlzás, de itt a helye. A szöveg, amit az ember kiad a kezéből, önmagából született, egy tanúsítvány arról, hogy ő kicsoda és milyen. Ne keverjük persze össze a témát a szerzővel! Attól, hogy valaki sorozatgyilkosokról és vérfertőzőkről ír, még nem Hannibal Lecter, hanem csak William Shakespeare. Nem azért az, aki, mert királydrámákat ír, hanem mert úgy és olyan királydrámákat ír. A megszerkesztettségük, a dramaturgiájuk, a stílusuk teszi azokat a műveket naggyá, és a szerzőről mindent elmond az, ahogy a szövegeit kezeli. Az odafigyelés, az odaadás, a precizitás nem elvárás, hanem kötelesség, és ha írás közben az ember ezt nem érzi, akkor inkább ne csinálja. Félig összerakott, nem átgondolt, szívtelenül kifosott szövegekkel tele a piac, és senkinek nem hajtanak hasznot; hosszú távon még a szerzőnek sem (lásd Nemerét).

Szóval mit tegyél? Dőlj hátra, ha végeztél. Egyél, igyál – lehetőleg rúgj be; vagy csinálj bármi olyat, ami megtisztít az írás élményétől –, nézz meg néhány filmet, olvass valami tök mást, mint amit írtál, kapcsold ki az agyad, kattanj le a szövegről, utáld meg a szereplőket lehetőleg egy életre. Aztán vedd elő a szöveget, és olvasd át. Rengeteg hibát találsz majd benne – néhány nap, de inkább néhány hét pihentetés után –, és kényszert érzel majd, hogy kijavítsd. Hát javítsd. Csinálj egy biztonsági mentést, aztán fúrd és faragd, húzz ki belőle, írj hozzá, és mindkettőt meggondolás nélkül, ősi haraggal, pusztítsd. Ne éljen a szöveg, ne tudjon lélegezni, rúgja az utolsókat, amikor végzel. Aztán még amikor forró, add oda valakinek, akiben megbízol. Szerencsés esetben ő a szerkesztőd, kevésbé szerencsés esetben bárki, aki eléggé kedvel ahhoz, hogy őszinte legyen. Könyörögj neki, hogy alázz! Legyen a legnagyobb ellenséged pár napra, szedjen darabokra, zsigereljen ki a szövegen keresztül, érezd azt, hogy összedőlt a világ, röhögj a megjegyzésein, mert hogy lehet ilyen hülye, hiszen te nem is azt írtad, zokogva omolj a padlóra, üvöltsd azt, hogy fáj, és ne hidd el egy szavát sem, de tudd, hogy igaza van.

Utána megint pihenj néhány napot. Olvass, menj moziba, napozz, pihenj. De ekkor már ne kerüld a szövegről való gondolkodást. Ne vedd elő, csak emészd, amit a véleményezőtől, szerkesztőtől hallottál. Beszélj erről másokkal, akik korábban talán olvasták a szöveget, vagy akiknek már meséltél róla, és még mindig hajlandók meghallgatni. Olyan ez, mint a formába hozó edzés: hamarosan kezdődik a bajnokság. Aztán ha szerencséd van, nem neked kell keresned az alkalmat, hogy leülj a szöveg fölé, hanem magától megtalál az érzés, hogy most, igen, most kedved van, érzed magadban az elszánást, és akkor nyisd meg a fájlt.

Innen már könnyen megy az egész. Ha átélted azt, amiről fent írtam, könnyen javítod majd a szöveget, nem is érted, miért nem vetted észre eddig a karakterábrázolás hiányosságait, a dramaturgiai csúszásokat, a fölösleges szócséplést. Amit le akartál írni, az benne van, csak elő kell bányászni: ott vannak a hősök és a gonoszak, a szeretők, a gyilkosok, ott van a mondanivaló, ott van a dramaturgiai csúcspont, csak nem lett elég erős, nincs eléggé a fókuszban, nem elég meggyőző és hiteles. De viszonylag kis javítással megoldható az egész. Beletelik még pár napba, de elégedett leszel.

Szerencsés esetben mindez egy-két kör alatt letudható, aminek nagy részét az ember – ha van egy kis szerkesztői tapasztalata, és ezért is lenne jó, ha minden író szerkesztene is – egyedül is le tudja játszani, s a tényleges szerkesztés utána már megy, mint a karikacsapás. Kevésbé szerencsés esetben, ha tapasztalatlan a szerző, vagy valamiért nagyon mellényúlt (karakter- vagy témaválasztás), vagy egyáltalán nem ismeri önmagát és a képességeit, akkor öt-hat kör is lehet ebből. Megjegyzem, kevésbé türelmes szerkesztők ilyenkor elküldik az anyja picsájába már az elején, de legkésőbb a harmadik körnél, hogy figyelj, vagy a témáddal, vagy veled nem éri meg foglalkozni, játszd újra ezt a meccset valami mással vagy sok év múlva jó? És hát nem jó, de még mindig jobb a látványos bukásnál vagy a zagyva középszernél.

De az biztos, hogy jó szöveg csakis így születhet. Kevesen vannak az istenadta zsenik, akiknek elsőre minden szavuk szentírás, és ne lehetne csiszolni a szövegeiket, és mindig arra gondolj – mindig! –, hogy Te nem tartozol közéjük.

Én is erre gondolok.

Szinopszis a Rúfiászhoz

Ezt most találtam, és mivel néhány nap kényszerpihenés után épp ismét nagy kedvvel dolgozgatok a Százháború utolsó (bizony ám!) jelenetein, legyen ez a mai bejegyzés, mert elég csak feltöltenem. A Rúfiász, avagy az Első Polgár története megírása azon ritka alkalmak egyike volt, amikor írtam és le is adtam egy szinopszist a szerkesztő kérésére, és nem csak úgy dobtam egy novellát, hogy tudod, eredetileg nem volt kedvem, de végül írtam ezt, jó lesz? Igen, néha ilyen szorgalmas is tudok lenni. A teljes szöveg a Scribden. Jó olvasgatást!

Filmfelhozatal

Nem nézek tévét – leszámítva a hírműsorokat –, filmeket viszont igen, és egy-egy ilyen alkotói elvonulás arra is jó, hogy behozzam a lemaradásom, úgyhogy az elmúlt pár napban olyan új klasszikusok is lehetőséget kaptak, mint a Letters from Iwo Jima, és olyan nagy dírrel-dúrral beharangozott filmek is, mint a The Last Airbender. A következőkben ezekről lesz szó mérsékelten spoileresen, úgyhogy aki bármelyiket is nem látta, de szeretné megnézni, nyugodtan hagyja ki ezt a részt, mert ha valami perverz kíváncsiságtól hajtva az érdekli, hogy mit ajánlok megtekintésre, akkor azt rögtön megmondhatom: az Iwo Jimát és a The Ghost Writert, ha intellektuálisan is szórakoztatót akar, ha pedig csak valami egyszerű, de még élvezhető akciómozit, akkor – igen, hamut a fejemre – a G. I. Joe: The Rise of Cobra című popcorn movie-t. Továbbá mesekedvelőknek a 9 (Nine) animációs filmet. Az összes többi felejtős. Vagy rosszabb.

Flags of our Fathers – Kezdjük talán ezzel. Clint Eastwood az utóbbi időben többször bizonyította, hogy kiváló rendező, ezzel a filmmel viszont csúnyán mellényúlt: az érzelgős lassítások és a zsigerfordító robbanások messze nem elegendőek egy háborús filmhez, ahhoz többek között hősökre van szükség. A Flags... ott a leggyengébb, ahol a legerősebbnek kellene lennie, sem szerethető, sem utálható szereplők nincsenek ugyanis benne, nem tudunk meg semmit a céljaikról, a vágyaikról, a reményeikről, jószerivel a nevüket sem jegyeztem meg, és alig vártam, hogy vége legyen. Forgatókönyv van, de unalmas: három hősnek kikiáltott majdnem-hős közül kettő azon vekeng, hogy ő nem is hős, de persze mégis, hiszen minden parancsot teljesített, és még ha amiért hősnek gondolják, nem is úgy történt, az nem teszi kisebb emberré. A harmadik főszereplő elméletben a konfliktusforrás, de ezt a szerepet sem tölti be, szóval ennyit sem mondanék róla. Pocsék színészi játék, unalmas fényképezés, szájba rágott tanulságok, ráadásul nincs miért izgulni, hiszen pontosan tudjuk a végét. Jézusom, de rossz volt.

Letters from Iwo Jima – Ennek a filmnek a végéről visszatekintve érdemes volt végigszenvedni a Flags of our Fatherst. Nem azért, mintha az bármit is hozzátenne ehhez, hiába a közös helyszín és időpont ugyanis, a történet szintjén minimális az összefüggés; hanem azért, mert a két filmet együtt megnézve látszik, mennyit számít egy jó karakter. De még inkább kettő. Az Iwo Jima tábornoka egy igazi hős, szívvel-lélekkel szerethető figura, és mivel itt nem tudjuk előre, ki hal meg a végén, izgulunk is a tábornok és a kissé idegesítőbbre sikeredett, de azért szimpatikus közlegénykölyök összefonódó sorsáért. Tetszett. Azt nem mondanám, hogy zseniális, mert néha épp csak vánszorgott a történet, de Eastwood azért végig fent tudja tartani az érdeklődést, emlékezetes, értékes filmet csinált valami olyasmiről, amiről amerikaiként nem szokás. Csak azt a szürke szűrőt tudná feledni, ami a Ryan közlegény megmentése óta minden háborús filmbe kötelező (főleg, ha Spielberg a társproducer), mert tök hiteltelen, hogy minden dramaturgiailag fontos esemény szürke fátyolfelhős ég alatt történt, még akkor is, amikor a háttérben magasan és tisztán ragyogott a nap.

The Ghost Writer – Polanski az isten. Oké, túlzás, de rakjuk oda Eastwood mellé, aki az Iwo Jima alapján is nagyon jó rendező, és rögtön látszik, hogy Polanskinak azért a kisujjában is több van: egy közepesen érdekes, kitalálható végű sztoriból is úgy hozza ki a legtöbbet, hogy vacsorázni is elfelejtek közben. A szürke szűrő itt sem hiányzik, viszont itt hozzáadott értéket képvisel, valóban elengedhetetlen a miliőhöz, a hangulatkeltés szerves eszköze (nem úgy, mint Eastwoodnál). Az Iwo Jimában is jó színészek játszanak, és tudjuk, hogy Ewan McGregor is tud nagyon jó lenni, de ennyire összeszedettnek nagyon rég láttam, ahogy Pierce Brosnan is nagyon meggyőző kvázi-Tony Blairként, Olivia Williamsnek pedig azt is elhinném, ha kurvaként szende szűznek hazudná magát. Zseniálisat alakított. Jó film, másodszori megnézésre is érdemes.

The Last Airbender – Na ez valami borzalmas volt. Igen, persze, az effektek jók, de ez kötelező kűr, könyörgöm, lassan már otthon is összerakunk egy ILM-megaprodukciót, mint ezek a rajongói Star Trek-filmek bizonyítják (0:45-től érdemes nézni), szóval ezért már hadd ne dicsérjem. Másért meg nem nagyon lehet. Amikor a leghangulatosabb és egyben legmeggyőzőbb rész az, hogy két tizenkét éves tájcsízik a folyóparton, akkor valami nagyon nagy baj van a filmmel. Hogy mi hiányzott belőle? Ebből is leginkább a karakterábrázolás. Az Avatár gyászán és vívódásán kívül semmilyen érzelem nem szerepelt benne, az viszont sótlan volt és fárasztó, elkelt volna némi humor a fogyaszthatóvá tételhez: a hosszas picsogást akkor is unom, ha a közvetlen környezetemben kell elviselnem, nemhogy egy mozifilmben. Nem is kettő, hanem egydimenziós karakterek, előkészítetlen fordulatok, random módon és teljesen hiteltelenül bedobott szerelmi szál, uram isten, erre ki bólintott rá? Még a bizonyítani vágyó (helyett egész egyszerűen hisztériás és közveszélyes hülyegyereknek beállított) száműzött herceg nagybátyja tűnt úgy-ahogy kigondolt szereplőnek, de ez véletlen lehetett. Burn, baby, burn!

Prince of Persia: The Sands of Time – Hát, végül is egyszer meg lehetett nézni. Sokkal rosszabbra számítottam, bár Jake Gyllenhaal szerelmesen-próbálok-nézni-de-csak-a-szokásos-most-keltem-fel-bárgyú-vagyok-képemre-futja pillantása okozott némi fájdalmat, de olyankor elfordultam. Meggyőződésem, hogy a nővérének köszönheti az összes szerepét, bár azt inkább nem akarom elképzelni, mennyit fizet ezért a csaj, vagy mit kell tennie érte... Gemma Arterton perzsa hercegnőként már meggyőzőbb volt, de ő is csak azért, mert kellemesen egzotikus pofija van, a színjátszáshoz neki sincs érzéke. De legalább értem, hogy őt miért választották. Látvány kevesebb van benne, mint vártam, viszont elég kellemes, a nyitó képsorok régi emlékeket idéztek (amikor a kölyök ugrál a rudakon meg a tetőkön, esküszöm, pontosan lemásolták a PoP 2. játék egyes mozgásait), van néhány gyenge poén is (a léghajlítósban egyetlen egy sem volt), ha az ember feje tele van regényírással, akkor kikapcsolásnak megteszi, de nem erőltetném a folytatást.

G. I. Joe: The Rise of Cobra – Na ez viszont meglepett. Hé, nem azt mondom, hogy az évtized filmje, sőt, de sokkal (sokkal-sokkal) rosszabbat vártam, simán megérdemel egy erős közepest. Színészi játékból mondjuk picit gyengébb, de a csajok dögösek benne, és Dennis Quaid is hozza a maga faarcú figuráját, szóval kimondottan eye candy darab egy kis múltidézésre, ha az ember játszott G. I. Joe figurákkal. De a film több ennél, ugyanis 1.) van története, ami a The Last Airbenderről ugye nem mondható el, 2.) tényleg látványos, szemben a Prince of Persiával, amiben a látvány össze-vissza annyi volt, hogy fújt a homok, 3.) még karakterek is vannak benne, amivel lepipálja az előző kettőt és még a Flags of our Fatherst is. Komolyan: a forgatókönyvírók és a rendező több karakter mögé is odapakoltak egy kis háttértörténetet, és ugyan mindegyik közhelyes és elég ingatag lábakon áll, de ez több, mint ami a hasonló témájú filmektől megszokott, és teljesen alkalmas arra, hogy legalább megjegyezzem a szereplőket és értsem a motivációikat. Ráadásul a visszatekintés-spotok egész ügyesen vannak szétszórva a filmben, szóval ez is rendben van. A történet egyszerű, mint a faék, és persze az összes csavar kitalálható, az pedig nagyon fájt, amikor a Joe-k vasemberpáncélban korzóztak Párizs utcáin, de mindent összevetve egész jól szórakoztam, és várom a lezárással belengetett második részt, bár biztos vagyok benne, hogy sokkal gyengébb lesz, mert ebben a műfajban és figurákban azért nincs sokkal több ennél. Azt mondtam, hogy jók a csajok?

9 (Nine) – Mese a javából. Úgy kezdtem nézni, mint egy fantasy filmet, mert annak ígérték, de már az első mondatokkal leleplezte magát, és attól kezdve tetszett. Persze a legnagyobb toposzokkal operál, világégés, homonkulusz, miegyéb, a forgatókönyv pedig nagy jóindulattal sem érdemel jobbat egy gyenge négyesnél, de a megvalósítás mindenképpen ötös, zseniális képi világ és hangulat jellemzi, bármikor nyugodtan odaengedném hozzá a kölyköt, bár nem biztos, hogy a szerencsére nem hollywoodi befejezést is komálná. De hát ilyen az élet, ugye. Tetszett. Legutóbb a Kaena volt ilyen bejövős.

Less Than Zero – Bret Easton Ellis zseniális és bátor könyvéből csináltak egy pocsék és gyáva filmet. Jamie Gertz néha kitágult pupillákkal bámul benne, de kb. ennyi a színészi eszköztára a drogfüggés eljátszásához, Robert Downey, Jr. viszont teljesen élethűen hozza, ami nem meglepő, lévén már akkor is totál függő volt; a fejemet rá, hogy az elvonási tünetei a vásznon valóságosak. A rajta kívül pocsék színészi játéktól eltekintve amúgy nem lenne teljesen rossz film, lévén van története és vannak hősei is, és a maga bátortalan módján azért mégiscsak megkapargatja az amerikai felső- és felső-középosztály korabeli világát, de akkor is bűn volt így meggyalázni a regényt.

A kör vége

Most már empirikus adatok bizonyítják, hogy sem a méhcsípésre, sem a darázsszúrásra nem vagyok allergiás. Ez az elmúlt hetek tapasztalata, és a tanulság, hogy az ember gyakrabban nyírja a füvet, ha virágzik közte a lóhere – vagy micsoda –, és hogy matracon feküdve ne vágja rögtön bele a lábát a vízbe, ha mászik rajta valamit. Mentségemre szóljon, hogy félálomból ébredtem (igen, tudom, ne aludjak el a napon a medencében a matracon, a fene azt a jó dolgomat, ugye). Na de mindegy, ennyivel is okosabbak vagyunk. Az már biztos, hogy a méhcsípés fáj jobban; azt pedig pár nap múlva megmondom, melyik múlik el hamarabb.

No de nem erről akartam.

Egy múltkori bejegyzésben azt írtam, néha mintha körbe-körbe járnék, újra meg újra visszatérek ugyanahhoz a fejezethez a Százháborúban. Jelentem, ezt a problémát már akkor megoldottam – írtam is erről –, s azóta amikor időm engedte, haladtam is rendesen, továbbá most is haladok. Hogy mivel? Továbbra is az önszerkesztéssel, hiszen a szöveg első verziója ugye már hetek óta kész. Viszont mivel azt füzetbe írtam (még ha be is gépeltem utána), rengeteg hibája maradt, slendrián fogalmazás, elnagyolt részletek, sorolhatnám, úgyhogy most javítom, csiszolom, átírom, amit csak kell. Hogy hol tartok? Az utolsó öt fejezetnél. A dolgok logikájából fakadóan ez a legnehezebb rész, de spoiler nélkül ugye nem beszélhetek róla többet, tessenek majd elolvasni. Szerintem jó lesz. Vagy nem.

Más. Itt oldalt kint van ugye ez a Bíborgyöngy-szavazás, és a kollégák nevében is köszönöm a kattintásokat. Talán nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, hogy ők is figyelik a blogot – Heidel Dan, Harold Barouche, Indira Myles, Keith Alanson, Mira Sandoval, és szerencsére hosszan sorolhatnám –, és talán még kíváncsibbak a visszajelzésekre, mint én, hiszen ők írták, szerkesztették ezt a harmadik kötetet, én csak a partvonalról kiabáltam. Szóval aki tudja, adja tovább: itt lehet visszabeszélni nekünk. Meg mondjuk itt, a Molyon, meg persze a fórumokon és a blogjainkon. Figyeljük, átgondoljuk, összegezzük a véleményeiteket mi is, és adunk is rá, ahogy ez a kötetbemutatón is elhangzott, szóval hajrá: adjátok tovább.

Ami pedig ezt a blogot illeti, remélem, a néhány hektikus hét után visszatérek a megszokott rendszerességhez, és hogy akinek kedve van, azzal – remélhetőleg három-négy hónapon belül – a Százháború megjelenésekor is találkozhatunk.